Fábry Kornél kaposvári egyházmegyés pap a Budapesten szeptember 13-a és 20-a között megrendezésre kerülő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus főszervezője tartotta a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak szánt lelki napokat. Március 9-én a szatmári főesperesség, 10-én a máramarosi főesperesség, 11-én pedig a nagykárolyi főesperesség papjainak tartott előadást, melyben értelemszerűen nagy hangsúlyt kapott a közelgő kongresszus kérdéskörének feldolgozása. Interjúnkban először arra kértük, mutassa be előadásának vezérfonalát.
Három részből állt az előadásom. Ugye az első és legfontosabb az információ-átadás, elmondani, mi is az Eucharisztikus Kongresszus egyáltalán. Sokan azt gondolják, hogy ez egy szűk körű püspöktalálkozó, a „kongresszus” olyan tudományosnak tűnik. De ez egy nemzetközi eucharisztikus találkozó, ahol százezres nagyságrendben várunk résztvevőket. Aztán a konkrét programokat mondtam el, a nemzetközi eucharisztikus kongresszusok történetét – hogyan is indult 1847-ben, milyen volt az 1938-as budapesti kongresszus – , és gyakorlati dolgokról is volt szó. A közelgő budapesti kongresszusra már eddig is 60 ezer ember jelentkezett és ez igen örömteli, de még a kongresszusig van fél év és általában a végén szokott meglódulni a jelentkezések áradata.
Az előadás második részében az Eucharisztiáról elmélkedtünk, megvizsgáltuk, hogy papként milyen a kapcsolatunk az Eucharisztiával, a szentmisével, a szentségimádással, mit jelent számunkra az Eucharisztia és mi erősíti a hitünket? Papként ez a legfontosabb, ezért szenteltek minket fel. Pályázatot írni bárki tud, misézni, gyóntatni viszont csak a felszentelt papok.
A kérdéseknek is jutott persze idő, így felmerült, hogy jön-e a Szentatya, és most úgy tűnik, hogy a záró szentmisére jönni fog. Egy fénypontja lesz majd az egész kongresszusnak a zárómise Krisztus földi helytartójával.
Hogy lehet a papokon túl a híveket megszólítani és számukra érdekessé tenni ezt a kongresszust?
Azt tapasztalom, hogy, ha valaki meghallja azt, hogy „eucharisztikus kongresszus”, akkor két szót nem ért belőle. De, ha eljutok valahova és elmondom, hogy mi is ez valójában, akkor mindenkiben ott a vágy, hogy ki nem hagynák, mert olyan nagy eseményre készülünk. Tehát úgy tűnik, hogy olykor még könnyebb is megszólítani a híveket, mint a papjaikat, hiszen a papok alapvetően túlterheltek, és úgy érezhetik, hogy ez egy plusz feladat. De én hiszem azt, hogy egy olyan élményt tud adni, amiből a következő évtizedekben élni fogunk. Világi hívek közül nagyon sokan jelentkeztek már és úgy tűnik, hogy világméretben nagy az érdeklődés, hiszen már több mint nyolcvan országból jelentkeztek eddig. Dublinban, ahol 2012-ben volt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, ott a regisztráció úgy alakult, hogy egy évvel az esemény előtt nyitották ők is a regisztrációt és az első fél évben a résztvevők négy százaléka jelentkezett, az utolsó másfél hónapban pedig a nyolcvan százalék. Mi is ilyesmire számítunk, hogy a végén fog nagyon felugrani a szám. De tényleg, én azon dolgozom, hogy minél kevesebben legyenek azok, akik utólag bánják, hogy nem jöttek el. A kongresszus keretén belül elsőáldozáshoz is lehet majd járulni, és már közel 4500 elsőáldozó jelentkezett. Örülnék, ha minél kevesebben lennének azok, akik megbánják, hogy nem engedték a gyermeküket vagy unokájukat, hogy ott legyen elsőáldozó. A Puskás Ferenc Stadionban egy élmény lesz, és nem csak azért, mert kapnak egy szép, fehér ruhát vagy emlékérmet, amit majd az unokáiknak is mutathatnak, hanem egy nagy világegyházi eseményen az egész világ velük együtt ünnepel majd, hogy először fogadják a szívükbe az Úr Jézust. Én azt tapasztalom, hogy ha valaki megnézi a programot a honlapunkon (iec2020.hu), az rögtön lelkesebb lesz és már most kiveszi a szabadságát erre a szeptember 13-tól 20-ig tartó hétre.
