Két hete éljük a kényszerű bezártság idejét, amely a tanítás szüneteltetésével vette kezdetét, majd az éjszakai, végül pedig az egész napos kijárási korlátozásokkal folytatódott. Hogyan lehet egészséges lélekkel átvészelni az egyelőre beláthatatlan hosszúságú elszigeteltséget, miközben egyszerre több fronton kell helyt állnunk: munkavállalóként, szülőként, idős rokonairól gondoskodó családtagként és társként, nehezített körülmények között többletfeladatokat ellátva? Erről kérdeztük Koncz Attila televíziós szerkesztőt.
A karantén egyik következménye, hogy napjainkban újra értelmet nyert a máskor közhelyes kérdés: hogy vagy?
Ahogy az ilyen érdeklődés valóban sokszor rutinszerű, ami nem vár érdemi reakciót, a válasz is első körben hadd legyen ugyanilyen megszokott: hosszan vagy röviden…? Mert most aztán valóban nem mindegy, milyen terjedelmű és mélységű tájékoztatásra vágyik a kérdező. Elintézhetjük annyival a választ, hogy minden rendben, a dolgok mennek a maguk útján, ugyanakkor másfél órás előadást is tarthatnék arról, hogyan alakult át az életünk a koronavírusnak köszönhetően. Azt hiszem, manapság szeretjük, sőt igényeljük az ilyen határhelyzeteket. Szeretünk borzongani, megdöbbenni, sajnálkozni és szörnyülködni, jobb esetben együttérezni, szolidarizálni és segíteni. A járvány tehát egy olyan impulzus, ami jóra, illetve rosszra egyaránt indíthat bennünket, a kérdés, hogy milyen irányba mozdulunk el, ez pedig leginkább rajtunk múlik. A tömör válaszom tehát az, köszönöm, jól vagyok a bőrömben.
De azért az életetek átalakulása csak okoz nehézségeket…
Problémák, megoldandó feladatok persze vannak, de ez normális körülmények között is érvényes. A kulcsszó az alkalmazkodás, ha pedig vallásosabb kifejezést szeretnék használni, az elfogadás. Azt hiszem, manapság túlságosan ritkán használjuk, illetve éljük meg ezt a mindennapokban. Minden, ami körülvesz bennünket ugyanis épp az ellenkezőjéről szól: a körülményeket, a szakmai pályánkat és a magánéletünket mi irányítjuk, pontosabban azt hisszük. Aztán jön egy ilyen semmiség, mint egy láthatatlan vírus, és minden vagy majdnem minden tervünknek vége. Először nem hisszük el, ami velünk történik, aztán igazságtalannak érezzük, végül tanácstalanok vagyunk, hogyan tovább. Pedig a ránk váró feladat csupán nehéz, de egyáltalán nem bonyolult ebben a helyzetben: elfogadni a helyzetet, és kihozni belőle a legjobbat – mert a jó mindig, mindenben megtalálható.
Nagyon szeretem azt az evangéliumi jelenetet, amelyet János örökített meg a feltámadt Jézus megjelenéséről. Éppen csak túl vannak a nagypénteki tragédián, egyetlen, nem túlságosan hihető hírt kaptak a tanítványok a Mesterről, akivel állítólag Mária Magdolna találkozott, miközben a jeruzsálemi hatalmasságok haragja még korántsem csillapodott le Jézussal és követőivel szemben. És mit olvasunk ezen a ponton a történetben? Azt, hogy a tanítványok félelmükben magukra zárták az ajtót. Milyen mélységesen emberi reakció ez! Ha kint valami baj van, csukjunk magunkra minden ajtót és ablakot, amíg el nem múlik a vész. Húzzuk meg magunkat, a testünkkel együtt zárjuk be a szívünket is, csak magunkban bízzunk. A Mesterrel töltött három év varázsa szertefoszlott, a tanítványoknak újra egyedül kell szembenézniük a gondjaikkal. Jézus azonban felülemelkedik az emberi logikán: belép a zárt ajtón, megáll középen és így szól a döbbent tanítványokhoz: „Békesség nektek!” Azt hiszem, ennél fontosabbat nem tudok a karanténban vagy szobafogságban lévők számára mondani: ebben a helyzetben sem vagyunk egyedül, Jézus minden akadályt legyőz, hogy közel kerüljön hozzánk és elhozza számunkra az Ő békéjét. Ezeket a csendes napokat, heteket ennek a közelségnek a tudatában kell eltöltenünk, és akkor nem csupán túlélni fogjuk őket, hanem épülünk is általuk.
Azért ez a gondolkodásmód nem akármilyen tudatosságot tételez föl az ember részéről. Hogyan lehet a családi együttélés keretei és nem utolsó sorban zajhatásai között megmaradni ebben az emelkedettségben?
