Bencés és ortodox atyák közös szervezésében február 22-én Budapesten, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tartottak egész napos találkozót előadásokkal, társalgással, kérdésekkel és válaszokkal a Jézus-ima gyakorlata iránt érdeklődő világiak, szerzetesek és papok, ortodoxok, protestánsok, görög- és római katolikusok.
A III. Jézus-ima konferencia délelőttjét záró kerekasztal-beszélgetés alkalmával Damianosz atya kifejtette: az ember megteszi az első lépést az imádságban – mindig csak egy lépést tud tenni –, de mindig Isten az, aki válaszol erre a lépésre, és ő az, aki látja, hogy mikor van az ember olyan állapotban, készen arra, hogy a lélek és az értelem erői egyesüljenek, és valóban belsővé váljék az ima.
Ötvös Csaba József a Lukács-evangéliumban szereplő történetre utalt: Zakeus felmászik a fára, hogy lássa a tömegben közeledő Jézust, és azt írja az evangélista, hogy Jézusnak arra kellett mennie. „Valahogy így történik meg a találkozás: mi imádkozunk, mert tudjuk, hogy arra jár, és aztán meglátjuk, mert neki arra kell mennie” – fogalmazott Ötvös Csaba József.
Baán Izsák OSB arra figyelmeztetett, hogy ez a fajta imádság minden hagyományban megkíván egy mestert, egy vezetőt. Az imádság alaptermészete, hogy nagyon nehéz, de végtelenül egyszerű. Maga az imádság leegyszerűsödésünk útja, szeretetteljes odafordulás Istenhez, amiben a technikák segíthetnek, de könnyen félre is visznek, minthogy nagyon könnyen azonosítjuk Istent valamivel, ami nem ő.
A délutáni előadássort Kocsis Fülöp érsek-metropolita nyitotta meg, aki gondolatmenete elején a Jézus-imával kapcsolatos saját „rossz példáját” mondta el őszintén: sokat olvasott arról, hogy a Jézus-ima tud működni magától is, ha kellőképpen gyakorlott benne az ember, magától is megy, a szív önkéntelenül is mondja az imát; az értelem munkája nem is kell hozzá, egyszerűen hozzászokik az ember szíve, lelke, lénye, hogy él benne az ima, és bármit tesz, közben is tudja mondani, pontosabban „mondódik benne” az ima. Kocsis Fülöp hosszú éveket szánt arra, hogy megtanulja, begyakorolja, hogy a Jézus-ima „csak úgy magától” menjen a lelkében. Arra törekedett, hogy a zsolozsma, de különösen a Szent Liturgia végzése közben is tudja mondani. Igyekezett kialakítani a képességet, hogy miközben mást csinál, tudja mondani a Jézus-imát. Begyakorolta a „közbenmondást”. Amikor a Szent Liturgián végezni kellett a szent cselekményeket, mondani, énekelni az imákat, sokat segített a csotki: ott volt mindig a kezén, forgatta. Már akkor is tudta morzsolni, amikor prédikált. Erre már mások is felfigyeltek, és rákérdeztek, hogyan csinálja. Észre sem vette, hogy valójában ez volt a célja, hogy végre észrevegyék, hogy már úgy mondja az imát, hogy oda sem figyel rá.
Éveken át csak az ujja mondta a Jézus-imát, s nem a szíve. Törekvésében jelentős szerepet játszott a gyermekkorában hallott és megtanult elv is, hogy a begyakorolt jó cselekedetek erénnyé válnak. Emmanuel Latteur bencés szerzetes figyelmeztette, hogy ez nem vezet sehova, mert a szentség nem jó magaviselet, amit be kell gyakorolni, nem az ember munkájának gyümölcse, hanem Isten ajándéka. Törekedni kell rá, de elsősorban imádsággal, és csak másodsorban cselekedetekkel.
Sokszor, amikor a cselekedetekre figyelünk, az imádság csak mellékvágányként van jelen, hogy azon keresztül megfelelő lelki muníciót kapjunk a kitűzött cselekedethez – mondta a metropolita. – A keleti atyák nem ezt tanítják – fűzte hozzá. – Az ima nem kísérő jelensége a cselekedeteknek, hanem forrása. Az a jó cselekedet, ami nem imádságból fakad, nem az üdvösségre vezet; az a törekvés, amely nem Istenre irányul, hanem emberi célokra, nem közvetít kegyelmet. Az imádság nem azért fontos, hogy segítse az életemet, hanem azért élek, hogy az imádságban egyre közelebb jussak Istenhez, az általa kapott isteni élet egyre élőbb legyen bennem.
