Február 12-én a szentatya a sírókról szóló szakasszal folytatta katekézissorozatát a boldogmondásokról. A sírásnak azt a pozitív vonását emelte ki, hogy megnyit az Úrral és a felebarátainkkal való mindig új kapcsolatra.
Útnak indultunk a boldogmondások világába, és ma a másodikkal foglalkozunk: Boldogok, akik sírnak, mert majd vigasztalást nyernek [Mt 5,4].
A görög nyelv, melyen az evangéliumot írták, ezt a boldogmondást nem passzív igével fejezi ki – a boldogok ugyanis nem elszenvedik ezt a sírást –, hanem aktív igével: „emésztik magukat”; sírnak, de belülről. Olyan magatartásról van szó, amely központi jelentőségűvé vált a keresztény lelkiségben, és amelyet a sivatagi atyák, a történelem első monasztikus szerzetesei „penthosz”-nak hívtak, vagyis olyan belső fájdalomnak, amely megnyit az Úrral és a felebaráttal való kapcsolatra; új kapcsolatra nyit meg az Úrral és a felebaráttal.
Ennek a sírásnak, a Szentírásban, két oka lehet. Az első: sírunk valaki halála vagy szenvedése miatt. A másik: a bűnt siratjuk – saját bűnünket –, amikor vérzik a szívünk a miatti fájdalmában, hogy megsértettük Istent és felebarátunkat. Tehát olyannyira szeretjük a másikat, hogy hozzá való kapcsolódásunkban még fájdalmán is osztozunk. Vannak emberek, akik távolságot tartanak, egyet hátralépnek; pedig fontos, hogy másik helyet kapjon a szívünkben!
Gyakran beszéltem a könnyek adományáról és annak értékességéről. [1] Vajon lehet-e szeretni rideg szívvel? Vajon szerethetünk-e csak a szerepkörünk miatt, kötelességből? Természetesen nem. Vannak sírók, akiket vigasztalnunk kell, de néha akadnak vidámak, akiket el kell keserítenünk; fel kell ébresztenünk, akiknek kőszíve van, és elfelejtették, hogyan kell sírni. Aztán fel kell ráznunk olyan embereket is, akiket nem érint meg mások fájdalma.
A gyász például egy keserű út, de hasznos lehet ahhoz, hogy felnyissa szemünket minden ember életére, szent és helyettesíthetetlen értékére, és akkor tudatosodik bennünk, mennyire rövid az idő.
Ennek a paradox boldogmondásnak van egy második jelentése is: sírni a bűn miatt.
Itt különbséget kell tennünk: van, aki mérgelődik, mert hibázott. Ez azonban gőg! Ezzel szemben vannak olyanok, akik sírnak rossz cselekedetük miatt, az elmulasztott jó, az Istennel való kapcsolat elárulása miatt. Ezt a sírást az okozza, hogy nem szerettünk, azért fakad fel belőlünk, mert szívünkön viseljük mások életét. Ebben az esetben azért sírunk, mert nem felelünk meg az Úrnak, aki annyira szeret bennünket; és elszomorít bennünket, ha arra gondolunk, hogy nem tettünk meg valami jót – ez a bűn jelentése. Az ilyen emberek tehát azt mondják: „Megbántottam azt, akit szeretek”, és ez a könnyhullatásig fáj nekik. Legyen áldott Isten, ha hullni kezdenek ezek a könnyek!
Ez a hibáinkkal való szembenézés témája. Nehéz, de életbevágó feladat. Gondoljunk csak Szent Péter sírására, amely új és sokkal igazabb szeretetre vezeti: megtisztító, megújító sírás. Péter Jézusra tekintett, és sírásban tört ki: a szíve megújult. Júdással ellentétben, aki nem tudta elviselni, hogy hibát követett el, és – szegény – öngyilkos lett. A bűn megértése Isten ajándéka, a Szentlélek műve. Mi, egyedül, nem értjük a bűnt. Ez kegyelem, melyet kérnünk kell. „Uram, add meg, hogy megértsem a rosszat, amit tettem vagy tehetek!” Ez roppant nagy ajándék, és miután ezt megértettük, jön a megbánással együtt járó sírás.
Az egyik első szerzetes, szíriai Szent Efrém azt mondja, hogy kimondhatatlanul szép a könnyek áztatta arc (vö. Aszketikus beszéd). A bűnbánat szépsége, a sírás szépsége, a töredelem szépsége! Mint mindig, a keresztény élet legjobb kifejeződése az irgalmasság. Bölcs és boldog az, aki elfogadja a szeretethez kapcsolódó fájdalmat, mert megkapja a Szentlélek vigasztalását, aki Isten gyengédsége, aki megbocsát és jó útra térít. Isten mindig megbocsát: ezt ne felejtsük el! Isten mindig megbocsát, a legsúlyosabb bűnöket is megbocsátja, mindig! A probléma bennünk van, akik belefáradunk bocsánatot kérni, magunkba zárkózunk, és nem kérünk bocsánatot. Ez a probléma; de ő készen áll, hogy megbocsásson!
Ha mindig szem előtt tartjuk, hogy Isten „nem bűneik szerint bánik velünk, és nem vétkeink szerint fizet vissza” (Zsolt 103,10), akkor irgalmasan és együttérzőn élünk, és a szeretet jelen van bennünk.
Adja meg nekünk az Úr, hogy túláradóan szeressünk, hogy szeressünk a mosolyunkkal, a közelségünkkel, a szolgálatunkkal és a sírásunkkal is!
JEGYZETEK
[1] Vö. Christus vivit szinódus utáni apostoli buzdítás, 76; Beszéd a manilai Szent Tamás Egyetem fiataljaihoz, 2015. január 18.; Homília hamvazószerdán, 2015. február 18.
Forrás: Magyar Kurír (Fordította: Tőzsér Endre SP)
