Az eucharisztia az ökumenikus párbeszéd tükrében

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve, a keresztény egységhét idején érdemes felidézni röviden az ökumenikus párbeszéd eredményeit az eucharisztiával kapcsolatban. A katolikus teológia három vitás kérdést tart számon katolikus–protestáns viszonylatban: a krisztusi jelenlét kérdését, ehhez kapcsolódva az átváltoztatás tanát, illetve az eucharisztikus ünneplés áldozati jellegét, amelyet a protestáns teológia elutasít. Katolikus szempontból az eucharisztia ünneplése összefügg továbbá a papság kérdésével.

E kérdéseket jelentős mértékben tisztázta a katolikus–protestáns párbeszéd (például a német katolikus–lutheránus Tanbeli elítélések – egyházelválasztók?, az Egyházak Ökumenikus Tanácsa – EÖT – keretében folyó párbeszéd és számos más kétoldalú értekezés).

Az egyik máig legjelentősebb irat, a Keresztség, eucharisztia, egyházi szolgálat (EÖT, Lima 1982) megállapítja, hogy közösen valljuk Krisztus személyes, cselekvő jelenlétét az eucharisztiában. Ő a vendéglátó, aki meghív minket asztalához. Bár Krisztus sokféleképpen van jelen, jelenléte az eucharisztiában egyedülálló.

Január harmadik vasárnapját, ami idén január 19-re esik, a vallások világnapjaként ünneplik, ugyanakkor az elkövetkező héten tartják az ökumenikus imahetet, amely során a keresztény egységért imádkoznak. Ezek apropóján a katolikus–protestáns, valamint a katolikus–ortodox párbeszéd eredményeit és nehézségeit mutatjuk be.

A megjelenítő, hálaadó megemlékezés (anamnesis) bibliai fogalma megértette, hogy Krisztusban mindaz jelenvaló lesz, amit értünk tett: egész élettörténete, kereszthalála, feltámadása, megdicsőülése és a Szentlélek elküldése. Ez az átfogó szemlélet a töredékes test–vér paradigma helyett az egész Krisztust állítja elénk, a személyt, egész megváltó művével. „Az eukarisztia a keresztre feszített és feltámadt Krisztus emlékezete, azaz a kereszten egyszer s mindenkorra végbevitt és az emberiség javára ma is hatásos áldozatának élő és hatékony jele” (E5).

Az átváltozás három síkon történik: az étkezés már nem profán alkalom, hanem az Úr vacsorája, a kenyér és bor, táplálék jellegén túl, Krisztus teste-vére, az ő valóságos jelenlétének és önátadásának szentsége, de a közösség tagjai is átváltoznak és egy testté lesznek. Mindezt a Szentlélek cselekszi.

A kutatás és a párbeszéd megmutatta, hogy nagyon sarkítanak azok a sommás kijelentések, miszerint például a protestánsok nem hiszik Krisztus jelenlétét. Az evangélikus egyházak határozottan vallják Krisztus valóságos jelenlétét az úrvacsorában, Krisztusnak a Bibliában olvasható ígérete alapján. A kálvini úrvacsoratan viszont inkább a feltámadt, mennyben levő Krisztussal való misztikus egységet hangsúlyozza, amely úgy jön létre, hogy az úrvacsorában részesülő lelkét a Szentlélek Krisztushoz emeli.

A fennálló különbségeket nem lehet elhallgatni, de e rövid írás nem ad teret e kérdések tisztázására. Egy gondolat erejéig érdemes azonban megjegyezni például, hogy a tridenti zsinat nem az arisztotelészi filozófiát akarta kanonizálni, amikor bevezette a transsubstantiatio (átlényegülés) fogalmát, hanem úgy értékelte, hogy ez a legalkalmasabban (aptissime) fejezheti ki Krisztus valóságos jelenlétét, ez azonban nem Krisztus testének fizikai, földi, anyagi mivoltára vonatkozik. Ma, filozófiai műveltség hiányában, gyakran hithű katolikusok sem tudják, hogy az átváltozás nem fizikai, hanem metafizikai jellegű: nem Krisztus e világi teste van jelen, hanem a feltámadott Krisztus, cselekvő személyként. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a transsubstantiatio fogalmát nemcsak a protestánsok nem fogadják el; ezt a tant az ortodox egyház sem fogadta el a jelenlét magyarázatára, hanem megőrizte a jelenlét mikéntjének misztériumát, de emiatt nem kérdőjelezzük meg az ortodox eucharisztikus tanítás helyességét.

A párbeszéd és a teológiai kutatás előbbre vitte az egyházi szolgálat teológiájának megértését is. A fennálló nézetkülönbségek ellenére világossá vált, hogy az egyházi szolgálat – az egyház, az igehirdetés és a szentségek szolgálata – Krisztus akaratából létezik. Eredete az apostolok Krisztustól kapott küldetése, Krisztus megbízása, a Szentlélek kegyelme (azt nem lehet a közösség meghatalmazásából levezetni). Történelmi megvalósulási formái közül egyesek különösen fontosak. Ilyen a püspöki szolgálat. A párbeszéd és kutatás értelmében más egyházakban ez a szolgálat a presbiteriális utódlás formájában maradt fenn, és ez lehetővé tette az apostoli tanítás megőrzését. Ezt a témát itt nem lehet kifejteni, de mérvadó katolikus teológusok éppen ezért úgy értékelik, hogy a zsinat ökumenizmusról szóló határozata, az Unitatis redintegratio 22. pontjában olvasható kijelentést, miszerint a protestáns egyházakban és egyházi közösségekben a defectus sacramenti ordinis állapítható meg, nem az egyházi rend hiányaként kellene érteni, hanem hiányosságaként.

Ami a szentségi közösséget illeti, a II. vatikáni zsinat megállapította, hogy azt nem lehet válogatás nélkül alkalmazni, mivel az egység a meglevő egyházi kötelékek dacára nem teljes. Mégis, éppen azért, mert az eucharisztia hatékony jel és eszköz, „a kegyelem közvetítése (…) olykor javallja” (UR 8). Az Ökumenikus Direktórium (122–131) és az új Kódex bizonyos korlátok között megteremti az eucharisztikus vendégség lehetőségeit. Az Ut unum sint enciklikában (1995) II. János Pál pápa örömmel emlékeztetett „arra, hogy a katolikus papok meghatározott esetekben kiszolgáltathatják az Eucha­risztia, a bűnbánat és a betegek kenete szentségét más keresztényeknek, akik nincsenek teljes közösségben a katolikus egyházzal, de vágyódnak fogadni e szentségeket, szabadon kérik és kifejezik azt a hitet, amelyet a katolikus egyház vall ezekben a szentségekben” (UUS 46).

A legnagyobb nehézség, hogy a több mint öt évtizedes teológiai párbeszéd recepciója nem következett be. Magyar nyelvterületen nagy nehézséget jelent az eredmények nem ismerése, az elszigetelődés, a sztereotípiák és megmerevedett álláspontok ismétlése. Nagy szolgálatot tenne az egység útján, ha komolyan vennénk az ökumenikus teológia oktatását (ahogyan azt a katolikus egyházban az Ökumenikus Direktórium kéri), ha a leendő lelkipásztorok képzése, felekezettől függetlenül, kiterjedne a párbeszéd eredményeinek megismerésére. Enélkül hiába küldik az egyházak teológusaikat a párbeszéd számos bizottságába, és hiába íródnak alá kiváló dokumentumok, a szakadás botrányába ugyanis lassan beletörődünk.

Zamfir Korinna