Milyen is kellene legyen az ideális nagyböjt? Úgy gondoltam, ezt elsősorban jó lenne megkérdezni egy számomra nagyon fontos személytől, Szent Ferenctől!
Megnéztem, hogy mit is mond Szent Ferenc a böjttel kapcsolatosan. A meg nem erősített regulában ezeket írja: „…böjtöljön az összes testvér Mindenszentek ünnepétől karácsonyig, és vízkereszttől, amikor a mi Urunk Jézus Krisztus megkezdte a maga böjtjét, húsvétig. Máskor azonban, ezen életforma értelmében, nem kötelesek böjtölni, kivéve pénteken. És az evangélium szerint szabad nekik minden ételből enniük, amit csak eléjük tesznek.” (Ez az utolsó mondat azért fontos, mert az akkori eretnekek, a katharok semmilyen állattól származó ételt, így sem halat, sem tojást nem fogyasztottak.)
A megerősített regulában pedig ezeket írja: „Akik önszántukból megtartják azt a szent böjtöt, mely vízkereszttel kezdődik és megszakítás nélkül negyven napig tart, s melyet az Úr is megszentelt böjtölésével, áldottak legyenek az Úrtól, akik pedig erre nem vállalkoznak, nem kötelezhetők rá. A másik negyven napot ellenben, mely az Úr föltámadásáig tart, mindenki böjtölje végig. Más időben nem kötelesek böjtölni, kivéve a pénteket. Nyilvánvaló szükség esetén pedig egyáltalán nincsenek testi böjtre kötelezve a testvérek. Figyelmeztetem, intem és buzdítom testvéreimet az Úr Jézus Krisztusban, hogy mikor a világban járnak, ne civódjanak, se szóharcot ne folytassanak, se másokat meg ne ítéljenek; hanem legyenek szelídek, békességszerzők és szerények; kedvesek és alázatosak, s nyíltan szóljanak mindenkihez, ahogyan illik.” Milyen szép gondolatok ezek! Egyrészt jelen van bennük a böjtölésnek a lényege, az, hogy Istenért egy ideig önként lemondunk valamiről. Másrészt jelen van az a buzdítás, hogy a lemondáshoz társulnia kell a szeretetből fakadó jó cselekedetnek és figyelmességnek.
A perugiai legendát olvasva találtam egy szép kis történet Szent Ferenccel kapcsolatosan, amit szeretnék megosztani: A rend kezdetén, amikor tudniillik Szent Ferenchez kezdtek csatlakozni a testvérek, Rivo Tortóban tartózkodott velük. Egyik éjszaka éjfél körül, míg mindenki aludt a saját helyén, valaki felkiáltott: „Meghalok! Meghalok!” A testvérek csodálkozva és megrettenve valamennyien fölriadtak. Szent Ferenc tüstént fölkelt és így szólt: „Keljetek föl, testvérek, és gyújtsatok gyertyát!” Miután meggyújtották, Szent Ferenc megkérdezte: „Ki mondta azt, hogy meghalok?” Az illető testvér pedig válaszolt: „Én.” Szent Ferenc azt mondta neki: „Mi baj van, testvér? Hogyhogy meghalsz?” Erre az: „Meghalok, mert olyan éhes vagyok.” Szent Ferenc ekkor, mint szeretettel és gyöngéd tapintattal eltelt ember, tüstént megteríttette az asztalt, és hogy a testvér ne szégyenkezzék egyedül étkezni, valamennyien együtt ettek vele. Mert ez a testvér meg a többiek is csak nem régen tértek az Úrhoz, és módfelett sanyargatták testüket.
