Amikor 2019. december 12-én a kínai Vuhanban diagnosztizálták az első koronavírussal fertőzött beteget, mi a karácsony megünneplésére készültünk, és nem is gondoltunk arra, hogy e távoli helyen megjelenő betegség valaha hozzánk is eljut. De sajnos megtörtént: 2020. február 27-én a vírus megjelent Európában és Romániában is. Azóta lépten-nyomon mindenki azt kérte, arra intett: maradj otthon! Minden porcikánk ellenkezik ezzel a felszólítással, különösen most, márciusban – éppen abban az időszakban, amikor az ember a leginkább vágyik a szabad ég alá, a tavaszi napfénybe, az újjáéledő természetbe.
Az ajánlásból és kérésből időközben államhatósági rendelet lett, március 25-étől teljes kijárási tilalom van érvényben országunkban (ahogyan sok más országban is). A március 25-ei adatok szerint 2,6 milliárd ember – a Föld lakosságának közel harmada – házi karanténban van, a nyilvántartott fertőzöttek száma közelít a félmillióhoz. Tetszik vagy nem, szobáink négy fala közé kényszerülünk, és a világszerte egyre nagyobb számú halálos áldozatot követelő járvány gyors terjedése jobb belátásra bír sokunkat, egyre inkább megértjük, hogy az otthonmaradás az egyik legjobb – sőt, jelenleg az egyetlen – megoldás a vírus terjedésének lassítására. A ránk kényszerített (de a magunk és a mások egészsége érdekében elengedhetetlenül szükséges!) otthonmaradás gyökeresen ellenkezik az eddig ismert és megszokott – felgyorsult, interaktív, túlterhelt és leterhelő – életmódunkkal, így nagyon sokunk számára pillanatnyilag a legnagyobb és legnehezebb kérdés: mit kezdjünk magunkkal otthonunk magányában?
A tizenhetedik század nagy filozófusa, Blaise Pascal szerint: „Az emberek minden baja egy dologból fakad, mégpedig abból, hogy nem tudnak szép csendben a szobájukban maradni”. A francia matematikus, fizikus, vallásfilozófus úgy gondolta, hogy mi, emberek eltérünk, „elhajlunk” attól, ami igazán fontos lenne (erre a „diverzió” szót használja, ami eltérést, elhajlást, széttartást, felforgatást, áskálódást, aknamunkát, elterelő hadműveletet jelent). Pontosan ez a diverzió jellemezte a vírus megjelenése előtti világunkat. Az életünknek az adott értelmet, ha időnk nagy részét állandó nyüzsgésben, felforgatásban töltjük: bevásárlóközpontokban, moziban, színházakban, vendéglőkben, bárokban, stadionokban – ahol a diverzió megvalósult. Ezek a helyiségek egyik napról a másikra bezártak, a megszokott lehetőségek korlátozódtak, nekünk pedig rengeteg „üres” időnk maradt. A különböző állami rendelkezéseket – ha duzzogva is – elfogadjuk, mert látjuk a szigorú intézkedések mögötti értelmes döntéseket, amelyek testi egészségünket védelmezik, csak azt nem tudjuk, mit kezdjünk az ebből származó idővel, amelyet a szokásos módon már nem tudunk kitölteni.
Mindenekelőtt másképpen kell a helyzetre tekintenünk. Ne azt nézzük, hogy milyen és mekkora testi-lelki „megpróbáltatás” számunkra a bezártság, ne sajnáljuk magunkat azért, hogy ezt ránk kényszerítik, hanem vegyük észre, hogy ez a helyzet valójában ajándék. Lehetőséget kapunk arra, hogy az időnket, gondolatainkat arra irányítsuk és összpontosítsuk, ami valóban fontos.
Egyáltalán, nekünk mi (a) fontos? Ezt és sok más kérdést válaszolhatunk meg önmagunk számára – most van rá időnk bőven, erről és sok minden másról (el)gondolkodni.
