Lehet-e, szabad-e örömmel élni, vagy lógó orral és keserves ábrázattal kellene élnie-e egy kereszténynek a nagyböjt folyamán? Az egyházfegyelmi tanítás szerint nyilván kerüljük a hangos mulatságokat ebben az időszakban, de az a kérdés, hogy ott belül a lelkünkben mit teszünk, illetve hogy tanult viselkedésformát erőltetünk-e magunkra, vagy a belső szabadságunk és lelki érettségünk kritériumai szerint élünk.
Nemrégiben hallottam egy rövid prédikációban, hogy a nagyböjti önsanyargatás fontos. Fel is kaptam a fejem, vajon mit akart volna mondani a pap ezzel, mert nem magyarázta meg, csak kijelentette. Kontextus nélkül, nagyböjti szlogenek közt meg kell hoznunk a magunk „gondolati-érzelmi áldozatát”, vagyis el kell gondolkodnunk azon, mi hogyan akarunk élni és viselkedni a nagyböjtben. Az „önsanyargatás” fogalma, gondolom, a lemondást vagy az önfegyelmezést akarta jelezni, és ennek akkor már van értelme számunkra is. De ha egy kicsit mögé nézünk a szóhasználati választásainknak, akkor megtudhatjuk, hogy mi van a fejünkben. A „sanyargat” szavunk a „sanyarú”-ból származik, az etimológiai szótár szerint pedig a dravida nyelvből átvett „sanar” szó van az eredete mögött, amelynek jelentése ’nagy szomorúság, gond’. Tehát máris tetten értük magunkat, mintha az lenne a célunk, hogy nagyböjtben megszomorítsuk magunkat. De kell-e megszomorítanunk magunkat? Ez lenne a lényege a nagyböjtnek, hogy némi plusz szomorúságot csiholjunk magunkban, hogy kellőképpen empatikusak lehessünk a keresztútját járó Jézussal?
A keresztúti ájtatosság gyakorlata több kérdést is felvet, kicsit ahhoz hasonlóan, mint az évekkel ezelőtt nagy port felkavaró, Mel Gibson rendezésében készült Passió film. Szabad-e, kell-e ábrázolni ilyen naturalisztikus módon a Megváltó szenvedését? Ha a film kapcsán inkább az volt a kérdés, művészet-e az ilyen jellegű megjelenítés, a keresztúti ájtatosságaink kapcsán inkább az a kérdés, hogy mennyire szolgálja az ájtatosság során használt szöveg a lelki egészségünket és a hiteles vallásosságunkat. Kell-e szomorkodnunk ahhoz, hogy úgy érezzük, megfelelünk a nagyböjti készületnek? Kell-e bűntudatot ébresztenünk magunkban?
Az egyházi énekeink mindenképpen erre ösztönöznek: „Keresztények, sírjatok, mélyen szomorkodjatok, keseregjen minden szív, aki Jézusához hív…”
Azt gondolom, a nagyböjt lényegét semmiképpen sem a szomorúság külső köntösének magunkra öltése határozza meg, hanem az a mély öröm, hogy húsvét utáni keresztények vagyunk, és csak ebben a szemléletben tudjuk átélni a keresztutat. A korai kereszténységben a feltámadás tapasztalata áthatott mindent, egészen a középkorig a kereszten nem volt corpus, csak ékkövekkel díszítették. A mesterségesen magunkra öltött szomorúsággal és a „lelki ostorozásokkal” nem tudjuk kiérdemelni a megváltást, mert az már megtörtént a mi könnyeinktől függetlenül.
A szomorúságnak csak akkor van értelme, ha az befelé fordulást is jelent egyben: nem azért vagyok szomorú, mert így illik, hanem mert megérintett valami, amit szemléltem a jézusi úton. Az érzelmeink nagyon fontosak, de a lelkiségünknek ennél mélyebbre kell jutnia. A keresztút drámáját nem azért szemléljük, hogy szomorúságot csiholjunk magunkban és elkeseredésből vagy bűntudatból legyünk jobbak. Nem a bűnért és a bűntudatért kell megváltoznunk, hanem a jó Istenért. Nem kell elfelejtenünk nagyböjtben sem, hogy mi szeretett bűnösök vagyunk, és nem a tetteink, hanem a szívünk köt össze minket a jó Istennel.
Aki nem tud örülni, az nem tud szomorkodni sem, és fordítva is igaz. A keresztút és a nagyböjt drámájában azért akarjunk részesülni, hogy mély örömre jussunk, hogy merjünk örülni annak, hogy megváltottak vagyunk, függetlenül a bűntudatunktól. A lemondásaink is akkor válnak hasznunkra, ha inkább öröm van bennünk, mint kesergés.
Szent Benedek a szív töredelmére bátorítja szerzeteseit, talán ez az a lelkiállapot, amelyre leginkább szükségünk van a nagyböjtben. A contritio a tökéletes bűnbánat, amely nem félelemből, hanem Isten iránti szeretetből fakad. Akinek meg van törve a szíve, az érzékeny, és annak szíve csak azért telik meg könnyel, hogy majd átadhassa helyét az örömnek. Minden, ami nem kapcsolódik össze a szív érzékenységével, töredelmével, csak neurotikus szomorúság vagy tanult viselkedésforma.
Homa Ildikó sss
(Az írás megjelent a Vasárnap hetilap március 8-ai számának Fókusz rovatában.)