Hogy tapasztalja, a híveknek mennyire tudatos a hitük, mennyire eleven az Oltáriszentség tisztelete és hogyan tud ebben a kongresszus segíteni?
A szentmisében is az Oltáriszentségre mondjuk: íme hitünk szent titka. Krisztus keresztáldozatát a jelenbe hozzuk és ez továbbra is hittitok. Tehát ha ott valami „hókusz-pókusszal” átváltozna fizikailag és szemmel láthatóan is valami, azt mindenki elhinné, sőt tudná, mert látná. Itt viszont a hitre van szükség és nekünk az a feladatunk, hogy erősítsük a hitükben a híveket. Egy franciaországi felmérés szerint a templomba járók ötven százaléka hiszi, hogy Jézus jelen van az Oltáriszentségben. Én egyszer megkérdeztem a régi plébániai helyemen a templomba járókat, hiszik-e, hogy Jézus jelen van az Oltáriszentségben és felháborodtak – hogyne hinnék, hiszen akkor nem lennének ott. Tehát én azt látom, hogy akiknek a vallásgyakorlás az életük része, és elkötelezettek, hiszik és tudják, hogy ott Jézussal találkoznak és nem egy ostyát kapnak. Ugyanakkor nekünk segítenünk kell mindenkit abban, hogy a hitük elmélyüljön. Abban bízom, hogy az egész kongresszus egy igazi lelkigyakorlat lesz. A délelőtti előadásokból sok mindent megtudunk majd az Eucharisztiáról, hogy mi minden forrásozik belőle, hogy tényleg, amit Jézus mond az igaz: nélkülem semmit sem tehettek – illetve – ha nem eszitek az Emberfia testét, ha nem isszátok a vérét, ha nem áldoztok, nem lesz élet bennetek. Én azt tapasztalom, hogy a templomba járóink nagy része tudatosan és elkötelezetten gyakorolja a hitét, akik pedig még csak nézelődnek, őket segítenünk kell, hogy a hittitkot fel tudják fogni, be tudják fogadni.
Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szervezésében is nagyon fontos a kommunikáció. Ezért is kérdezem, milyennek látja az egyház kommunikációját?
Ez nagyon változó. Azt látom, hogy van aki nagyon felvette a fonalát a mai kornak, és a mai kor nyelvén tud beszélni. Öröm látni például, hogy Lengyelországban van olyan domonkos szerzetes, aki YouTube csatornát tart fenn és több, mint 400 ezer követője van. Tehát azt gondolom, hogy a média nem a gonosztól való és fontos, hogy ezt jól tudjuk használni. Annak idején mondjuk Pál is leveleket írt. Kérte, hogy azokat cseréljék ki másik közösséggel, olvassák fel, mert mindenkire érvényes. Olyan levelek voltak, amelyekből a közösségek hosszú évtizedekig éltek. Tehát a kommunikáció a kezdetektől fogva jelen volt. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a hit az hallásból ered – amit meghall az ember azt tudja elmondani. De talán még fontosabb az, hogy a kommunikációban mindenki a sajátjának érezze az evangélium ügyét. Tehát minden egyes megkeresztelt ember küldetést kapott arra, hogy továbbadja az örömhírt és ennek a legjobb módja, ha hitelesen éljük a keresztény hitünket. A legnagyobb rombolás pedig éppen az, amikor valamilyen botrány kiderül valakiről, akiről nem is gondoltuk volna addigi életpéldája alapján. Az egyháznak is kell tudni élnie a mai kor adottságaival. Meg kell jelenni. Ez nyilván drágább, mint a szószékről egyszer elmondani egy prédikációt, de az csak azokhoz jut el, akik épp ott vannak. Ugyanakkor azért van honlap, YouTube, Facebook… Sok lehetőség van és ezt az egyháznak meg kell ragadnia – olykor nagyon jól sikerül is. Nem is