Jelenlegi bezártságunk valójában jó lehetőség és alkalom az önmagunkkal való szembenézésre. Ahogy ünnepeink előtt mintegy magától értetődően, kötelező módon nagytakarítást végzünk életterünkben, hogy tiszta, rendezett és rendszerezett körülményeket teremtsünk magunk körül, úgy a lelkünk „rendbetételélere” is szükségünk van időnként. Mostani visszavonultságunk komoly és mély lelkigyakorlat (lehetne), tudatosan arra szánt idő, amikor lelki egészségünkkel foglalkozhatunk, amikor átgondolhatjuk életünket, megvizsgálhatjuk annak értelmét, megkérdőjelezhetjük eddigi életutunkat és -módunkat, áttekinthetjük döntéseinket, értékeinket, prioritásainkat, és újra felfedezhetjük, átértékelhetjük önmagunkat.
Ezek fényében pedig találkozhatunk – másként, mint eddig! – Istennel.
Amikor megosztottak vagyunk, azaz diverzióban élünk, nem foglalkozunk ilyen kérdésekkel (mert nem adunk rá magunknak időt, és kevéssé tartjuk mindezt fontosnak): létezik-e (számomra) Isten?, én miért élek?, mi végett vagyunk a világon?, miért vannak betegségek, miért van szenvedés?, van-e élet a halál után? stb. Ahhoz, hogy ezekre a lényeges kérdésekre válaszokat találjunk, hogy egyáltalán feltegyük magunknak, vissza kell vonulnunk szobánk és lelkünk csendjébe. Abba a csendbe, ahol semmi más nem vonja el a figyelmünket, ahol egymagunk lehetünk és Istenre figyelhetünk – hiszen az ő segítségével találhatjuk meg a válaszokat. Ezek kereséséhez, különösen ebben az időszakban, használhatjuk a Szentírást. Értelmes és lélekápoló időtöltés lehet e napokban végigolvasni egyes szentírási könyveket, vagy akár tematikusan olvasni, különböző kérdéseinkre keresve benne válaszokat. Hány és hány alkalommal, helyzetben mondtuk eddig: „erre most nincs időm”, „majd amikor lesz időm rá…” – lám, most eljött (ez) az idő, itt van: olvassuk el a régebben megvásárolt vagy ajándékba kapott lelki könyveket, böngésszük az interneten elérhető számos elmélkedést… és imádkozzunk.
Szobánk magánya jó alkalom arra, hogy Isten jelenlétébe helyezzük magunkat. Ha olvasmányainkból valami megragad, ha egy kérdésünkre valamilyen választ találunk, helyezzük azt imádságainkban Isten elé és engedjük magunkat általa megszólíthatóvá válni. Legyünk nyitottak az Istennel való beszélgetésre! Az egyházatyák szerint Ádám, még a bűnbeesés előtt, bensőséges, mély kapcsolatban élt Istennel.
Az imádságban mi magunk is rátalálhatunk erre a mély kapcsolatra.
Az adoratio (imádás) szó két részből tevődik össze (ad és ora), ezek jelentése: „hozzá” és „szájról/szájra”. Az imádságban, az imádkozás által tehát kifejezem imádatomat Isten iránt, de ugyanakkor egy bensőséges, csakis négyszemközt létrejöhető „szájról szájra” kapcsolatba kerülök Istennel. Az imádság lényegének leegyszerűsített, sőt alábecsülő értelmezése az a felfogás, hogy az ember így – imádkozva – kérhet segítséget a Mindenhatótól, netán így dicsőíti őt. Az imádkozás nem monológ, nem egyirányú út Isten felé, hanem a vele való párbeszéd, amelyben a teremtett lény teremtőjével kommunikál, mi több, egybefonódik vele. Az imádságban valódi párbeszédet folytatok Istennel, szólok hozzá és ő szól hozzám, barátságban vagyok vele, engedem, hogy az ő Lelke átjárja lelkem, el- és betöltsön engem. Imádkozni nem más, mint befogadni, belélegezni Istent, az isteni életet.