Az étkezés után pedig így beszélt Szent Ferenc a többi testvérhez: „Testvéreim, én amondó vagyok, hogy ki-ki vegye figyelembe saját testi adottságait, mert lehet, hogy valamelyikőtök kevesebb kenyérrel beéri, mint a másik, de azt mégsem akarom, hogy aki bőségesebb táplálékra szorul, azt igyekezzék utánozni az étkezésben, akinek kevesebb is elég, hanem mindenki, saját természetével számot vetve, adja meg testének azt, amire szüksége van. Mert ahogy a mértéktelen evéstől, mint a test és a lélek számára ártalmas dologtól, óvakodnunk kell, ugyanígy a túlzott böjtöléstől is. Annál is inkább, mert az Úr irgalmasságot akar és nem áldozatot.” Majd folytatta: „Kedves testvéreim! Arra, amit most tettem, hogy tudniillik a testvérünk iránti szeretetből vele együtt étkeztünk, hogy ne szégyenkezzék egyedül enni, a nagy szükség és a szeretet késztetett. De kijelentem nektek, hogy többször nem akarok így cselekedni, mert nem lenne sem szerzeteshez illő, sem tisztességes dolog. Azt akarom tehát, és megparancsolom, hogy szegénységünkhöz illően, mindegyiktek gondoskodjék testéről szükségletének megfelelően.”
Valahogy úgy érzem, hogy ez a történet ragadja meg a legjobban Szent Ferenc szellemiségét a böjttel, az önfegyelmezéssel kapcsolatosan. Ha nincs együttérzés azokkal, akik szenvednek, azokkal, akik nélkülöznek, akkor valami lényeges dolog hiányzik a mi életünkből, böjtölésünkből. Idekívánkozik az, amit Izajás próféta mond a böjtölésről: „A helyes böjtölésről prófétája által így tanít az Úr: Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik. Maga az Úr vezérel szüntelen, és még a kietlen helyeken is felüdít.”
Ugyanakkor nagyon fontos az önismeret is, mivel ha ez hiányzik, akkor a mi böjtölésünk is nagyon hiányos lesz. Lemondunk például az előírt húsevésről, bár az igazi lemondás számunkra, természetünkből adódóan lehet, hogy más valami lenne: az édességek, az ital, a tévézés vagy éppenséggel a mobiltelefon.
És zárógondolatként szeretnék egy-két gondolatot megosztani arról, hogy mi is az öröm forrása számomra a böjtölésben. Hamvazószerdán a reggeli zsolozsmában, a fohászok bevezető gondolata így szól: „Adjunk hálát az Atyaistennek, aki ma megajándékozott minket a nagyböjt kezdetével. Kérjük, hogy ebben a szent időben töltsön el, és működjék bennünk a Szentlélek, tisztítsa meg szívünket, és erősítsen meg a szeretettben.”
Nem tudom, ti hogyan látjátok a nagyböjti időszakot, de számomra a nagyböjt sokáig egy olyan időszaknak tűnt, amely szomorú, komor és sötét. Jelen van benne a lemondás, a keresztút, a szenvedésről szóló nagyböjti énekek. Ezzel szemben egy hálával telt szív boldogságot sugall. De miért is legyünk hálásak? Márk evangéliumában azt olvassuk a görög szöveg szerint, hogy a Lélek kidobta, kiüldözte az Úr Jézust a pusztába. Magyar fordításban azt találjuk, arra ösztönözte őt, hogy ki menjen a pusztában. De szerintem amire nekünk igazán szükségünk van, azt az eredeti görög szöveg írja le pontosabban. Arra van szükségünk, hogy Isten Szentlelke kidobjon, kiüldözzön bennünket a pusztába. Az ösztönzés nem elég! Annyira elmerültünk az e világ mulandó örömeiben és küzdelmeiben, hogy sima ösztönzés nem elég arra, hogy valami változás történjen életünkben.
Kérjük az Atyától, hogy küldje el nekünk Szentlelkét ebben az időszakban. Akit eltölt az Úr Szentlelke, az mer kimenni a pusztába, arra a helyre, ahol szembenézünk önmagunkkal, szembenézünk ősellenségünkkel, a sátánnal, és megtanulunk Istenre hagyatkozva élni. Ez az igazi öröm forrása számomra a nagyböjtben!
Puvák Antal, Marián ofm
(Az írás megjelent a Vasárnap hetilap március 8-ai számának Fókusz rovatában.)