A Jézus-ima önként áradó folyama sem begyakorlás eredménye, hanem Isten ajándéka. Lényege nem is az, hogy tudjam folyamatosan mondani. A Jézus-ima gyümölcse a tét, nem pedig annak mechanizmusa. Amit a Jézus-ima nyújt, arra kell törekednem, nem a folyamat elsajátítására, tökéletesítésére.
A Jézus-ima gyümölcse a szív imádsága, a szív állapota.
Hogy hogyan figyeljünk az Úrra, erre nem egyszerű válaszolni, pedig valójában ez a kérdés. Erről szól ez a konferencia is. Mi a szerepe, hol van a helye a Jézus-imának a liturgiában? Ugyanott, ahol minden imádságban: a szívben. A Jézus-ima bekapcsol a szentháromságos szeretetközösségbe. Nincs más név, amelyben üdvözülhetnénk. A liturgiában fölhangzó név ugyanaz, mint a Jézus-imában oly sokszor emlegetett név. E névre hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban.
A kopt liturgiában egy egészen hosszú kánon épül Jézus nevére. Különböző jelzőkkel illetik, éneklik újra és újra a Jézus nevet. Nyilván nem véletlen, hogy épp e szerzetesség és a Jézus-ima kialakulásának szülőföldjén (Egyiptomban) élő liturgiában ennyire hangsúlyos ez.
A nyugati liturgiát is át- meg átszövi a Jézus-ima. A liturgia, az Egyház imádsága valójában a Jézus nevében mondott hatalmas imaáradat. A Jézus-ima hozzásegít ahhoz, hogy helyesen imádkozzunk, ne csak a magunk nevében, hanem Jézus nevében. A Miatyánk a legkiemeltebb módon Jézus nevében mondott ima.
A Jézus-ima lényege, hogy Jézus lelkületére formálódjunk, egyre inkább úgy tudjunk imádkozni, mint ő. Jézusnak nem feltétlenül volt szüksége emberi szavakra, hogy tudjon társalogni az Atyával, neki elég volt a lét, a jelenlét, az együttlét. Az Atyát csöndben, emberi szavak nélkül imádta – mondta Kocsis Fülöp. – Ebbe kóstolunk bele, erre törekszünk a Jézus-imán keresztül. A Jézus-ima a jelenlét imája. A jelenlétet hozza, és én odaadásomat tudom hozzátenni ahhoz, hogy minél teljesebben alakítson át.
Zsengellér József református lelkész, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora, tanszékvezető egyetemi tanár előadása előtt megemlékezett a 2015-ös konferencián még jelen lévő barátjukról, Xeravits Gézáról, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Bibliatudomány Tanszékének közelmúltban elhunyt egyetemi tanáráról.
A Jézus-ima bibliai alapjai című előadásában Zsengellér József vallástörténeti, bibliai, teológiai áttekintést adott. – A transzcendens megszólítása, a felfoghatatlan, elérhetetlen, de érzékelhető szentséggel való kapcsolatteremtés folyamata a vallási alapfolyamatok közé tartozik – mondta. – Egy rítus, misztikus szertartás, mely a kimondott szón alapszik: azon a szón, aminek hatalma van.
„Az imádságban az emberi akarat szavaival a nála hatalmasabb isteni akarat elé áll” – idézte Gerard van der Leeuw holland teológus, református lelkész gondolatát az előadó. – A jézusi imádság leírásában is ez az Isten előtt való megállás jelenik meg.
A rítus velejárója az ismétlés. A kötött szövegű imádságok a kultuszcselekmények kísérőjeként, azok részeiként, liturgikus elemként hangzottak el újra és újra. Jézus a Miatyánkkal egy olyan imádságot ad elénk, ami nem egyszerűen csak példaként szolgál tanítványainak, hanem ami a keresztyénség alapimádságává, a liturgia részévé lett; mindennapjainkban is ismételjük újra és újra.
Nem gyökértelen ez a jézusi ima, hiszen Jézus is, mint korának zsidó férfiai, pontosan ismerte az izraelita imádságos hagyományokat, és ezek elemeit is felhasználta a Miatyánk megfogalmazásánál – mondta Zsengellér József; majd a jézusi ima részeinek, különösen a „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy” megszólításnak ószövetségi alapjait mutatta be.