Paul Tillich német protestáns teológus és vallásfilozófus szerint a súlyos probléma az emberek életében az, hogy minden, ami diverziót kelt társadalmunkban – a nagy üzletláncok, pénzintézetek, sportlétesítmények, vendéglátó- és szórakozóhelyek stb. – egy sorba, azaz azonos rangra kerültek a templommal, az imádság helyével. A templom és az imádság mindezek mellett és ezekkel együtt csupán egy része, a sok egyéb részlet közül az „egyik” részlete lett életünknek. Ennek azonban nem így kellene lennie, mert a vallás rendeltetése az, hogy elárassza az egész életet és mindenre hatással legyen. Katolikus hitünk és teológiánk szerint Isten nem az egyik létező a többi létező dolog között, hanem Isten az aktív lét alapja és osztogatója, Isten az, aki megalapozza és betölti az ember életét. Istennek a mindennapi életünkben való mindent betöltő – teremtő és éltető – szerepére és hatására irányítani a figyelmünket, ez lenne a vallás rendeltetése.
Most, amikor (testi épségünk védelme érdekében!) templomainkat a közösségi imádkozás formái elől elzárva tartani kényszerülünk, hirtelen észrevesszük a szentmisén való részvétel fontosságát, szükségességét, megtapasztaljuk, hogy ezzel nemcsak parancsnak, kötelezettségnek teszünk eleget, hanem lelki életünk alapvető szükségletét elégítjük ki általa, hiszen az ember számára elemi és alapvető vágyódás Istenhez közel, vele lenni. Az imádság az Istennel való, minden egyéb feletti kapcsolatunk állandó, folyamatos „fenntartását” hivatott biztosítani, és ebben részünk lehet templomon kívül is. Imádkozzunk szobáink csendjében, és hogy ezt lehetőleg jól tegyük, vegyük figyelembe Aquinói Szent Tamás öt javaslatát, amelyek szerinte elengedhetetlenek a jó istenkapcsolathoz.
Alázatosság. Meghajlok Isten nagysága előtt, beismerem, hogy szükséget szenvedek, mindenben rászorulok az állandóan adakozó Istenre. A lelki élet nagy mesterei minden időben az alázatosságot tartották a legfontosabb erénynek, mert a legnagyobb bűn a büszkeség, lásd az első bűn elkövetését. Az alázatosság azért is fontos, mert Isten a szívet vizsgálja. Milyen jó, hogy ő nemcsak azt látja, ami most vagyunk, hanem azt is, amivé vál(hat)unk/válunk… Minél alázatosabbak vagyunk, annál inkább felismerjük, mekkora szükségünk van az állandó imádságra: „szüntelen imádkozzatok” (1Tessz 5,17) és megértjük a zsoltáros megállapítását: „Az Úr félelme a bölcsesség iskolája, az alázatosság megelőzi a dicsőséget.” (Péld 15,33)
Legyen hitetek. Nem elégséges csupán azt tudatosítanom, hogy nagy szükségben vagyok és segítséget kell kérnem. Az imádságban elismerem azt, hogy hiszem és tudom: nem akárkitől kérek valamit, hanem egy olyan valakitől, aki nemcsak meghallgatja kérésemet, hanem válaszolni is tud. „Hit nélkül pedig nem lehet senki sem kedves, aki ugyanis az Istenhez járul, hinnie kell, hogy ő van és megjutalmazza azt, aki őt keresi.” (Zsid 11,6)
Imádkozz, mielőtt imádkoznál. A zsolozsma végzése előtt imádkozzuk: „Nyisd meg, Uram, ajkamat neved dicséretére; tisztítsd meg szívemet minden hiábavaló és vétkes gondolattól…” Furcsának tűnhet, hogy imádkoznunk kell az imádság előtt, de – ahogy Szent Tamás is magyarázza – Isten adni akar nekünk valamit már az imádság előtt, ez benne van a zsolozsma előtti ima folytatásában: „…világosítsd meg értelmemet, gyújtsd lángra szívemet, hogy ezt az imát méltón, figyelmesen, áhítattal végezzem, és meghallgatásra méltó legyek isteni fölséged színe előtt. Krisztus, a mi Urunk által.” Az értelem megvilágosodása, a szív lángolása, a figyelmesség és az áhítat nem alakulnak ki bennünk „csak úgy”, ezek Isten ajándékai a számunkra, amelyeket tőle kapunk az imádság előtt, ha kérjük.
