Tartsunk lépést az élettel! Tartsuk egymásban a lelket! Tartsuk a kapcsolatot! Sorozatunkban ismert, ismerős embereknek teszünk fel 7+1 kérdést, amelyekkel a megváltozott életkörülményekben is élni akaró életet kutatjuk. Ma Csorba Mihályt, a bihari Gáspár András Általános Iskola igazgatóját, történelemtanárt kérdeztük.
1. Mi jót hozott az életedbe a vesztegzár?
Lassítottunk, lassítottam. Nem kell rohanni, mert nincs hova. Ráérősen lehet reggelizni, beszélgetni a gyerekekkel, akiket nem kell erőszakkal kiszedni az ágyból, mert elkésünk az iskolából. Tudunk egymásra figyelni, és nem baj, ha valami elvégzendő feladat holnapra marad, mert nem késik. Kiléptünk a tér és idő mókuskerekéből.
2. Mi egy mostani hétköznapod legkiemelkedőbb eseménye, pillanata?
Az, hogy nincs rutin. Nincs kicsengetés, meg becsengetés. Minden pillanatnak saját íze, zamata van. Nem lehet egyetlen eseményre konkretizálni, mivel elmosódnak a határok. Talán ilyen lehetett az élet néhány évszázaddal ezelőtt, amikor az ember egyszerre kelt a Nappal, végezte a munkáját, és nem élt az időpontok, határidők kényszerű szorításában.
3. Mit sajnálsz, hogy nem tettél tett meg a járvány „kitörése” előtt?
Nyilván, mint mindenkinek első gondolatom, ha tudtam volna, hogy lesz, akkor felkerestem volna távolban élő rokonaimat, barátaimat. De azt hiszem ezt saját lelkiismeretem megnyugtatása miatt mondom, mert biztos megtettem volna, ha nem vagyok túlterhelve, nem küzdök időhiánnyal… De most is csak védekezek, mert arra van időnk, amire szánunk. A járvány kitörése még nem a világ végét jelenti, és biztos, hogy a járvány véget fog érni. Inkább azt sajnálnám, ha a járvány után nem tenném meg, amit most úgy érzem, hogy jó lett volna.
4. Mi a legutóbbi hála-morzsád?
Sokat beszélek a szűk családommal, nem kell gyorsan túlesni az „információcserén.” Sőt, amiért igazán hálás vagyok, hogy sok barátom csak azért hív fel, hogy megkérdezze, hogy vagyunk, és nem holmi szívességet, segítséget akar kérni, egyszerűen fontos vagyok neki. Hálás vagyok azért is, hogy én is ezt tudom tenni. Tényleg fontosak vagyunk egymásnak.
5. Mitől félsz, amikor félsz?
Nem tudom. A járvány miatt mindenki félti a szeretteit, én is. Inkább attól félek, ha ennek vége, el fogjuk felejteni, milyen „lassan” élni, milyen odafigyelve élni, és megint visszatérünk a rutinhoz.
6. Mi a legnagyobb öröm, ami az eltelt 24 órában ért?
Az online történelem órán jelen voltak a diákok, pedig most simán lóghattak volna. Jól éreztük magunkat, bár nem vagyok egészen biztos benne, hogy jegyzeteltek. Jó volt velük lenni.
7. Mit vársz, mit szeretnél a járvány megszűnése után magadtól, a környezetedtől, a világtól?
Azt szeretném, ha már akarva akaratlanul megtanultunk egymásra figyelni, akkor ezt ne felejtsük el. Nem hiszem, hogy a járvány előtti társadalmi kapcsolatok jobbak lettek volna, mint most. Talán most emberibbek merünk lenni, talán érzékenyebbek vagyunk. Talán Istenhez is közelebb kerültünk. Na, ezeket nem kéne elengedni.
+1. Mit kérdeznél most a jó Istentől, ha összefutnátok valahol a ház körül?
Hogy kér-e egy kávét, meg van-e kedve beszélgetni. Biztos mindkettőt elfogadná, csak az lenne furcsa, hogy én érnék rá hosszasan, ráérősen beszélgetni.
