Segítő szakmában dolgozni nem olyan, mint egy munkaruha, hogy nyolc óra lejártával az ember leveti. A segítő megkeresi a módját, hogy jelen legyen akkor is, ha éppen a körülmények úgy hozzák, hogy napi munkáját a szokásos formában nem folytathatja. A Gyulafehérvári Caritasnál sokan vannak így manapság, közülük szólítottuk meg elsőként Szigyártó Adriennt.
A Marosszentgyörgyön lakó munkatársunk gyerekfelügyeleten van, három kisfiával tölti a napokat, házukat többnyire csak párja, a családfő hagyja el munkavégzés, bevásárlás miatt. Adrienn négy idős csoportot vezettet „békeidőben”, azok tagjaival telefonon tartja a kapcsolatot rendszeresen, de azt ő nem tekinti munkának, természetes része az életének, hogy figyel rájuk. Nem is önzetlen a cselekedete, neki is haszna van belőle: jólesik egy-egy beszélgetés során, hogy az idős klienseket az nyugtatja meg, amikor családjáról beszél nekik, hogy ők is, mindannyian jól vannak. Kölcsönös gondoskodás ez – egyike azon pozitívumoknak, amelyeket a vírus hozott nekünk.
Szigyártó Adrienn nevét láthatjuk a Lélekemelők között is. Ez erdélyi segítők csoportja, akik a krízis idején tudásukat,tapasztalatukat teszik elérhetővé a bajban lévők számára. Adrienn neve mellett az szerepel, hogy pszichoterapeutaként segítő beszélgetésre hívható telefonon (0723 832 589) vasárnap kivételével bármely napon a hét folyamán 14–16 óra között. Önkéntesen segít felnőtt, szülő, idős Maros megyeieknek.
Idősek a koronavírus idején – erről beszélgettünk, és a szakember vázolt magatartásbeli változásokat, félelmeket és sikertörténeteket a mindennapokból, lehetőséget arra, hogy elszomorodhasson az ember, és tippet, hogyan szabaduljon meg attól a bizonyos gombóctól, amit a torkában érez.
Amikor a koronavírusnak csak a híre érkezett el hozzánk, és még voltak rendszeres csoportfoglalkozások, beszélgettek az idősekkel a veszélyről is, amit a vírus hozhat magával, és a kijárási tilalomról. Sokan nehezen fogadták az akkor még csak kilátásban lévő tiltást, ami nehezen érthető, hacsak nem nézzük abból a szemszögből, amit Adrienn javasol: ezek az emberek annyi mindenen keresztülmentek már – volt háború és éhínség az életükben –, hogy ami nem kézzelfogható, az nem jelent reális veszélyt számukra. Amíg tankok nem jönnek, addig nincs szükségállapot, mondhatnánk.
Jellemző volt az is sokakra, hogy a halállal fenyegető kór kapcsán kijelentették: ők az életüket nem féltik. Érthető ez is, hiszen a többségük vallásos, tudják, hogy van, amit nem ők irányítanak, elfogadják, hogy akkor hagyják itt a földi létet, amikor eljön az órájuk. Mindehhez társult egy nagyfokú bizalmatlanság is a hatóságokkal szemben – annyi rezsimet megértek ők, és a kormányerők nem mindig fogták az ő pártjukat, így feltételezhető, hogy a fentről jövő utasítás inkább ellenük, mint értük lesz. Ha mindehhez hozzáadjuk azokat a híradásokat, amelyek súrolták a pánikkeltés határát, a megosztott összeesküvés-elméleteket és a Bibliából értelmezett jóslatokat, egyáltalán nem csodálható, hogy sokan nem hitték: igenis saját és mások egészsége érdekében bent kell maradni a házban. Elhárító mechanizmus is ez – mondja a szakember: „kivédem azért, hogy ne hasson rám. Pedig amit nem engedsz be, azt később nem tudod elengedni.”
Természetesen a fentebb leírtak nem általánosíthatók, voltak szép számmal olyan idősek is, akik keresték a kapaszkodókat. Tudomásul vették, mire számíthattak, és elkezdtek online csoportokhoz csatlakozni, virtuális együttlétekre módot találni.
Bármelyik kategóriához is tartozzanak az emberek, a kijárási tilalom nagy változást hozott mindenki számára. Igazodni kellett az új helyzethez, melyen kicsit könnyített a kertbe kijárás lehetősége, az, hogy felhívják őket önkormányzattól, segítő szervezetektől, érdeklődnek hogylétükről, nincsenek elfelejtve, és mindig kerül olyan is, aki kilincsükre felakassza a szükséges élelmiszereket, kiváltsa gyógyszerüket. Azoknál, akiket a gyermekeik ritkán látogattak, most rendszeresebb lett a találkozás, Adriennek vannak történetei, melyekben elidegenedett családtagok találtak újra egymásra ezekben a napokban.
Hogy merre fog burjánzani ez a helyzet, nehéz lenne megjósolni. Az embereknek alapszükségletük, hogy biztonságba érezzék magukat, és ez szűnt meg. Alapos ok ez a szomorkodásra, és igenis szabad az embernek elkeseredni, aggódni akárhány éves is legyen. Lehet szomorú, de kár lenne megrekedni az önsajnálatban. Érdemes kialakítani egy napi rutint, jó tudatosítani, hogy ez az időszak is az élet része, nem egy rendhagyó vakáció, és hogy ennek is megvan a miértje.
Adrienn azt javasolja, ne ijedjen meg senki a saját gondolataitól! Ha azt érzi, elkeseredett, szorong, kilátástalannak tűnik a jövő, ne tartogassa magában ezeket az érzéseket! Normális az is, ha nem családtagjaival akarja megosztani, hanem egy olyan személlyel, aki előtt megőrizheti névtelenségét, aki meghallgatja, nem ítéli el. Akárhány féle kérdés felmerülhet egy idős emberben: mit mondjak az unokámnak, miért nem találkozhat velem? Ha valaki a családból megbetegszik, eltitkoljuk előle, vagy valljuk be? Mi lesz, ha halállal kell szembenézzük, még tisztességes temetést sem tarthatunk, hogy gyászoljuk el? Kérhet segítséget bárki, bármilyen problémával hívhatóak a segítő szakemberek. Adrienn azt mondja, még az sem fontos, hogy félelmének nevet tudjon adni, hívhatja akkor is, ha egyszerűen van egy gombóc a torkában.
Balázs Katalin