Előadásából kirajzolódott az egyszerű atya-fiú viszony az ószövetségi szövegekben szereplő leírásának alakulása: míg az első ószövetségi képekben az isteni Fiú és a mennyei Atya kapcsolata mellőzi a Jézus és az Atya közötti bensőségességet, a későbbi könyvekben, például a zsoltárokban kedves szavakkal bővül e kapcsolat leírása. „A fiam vagy, ma adtam neked életet” – szerepel a 2. zsoltárban. Izajás könyvében (Iz 9,5–9) a Seregek Urának féltő szeretete, Ozeás próféta könyvének 11. fejezetében pedig a gyermekét szerető, gyermekét magához ölelő Atya képe is megjelenik: „Gyermek volt még Izrael, amikor megszerettem, Egyiptomból hívtam meg a fiamat” (Oz 11,1); „Olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt; lehajoltam hozzá, enni adtam neki” (Oz 11,4).
Talán nem véletlen, hogy Jézus gyermekségtörténetében is e prófécia beteljesülését idézi fel Máté evangélista Jézus családjának Egyiptomból való visszatérésekor – hangsúlyozta Zsengellér József. – Mi, Krisztus révén, a „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy” elmondásával a teremtés, a gondviselés, a megváltás és az üdvösség csodájában szólítjuk meg Istent.
Geréby György tanszékvezető egyetemi docens A Név megszentelése az Úr imádságában című előadásában a következő kérdésből indult ki: Miért a név szenteltessék meg? – Az Ószövetségben Istent magát, az arcát nem láthatta meg az ember, „az Úr dicsősége szállt le”; „olyan volt, mint az Emberfia”. Amit a senki által soha nem látott Isten (1Jn 4,12) magából megmutat, az a megtestesült Ige arca. „Aki engem látott, az Atyát látta” (Jn 14,9). Ahogy ennek alapján Szent Germanosz pátriárka megfogalmazza: a név az Isten Fiának Neve – hangzott el a filozófiatörténész előadásában.
Sajgó Szabolcs SJ Loyolai Szent Ignácnak a Jézus-imával való kapcsolatáról, Dimitriosz Sziregkelasz görögországi ikonfestő pedig az ikonról mint imádságról és mint az imádság közvetítőjéről beszélt a konferencián.
Görföl Tibor teológus Isten belső élete felé – Saint-Thierryi Vilmos és az imádság címmel a XII. században élt ciszterci szerzetes, teológus az imádságról való tanítását ismertette, aki a kezdeti egyiptomi szerzetesi eszményhez igyekezett visszatalálni. A korábbi teológusok után ő volt az első olyan szerző, aki az Istenhez közelítéssel kapcsolatban nemcsak felemelkedésről, hanem alászállásról is beszélt (a ciszterci monostorokhoz is úgy juthatunk el, hogy a hegyről „alászállunk”, leereszkedünk a völgybe). Az ember nem értheti meg magát teljesen, mert Isten felfoghatatlansága tükröződik benne – szerepel Saint-Thierryi Vilmos tanításában.
Az imádkozó ember három állapotát említi: animalis, rationalis, illetve spiritualis imádságról ír, melyek az ima formáját, okát és tartalmát illetően is igen eltérőek: az animalis formában nem Isten léte és lényege, hanem az ember kérését teljesítő hatalma fontos az imádkozó számára; a rationalisban elkezdődik az isteni képmás megújulása, kialakulása a lélekben; az imádság spiritualis formájában – mely nem állandó állapot, mert az ember nem tudná elviselni, s váltakozik a rationalis formával – már nem mi igazítjuk magunkhoz Istent, hanem ő igazít minket magához.
Vilmos a Szentháromság, a hívők, a lélek és Krisztus egységéről beszél. Az ember rendeltetése, hogy az legyen Isten kegyelemből, ami Isten a természete szerint. „Vannak tökéletesek, akik lélek szerint cselekszenek, akiket a Szentlélek teljesebben megvilágosít; és mivel ízlik nekik a jó, ami érzelmileg vonzza őket, azért bölcseknek nevezik őket; mivel pedig a Szentlélek magára ölti őket, mint egykor Gedeont, és mintegy a Szentlélek ruháivá válnak, azért lelkieknek hívják őket” – idézett Görföl Tibor a XII. századi ciszterci szerzetes Epistola ad fratres de Monte Dei című művéből (Ep. frat. 43).
A szervezők, Baán Izsák OSB és Ötvös Csaba József ortodox pap zárszava után Kocsis Fülöp áldásával ért véget a Jézus-ima konferencia.
Forrás: Magyar Kurír
