„Nagyon jó itt, mindenem megvan: ennem adnak, melegben vagyok” – mondja egy idős asszony a Szent Lukács Idősek Otthonában. Az ágya szélén ül, és ha rosszra gondol, akkor a múlt és a jövő jut eszébe: hogy honnan jött, és ha innen mennie kell, hová kerülhet.
Karácsonykor múlt egy éve, hogy Magdolna öregotthonban lakik. Előtte? Hajléktalan volt. Az ő valóságában hatvankilenc esztendős, aki egy vidéki településen férje munkahelyi lakásában kezdte tizennyolc évesen a házaséletet. Huszonhét esztendősön már özvegy volt, két félárva kislányával. Fiatalasszonyként új társat keresett, de a kiszemelt is meghalt hamarosan. „Többé nem mertem próbálkozni” – mondja. Élete következő keserűsége az volt, amikor egyik lánya hosszas betegség után meghalt. A másik szülöttje felcseperedett, családja lett, eltávolodott az édesanyjától. Amikor a lakást visszavette a vállalat, és Magdolnának nem volt, hová mennie, akkor sem csökkent a távolság, az édesanya azt mondja, „a leányom nem törődik velem, neki még pénzért se kellek.”
A faiparból cirkulásként nyugdíjazott asszonynak nem volt a házban maradása, de az sem volt, ahová átköltözzön bútoraival. Az ingóságok egy részét eladta, a többi „széjjelpallódott”. Utcára került nyár derekán, és az éjszakák egyre hidegebbek lettek a szabadban. A sok jó indulattal hajléktalanszállónak nevezett ingatlanban húzta meg magát, bokáig érő szemét és összetört üvegek között aludt a földön, azt evett, amit vett vagy kapott. Inkább ne találgassuk, hogy mi volt az, és honnan származott.
Egyszer, amikor szállása felé tartott a hajléktalan, éppen havi nyugdíjával a zsebében, kitámadta egy csapat fiatal. Ismerte őket, rendszeresen vámot vettek jövedelméből. Most kevesebbet adott, mint amennyit elvártak volna tőle, és nehezményezésüket tettekre váltották. Magdolna zavartan beszél arról, mi is történt ott pontosan. Csak a forradásokat mutatja meg a combján. Tán ütésnyomok, tán esésből származó zúzódások, melyek el is fertőződtek, ő úgy tudja, megkéselték. A nyomortanyán találtak rá lefélszegedve, hát így jutott ő az idősek otthonában, ahol mindene megvan, ismételgeti, és fel is sorolja, mi az, ami számára a minden: „ennem adnak, melegben vagyok.”
Megérdemelte?
A faluban is él egy történet, amely csak helyenként találkozik a néni valóságával. Kidomborítják viselt dolgait, ki-ki képzeletére bízzák az okokat, és nem marad el a penitencia latolgatása sem, hogy mindazt, ami vele történt, megérdemelte-e. Sokan ismerték fiatalabb korában, sokan látták őt hiányos öltözékben, kicsiszekerével a buszmegállóban, és sokan fordították el róla a tekintetüket, nem nézhetve nyomorultságát. Az önkormányzat szociális ügyekért felelőse is hordoz magában egy képet. Akkorról való, amikor Magdolna hajléktalanná vált. Megpróbáltak otthont keresni számára. Van egy lánya a szomszéd településen, tudták, és őt keresték fel a rendőrautóba ültetett édesanyával. „Elkergetett. Nemhogy befogadja az anyját, még azt sem engedte, hogy a kocsiból kiszálljon. Ha maradunk, erőltetjük, az is lehet, kaptunk volna.”
Soha többet nem lesz ünnep
A Caritas otthoni beteggondozóinak helybéli vezetője is emlékszik néhány jelenetre. Arra, amikor még beteg lányához jártak rendszeresen, és látták az aggódó édesanyát. Arra, amikor szóltak neki, a kicsiszekeres néni ott van a nyomortanyán, nem tud talpra állni. Ha nem keresnek neki meleg hajlékot, elveszi őt az isten hidege. Emlékszik, hogy társával zsákot húztak a lábukra, úgy vertek ösvényt a szemétben, és találtak rá a rongyokba bugyolált Magdolnára. „Én a szenvedőt láttam. Nem azt, hogy miért került ide, mennyi az ő felelőssége. Azt tudtam, hogy jön karácsony, és nekem ez soha többet nem lesz ünnep, ha hagyok egy embert halálra fagyni.”
A szomszédból kértek meleg vizet, megfürösztötték, pokrócokba csomagolták, mentőt hívtak, az orvosok lelkére beszéltek, hogy segítsenek, az emberfia ne jusson újra az utcára. Mint amikor egy hullám újabbat generál, úgy moccantak szerre azok, akik tehettek valamit is: az orvosok a kórházi beutalással segítették a sebek gyógyulását, és húzták az időt, hogy a betegápolónak legyen lehetősége önkormányzattól támogatást, idősotthonban helyet kérni a néninek. Így kapta meg Magdolna Szentestére a legszebb ajándékot: meleget és ételt. Azóta is, ha származása szóba jön, az otthonban elhangzik: „nem mi vagyunk az ítélőbírók.” Ugyanez visszhangzik akkor is, amikor arról beszélnek, hogy őt soha, senki nem látogatja. Másfél év alatt sem lánya, sem unokái nem érdeklődtek holléte, hogyléte iránt.
Nem mi vagyunk az ítélőbírók
Amikor nála jártunk, az ételért, a melegért lelkendezett. Elmondta, nagyon szeret olvasni, s mikor abba belefárad, imádkozgatik, amíg hozzák a reggelit, az ebédet, a vacsorát. „Finom az étel.” Nem akar üzenni senkinek, az egykori vallási közösségének is csak annyit, hogy imádkozzanak. Lányát nem hívja, de ha egy nap megérkezne, lehet, meg tudná ölelni, és elmondani maga miatt, lánya érdekében: „nem mi vagyunk az ítélőbírók.”
Az éjjeliszekrényén egy képeslap van, virágzó cseresznyefa az egyik oldalán, másikon a köszöntő az idősek világnapja alkalmából. Az otthonban adták neki, „örömet akartak vele szerezni.” Könnyes az öröm akárhányszor újraolvassa a verset:
„Tudod,
az idős is tud szívéből adni,
képes szeretettel jó ember maradni!
Nincs szüksége pénzre, fényes gazdagságra,
másokra van gondja, nem saját magára.
Szeretetét szórja szerteszét a Földön:
– az öröm, a jóság majd így öröklődjön!
Lehet bármily fáradt és öreg a lélek,
példát tud mutatni: Nézd, még mindig élek!”
Forrás: Gyulafehérvári Caritas / Balázs Katalin