szabadna sajnálni a pénzt és energiát arra, hogy jó értelemben vett marketingeseket találjunk, akik értik az egyház kommunikációját és meg tudják fogalmazni az üzeneteket a mai kor nyelvén. Ugye az eucharisztikus kongresszust is egy olyan plakáttal hirdetjük, amelyen azt írja: „Találkozz Jézussal Budapesten” és rajta van az Oltáriszentség és a kehely, tehát a Szent Vér és a Szent Test, és mögötte a Hősök Tere, ami helyszíne lesz a zárómisének. Azért ezt a szlogent választottuk, mert arra gondoltunk, a találkozó a kongresszus, Jézus az Eucharisztia, Budapest pedig a helyszín. Tehát, ha ezt látjuk, már rögtön tudjuk, hogy ez igazából egy találkozó lesz. Nem egy konferenciára kell gondolni, hanem tényleg egy nagy találkozóra, ahova a világ minden pontjáról várjuk a vendégeinket. A plakátok is fontosak, de úgy tűnik, hogy nagyon sok kommunikációs csatornát kell még az egyháznak használni, amit ugyanakkor egyre inkább használ is. Ez egy külön szakma, amit meg kell tanulni és nem kell félni tőle. Például, egy Facebook-hirdetést úgy feltenni, hogy eljusson azokhoz, akikhez mi szeretnénk. Ezt már tanítják és meg is kell tanulnunk. Nyilván, van nyomtatott sajtónk, amit egyre kevesebben olvasnak, mégis fontos, mert van, aki nem az internet világában él.
Egyszer meghívtak előadni, szombat délután három óra volt, ragyogó, napsütéses idő, és az atya, aki meghívott elpanaszolta, hogy milyen kevesen vannak, pedig elküldte tíz plébániára is a plakátot. Hát, ennyit ér. Egészen más a mai kor kommunikációja, mint a régié volt. Régen egy plakátot kitettek a köztérre és mindenki látta, mert akkor az volt a hírmondó. Most viszont millió csatornán kell kommunikálni – ez sokba kerül, de vissza is térül. A Caritas egyik munkatársától hallottam: egyszer egy kemény döntést meg kellett hoznia a Caritasnak, mégpedig, hogy a bevételének egy bizonyos százalékát arra fordítsa, hogy beszámoljon, mit valósított meg a támogatásokból. És erre a bevétel megsokszorozódott, mert az emberek látták, hogy a pénzből milyen sok embernek segítettek. A kommunikációt nem lehet megúszni, és igazából arra kapta az egyház a küldetését, hogy az örömhírt vigye, és erre kell a legtöbbet áldozni. Most a költségvetésünk zöme még épületekre megy, templomfelújításra, egyebekre, pedig az evangélium továbbadása lehet, hogy olykor nem is pénz kérdése, hanem egy döntés: igen, ennyit szánok arra, hogy a kommunikációnk célzott legyen, tudjuk, hogy kit akarunk megszólítani. És nagyon fontos lenne merni váltani. Tehát meg kell nézni, hogy a mai médiazajban hogyan lehet megszólítani például a fiatalokat, akiket rengeteg minden vesz körül. És itt jön elő a személyes felelősség, mert a hit is úgy működik, hogy ha látják az életemen, hogy én hiszek és ez vonzó számukra, akkor majd kérdeznek. Ezért lenne nagyon fontos, hogy a kommunikáció útja személyeken keresztül vezessen és az életünk hitelességével kapjon megerősítést. Ha mindenki csak egy embert megszólít, akkor nagyon hamar eljutunk az utolsó emberig is. Csak ehhez az kell, hogy az életünk ott legyen mögötte, ami tanúskodik arról, amit mondunk. Úgyhogy nincsen könnyű helyzetben az egyház, kevés a felületünk, de azt kell tudni jól használni és merni kell élni a mai kor adta lehetőségekkel.
Forrás: A szatmári egyházmegye sajtóirodája