A kereszténységben az az egyik legszebb dolog, hogy az emelkedettség, amire utalsz, a legegyszerűbb hétköznapiságban tud megvalósulni – ahogy mondani szokták, nem kell hozzá egyetem. Most sincs ez másképpen: minden ugyanaz, mint máskor, csak éppen több van belőlük. Együttlétből, feladatból, örömből és persze konfliktusból is. A fontos, hogy a mennyiség ne tévesszen meg bennünket, ne érezzük úgy, hogy mindaz, ami történik, minőségileg más, mint egyébként. És ezzel máris egy nagyon fontos tételnél tartunk: ahogyan a nehézségek dramatizálása nem jogos, úgy a helyzet idealizálása sem az, amikor úgy beszélünk a karanténos összezártságról, mintha az valamiféle Gondviselés adta esélyt jelentene a nem jól működő családi élet megjavítására. Ez a fajta sikerpropaganda, rózsaszín idill hiteltelen. Valójában ugyanis egy harmadik dologról van szó, feladatról, amely mindenkinek lehetőséget ad arra, hogy valamiben, amiben nem elég erős, továbbfejlődjön, legyen szó akár a türelem erényéről, az önzés legyőzéséről vagy éppen a tevékeny szeretet gyakorlásáról.
Gondolom, nem véletlen, hogy épp ezt a hármat említetted.
Valóban nem, hiszen, mint tudjuk, mindenki magából indul ki… Számomra nagyon komoly kihívást jelent a türelem gyakorlása, és most tényleg kiváló alkalmat kaptam arra, hogy ezt a gyerekeimmel kapcsolatban fejlesszem magamban. Mert kétségtelen, hogy amikor egy órán belül tizedszer kell valami kívánságot teljesítenem a takaró kihozásától a müzli elkészítésén át valamilyen játék megkereséséig, akkor bizony tizenegyedszerre nem könnyű kedvesnek maradni. De miért is nem? Mert valamilyen módon, nyilvánvalóan vagy rejtve, ilyenkor is az önérdek működik bennünk. Hiszen épp egy érdekes cikk közepén vagyok! Esetleg azonnal válaszolni akarok egy Messenger-üzenetre! Félreértés ne essék, nem arról próbálok meggyőzni senkit, hogy a gyerekek minden óhaját azonnal és maradéktalanul ki kell elégíteni, az viszont mindenképp segít ilyen helyzetben, ha megegyezésre tudunk jutni velük: így és így teszünk, ekkor és ekkor. Az ilyen összezártság pedig a gyerekeknek is jó lehetőség, hogy megtanulják az együttműködést másokkal, a kompromisszum keresését és megtalálását.
Ami az önzést illeti, a kijárási tilalom ebben is hasznos lecke. Amikor a beszerzés nehezebbé, körülményesebbé válik, bizony jobban oda kell figyelni az utolsó darab kekszek, a kedvenc innivalók vagy éppen a maradék spagetti elosztására. Döbbenetes, hogy a gyerekek mennyire érzik ezeknek a helyzeteknek a nehézségét és az erkölcsileg jó megoldását! Amikor a nagyobbik magától mondja, hogy a kisebbiknek adja az utolsó falatokat, azzal nekünk is példát ad, hiszen ő tényleg szívből adja, nem pedig azért, mert tudja, hogy ez a társadalmi, civilizációs vagy éppen vallási elvárás. „Legyetek olyanok, mint a gyermekek…” – ilyenkor tényleg elszégyellem magam, mennyire nehezen megy ez nekem.
És aztán ott van a másokon segítés szándéka, a szeretetszolgálat. Én megvagyok, mi megvagyunk, mi kell még a boldogsághoz? Hát, bizony sokszor érzem úgy, tényleg semmi nem hiányzik. Ebben a tekintetben pedig a feleségemről vehetek példát, mert Andi tényleg mindenkire odafigyel nemcsak a szűkebb környezetében, hanem a tágabban is. Mint a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség tagja és a Gondviselés Segélyszervezet önkéntese napi rendszerességgel vesz részt a karitatív munka szervezésében és kommunikációjában, illetve telefonon segít a rászoruló időseknek ügyes-bajos dolgaik rendezésében.
Összességében azt gondolom, hogy ez a három: a türelem, az önzetlenség és a mások szolgálata soha eddig nem volt ilyen közel hozzám, mint most.
Sokan mondják, hogy a világ a járvány után már nem lesz olyan, mint előtte volt.
A világ önmagában semmilyen, mi tesszük ilyenné vagy olyanná. A kérdés tehát számomra inkább az, hogy az ember milyen lesz, amikor a tudomány legyőzi a vírust, és visszatérhetünk a dolgok normális menetéhez. Hogy megtanultuk-e a leckét a bizalomról és az együttműködésről: bízni a Gondviselésben és együttműködni embertársainkkal.
