Ezen a nagyon rendkívüli nagyhéten, amikor talán a természetbe vágyunk és nem mehetünk, amikor szeretnénk közösségben ünnepelni, de nem tehetjük (vagy a szűk családi körre kell korlátoznunk azt), amikor szívünk talán minden eddiginél jobban áhítozik élő liturgiára, és a virtuálissal kell beérnünk, erőt és remény ad talán sokunknak az emlékezés azokra az alkalmakra, amikor mindezt tapasztaltuk és a hit, hogy – rövidesen – eljön újra ezek ideje.
Ilyen megfontolásból osztom meg a szent háromnapra szánt ajándékként a tavalyi, nagyheti, gyalogos zarándoklatom néhány, a lelkemben mély nyomott hagyott élményét – a húsvéti misztérium megélésének egy másik, különleges módját.
-Tudom, mit kell tenned jövőre – mondta tavaly nyáron meggyőződéssel valaki, akivel éppen csak ismerkedtünk… -: részt kell venned a Skót Kereszt zarándoklaton.
-??? – néztem nagyot.
– Persze: honnan tudnám én, hogy mit kell neked tenned… De azt tudom: kedvelnéd nagyon – tette hozzá később.
Hónapok teltek el, és egyszer csak azon kaptam magam: nézegetem a Skót Kereszt honlapját: több, mint húsz éve minden nagyhéten megtartott gyalogos zarándoklat Iona szigetére, a skótok egyik szent helyére. Miközben agyam mondogatta: „Nem, ez nem neked való: nem vagy elég jó erős hozzá (18 mérföldes, azaz közel 29 km-es táv naponta, részben nehéz terepen), és különben is, egyedüli idegen lennél, nem ismersz senkit a csoportból” stb. stb., a vágy egyre erősödött bennem. Míg végül kitöltöttem a jelentkezési lapot, és bár akkor csak a várólistára kerültem fel, végül mégis felszabadult számomra egy hely…
Amikor meg virágvasárnap előestéjén izgatottan és félelmekkel tele megérkeztem a Skócia nyugati partján fekvő Corranba, ahonnan másnap reggelt indult a zarándoklat, első benyomásom az volt: egy rég együtt levő közösségbe csöppentem bele. Vajon megtalálom a helyem köztük? Aztán a meglepően fenséges vacsora végén várt az első meglepetés: a bemutatkozásban nem kérdezték „a felnőttek” szokásos kérdéseit: ki honnan jött, mi a foglalkozása, életállapota stb. csupán csak keresztnevünket osztottuk meg egymással és egy valamit, amit magunkkal hoztunk és valamit, amit magunk mögött hagytunk, amikor erre a kalandra indultunk. Zarándokok vagyunk, csak keresztnevünk van és a látható meg a szívünkben elrejtett poggyászunk: előbbinek tartalmán gyakran osztozunk, míg utóbbiból ki-ki annyit és akkor mutat meg, amikor és akinek akarja… Kíváncsiságomat éhesen hagyta ez a bemutatkozás, de szívemnek biztosítékot nyújtott: egy hétig lehetek „csak” zarándok. Zarándok, aki a szívében a természet iránti csodálatát és szeretetét, valamit a gyalogos zarándoklás iránti vágyát hozza magával, és aki fájó lélekkel ugyan, de maga mögött hagyta a nagyhétre és húsvétra szerzetesi és plébániai közösségét, akikkel pedig nagyon szívesen ünnepelte volna ezt a különleges hetet.
Ámulatba ejtett a 25 fős csoport sokszínűsége is: Skócián és Anglián kívül még Németországból, Lengyelföldről és az Amerikai Egyesült Államokból is érkeztek zarándokok, illetve ott volt egy kanadai is, aki jópár éve Skóciában él, valamint egy Olaszországban tanuló angol lány. Ellentétben a legtöbb egyházi jellegű rendezvénnyel a férfi-nő arány meglepően kiegyensúlyozott volt: 14 férfi, 11 nő (olyan is előfordult már ezen a zarándoklaton, hogy 21-4 volt az arány a férfiak javára), a korosztály pedig szintén széles skálájú: 14 évestől a hatvanasokig.
A zarándoklat szerves része volt az ima, elmélkedés. Minden napot zsoltározással kezdtünk és zártunk, útközben pedig meg-megálltunk egy gondolat, rövid elmélkedés, ima meghallgatására, úgynevezett stációra, majd 15 percig csendben mentünk tovább szívünkben fontolgatva a hallottakat. A nagyheti liturgiák pedig a zarándoklat egészébe szervesen illeszkedő csúcspontok voltak.
Virágvasárnap
A kereszthordozásos gyaloglásba beleszőtt ünneplés a pálmák megáldásával kezdődött majd a stációk a nap szentmiséjének olvasmányai voltak. Hatalmas élmény volt mindenki számára a szenvedéstörténet közös elmesélése: körben állva, egészen közel egymáshoz, hogy a süvítő szélben is halljuk egymást hangját, emlékeztünk, amint a zsidó nép emlékezett családi körben üdvösségtörténete kiemelkedő eseményeire – a passió megelevenedett köztünk, sajátunkká vált. És bár kevesebb, mint egy napja voltunk együtt, amikor a csúcson, az eucharisztia ünneplésében eljutottunk a békecsókig, egymást megölelve éreztük: egy közösség vagyunk, amely osztozik a Történetben, a kenyértörésben, a nap megpróbáltatásaiban és ajándékaiban.
Nagycsütörtök
„Nektek is meg kell mosnotok egymás lábát” – Jézus e szavai sokkal mélyebben, személyesebben érintenek egy nehéz, részben vizenyős, sáros, ösvénytelen terepen megtett útszakasz végén. Amikor a túrabakancsokból és az átázott zoknikból „kihámozott”, fáradt lábunkat gyengéd, gondoskodó kéz érinti, mossa, törli vagy amikor mi magunk hajlunk más lába fölé, megelevenedik Jézus gesztusa, és megerősíti közösségünket, egymás iránti szolgálatkészségünket, felelősségünket. Ezután meg új erővel táplál a megtört kenyér, az átváltoztatott bor, de az ajándékba kapott ünnepi vacsora is, mert az egyszerű közösségi terem puszta asztalai mellett ott érezzük magunkat az utolsó vacsora mai termében. És Jézus érezhetően köztünk van, hiszen -nagylelkű vendéglátóinkkal együtt immár – huszonheten az ő nevében vagyunk együtt és – felekezeti meg nemzetiségi határokon túl próbáljuk megélni kívánságát: „hogy egy legyenek”… Virrasztásuk az éppen lement Nap által lilásra festett tó partján pedig méltó befejezése ennek a napnak és felkészít a másnapi kereszthordozásra.
Bereczki Silvia sa