A szándék, amiért imádkozom. Bármiért is imádkozom, mindenekelőtt szándékomban áll Istent dicsérni. Érdemeink elsősorban az eredeti szándékunkra alapozódnak – állítja Szent Tamás –, ne aggódjunk tehát, ha imádság közben elkalandozunk, a lényeg az, hogy ne mi tápláljuk figyelmünk elkalandozását, és akkor megtapasztalunk valamit abból, amit a zsoltáros megénekel: „Hiábavaló hajnal előtt kelnetek, s késnetek a lefekvéssel, akik a fáradság kenyerét eszitek, hiszen ő álmában is megad mindent annak, akit kedvel.” (Zsolt 127,8)
Figyelmesség. Amikor értelmünk telítve van az Isten felé való fordulás szándékával és szívünk lángol az utána való vágytól, akkor a lelkünk felfrissül. Aquinói Szent Tamás szerint akkor érhetjük ezt el, amikor figyelmesen imádkozunk. „Rólad mondja a szívem: téged keres tekintetem! A te arcodat keresem, Uram!” (Zsolt 27,8)
Az eddig ismert és megszokott életünk, világunk változóban van, számunkra is adatott a lehetőség változni. Meg kell(ene) tanulnunk másként nézni a teremtett világra, önmagunkra, embertársainkra, és talán a leginkább másként kell néznünk, szeretnünk Istent. A Jelenések könyvének 21. fejezetben János apostol beszámol látomásában a mennyei Jeruzsálemről. „Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak és a tenger sem volt többé. Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől.” (Jel 21,1–2) Egy szépen rendezett városról olvashatunk, egy megfelelően kialakított emberi társadalomról. A szent író részletesen leírja, mi minden található a városban és hogyan van az kialakítva. „Széles, magas falai voltak, tizenkét kapuval. Falai jáspiskőből épültek, a város pedig tükörfényes színaranyból. A tizenkét kapu tizenkét gyöngy: mindegyik kapu egy-egy gyöngy” stb. Ebben a jól berendezett városban azonban „nem láttam templomot” – írja Szent János. Nincs templom a mennyei Jeruzsálemben, mert minden telve van az Úr imádásával.
Nemcsak egy arra elkülönített helyen – templomban –, hanem mindenütt, minden élethelyzetben megvalósul az Úr imádása.
Jelenlegi helyzetünkben, amikor láthatatlan veszély támad ránk és könyörtelenül szedi áldozatait, amikor csak elszigetelődéssel és bezártsággal védhetjük magunkat, amikor a közösség ereje csupán az imádkozásban mutatkozhat meg, megtanuljuk életünket imádsággá alakítani. Szobáink csendjében felfedezzük, hogy emberi létünk az Istennel való állandó összefonódásban szép, értelmes, értékes. A most ránk zúduló „csend-idő” ajándékká válik: ráébredünk, hogy bajainkra megoldást, gyötrődéseinkre enyhülést, szenvedéseinkre vigaszt éppen a szobánkban, csendben töltött – Istennek szentelt, Istennel megosztott – időnk hoz számunkra.
Hiszen szobáink csendjében imádkozva halljuk meg kérdéseinkre Isten válaszait.
Hihetetlenül nehéz időket élünk, sokféleképpen és módon vagyunk megpróbáltatva, de panasz, zúgolódás, ellenkezés vagy feladás, depresszió, összeomlás helyett álljunk helyt! Istennel töltött imádságos időre válthatjuk mindezt! És lassan, szép csendben megértjük majd: emberként arra vagyunk rendelve, hogy az egész teremtett világ nevében megadjuk Istennek a kellő dicséretet, imádkozzunk hozzá, szeressük őt, mert ha életünkben – mindig, mindenütt, mindenben – Isten van az első helyen, az a mi javunkra válik.
Lukács I. Róbert
