A II. vatikáni zsinat Inter mirifica kezdetű dokumentuma „csodálatos dolognak” nevezi a médiát, de tudja azt is, hogy „az emberek a teremtő Isten szándékai ellen és saját romlásukra is használhatják”. A katolikus médiát tekintve induljunk ki abból, amit XVI. Benedek pápa tanít Deus caritas est kezdetű enciklikájában. E szerint az egyház lényege hármas feladatban mutatkozik meg: Isten Igéjének hirdetése, a szentségek ünneplése és a szeretet szolgálata. Mindháromnak sajátos rítusa és kommunikációja jött létre az elmúlt két évezred folyamán. Mit tehet ezzel az egyházi média? Például azt – amióta mediatizált kommunikációról beszélhetünk, azaz körülbelül a 19. század első fele óta –, hogy oda küld egy újságírót, fényképészt, rádióst, tévést, ahol az egyháznak ezeket az alapvető műfajait művelik. Számos példát látunk minderre mind az elmúlt két évszázad, mind napjaink médiájában.
Az, hogy az egyház tartson lépést a korral, legyen jelen a média legkorszerűbb platformjain, magától értetődő, nem lehet kérdés. De kérdés, hogy tudjuk-e, hol vagyunk jelen. Ismerjük-e az adott médium, az adott platform eredetét, természetét, sajátos műfaji szabályait és lehetőségeit?
Amikor újságírásról beszélünk, olyanokra gondolunk, akik hivatásszerűen, szerkesztőségi kötelékben készítenek médiatartalmat. Ma azonban a digitális médiaplatformokon elérhető tartalmak többségét posztolók, kommentelők, chatelők, youtuberek, influencerek, bloggerek állítják elő. Jó esetben amatőrök, olykor dilettánsok.
A digitalizáció és az internet számos ismert tulajdonsága között igen jelentős a tömeges és korlátlan elérés lehetősége – tartalomelőállító és -fogyasztó számára egyaránt. A korlátlan hozzáférés szinte teljesen megszüntette a médiatartalmakkal kapcsolatos felelősséget. További nehézség, hogy kialakultak olyan platformok, amelyeknél nyoma sem fedezhető fel a szolgáltatás igénybe vevője iránti jóakaratnak, s az oldal felhasználója tulajdonképpen az üzleti cél eszközévé degradálódik.
Mondják, Jézus urunk oda ment, ahol az emberek voltak, úgy beszélt, hogy értsék a hallgatói. Menjünk hát mi is közel, ott szólítsuk meg az Evangélium szavával a fiatalokat, ahol ők rendszerint tartózkodnak. Ezt kell tennünk, ám nem feledve, hogy Jézus urunk nemcsak odament, de azt is mondta: Jöjj, és kövess engem. Engem kövess, ne mást. A mi felelősségünk, hogy a média megszentelődjék, hogy amint a zsinat mondja, „csodálatos dolog” legyen, az egész emberi közösség haladásának eszköze.
Hogyan lehet az immár egyre inkább csak saját magára reflektáló, önmagáért létező médiából Zakeus fügefája, amire fölmászva esélye lesz Jézus látására a lelkes kíváncsiskodónak? A digitalizációt, a klasszikus és új műfajokat kiválóan kell művelnünk, ezen felül médiamunkánk minőségéből annak is következnie kell, hogy mondhassuk: Jöjj és kövess engem.
A Magyar Katolikus Rádiót evangelizációs céllal, a közjó szolgálatára hozta létre a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia. E szolgálat lényege, hogy műsoraink hallgatói egyre jobb, egyre hasznosabb döntéseket tudjanak hozni a saját és közösségük életéről. Hogy napról napra jobban tudják szeretni a feleségüket, férjüket, szüleiket, hogy legyen több jó szavuk a gyerekeikhez, hogy hűségesek tudjanak lenni a barátjukhoz, szerelmükhöz, nemzetükhöz, hogy jól tudják megkeresni és befektetni a pénzüket, hogy eligazodjanak a politika világában, hogy gyönyörködtesse őket egy operarészlet, lelkesítse egy rocksláger, andalítsa egy érzelmes táncdallam. Nem akarjuk megmondani, hogy mit gondoljon a hallgató, de szeretnénk, ha munkálkodásunk nyomán egyre több saját gondolat és abból fakadó tett születne.
Az egyházi tanítás kiemeli, hogy „sajátos kötelezettségei vannak mindazoknak, akik mint olvasók, nézők vagy hallgatók, személyes, szabad döntés alapján befogadják a tömegtájékoztató eszközök hatásait”. Nagy jelentősége van e tekintetben annak, hogy a befogadók megértsék mindazt, amit olvasnak, látnak, hallanak. Kérdés persze, hogy az alkotónak szándékában áll-e, hogy a közönség jól értse a mondanivalóját, a befogadónak azonban legalább annyira kötelessége ez, mint a szerzőnek.
Befejezésül Oscar Wilde-ot idézem, aki kínpadhoz hasonlította a médiát. Ha ezt nemcsak tréfának vesszük, ahogy ő szánta, akkor tudjuk, hogy mint minden hivatásban, ebben is akkor leszünk sikeresek, ha nem félünk ráfeszülni érte a deresre. Ha a világról, műfajokról, internetről és más platformokról való tudásunk legjavával, megszenvedett hitünkkel szenteljük meg kínzóeszközünk gyalulatlan fáját. S akkor talán a világ nemcsak annyit fog fel, hogy tudunk szépen köszönni, ahogy kell: Jó napot kívánok, de érti a szót akkor is, ha azt mondjuk: Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Szikora József, a Magyar Katolikus Rádió főszerkesztője
(A Fókusz rovat részeként az írás megjelent a Vasárnap hetilap január 26-ai számában.)
