Volt egy lány, aki érettségi után úgy gondolta, csak kipróbálja azt, amire hivatást érez. Röviden: így lett segítő nővér. Azóta huszonöt év telt el… Ha kell, tyúkot vág vagy éppen fát… A Tenyeres-talpasok néptánccsoport állandó táncosa és a közösségi élet szervezője. Hétfőnként mindig ott van a domokosi piacon, hogy elérhető legyen azok számára is, akiknek nem feltétlen a templom felé visz az útjuk… A tusnádi, családi ház kertjében – többek közt – azért gazdálkodik, hogy a megtermelt bio zöldségekkel is támogassa a lelkigyakorlatozókat. Darvas Piroska segítő nővérrel beszélgettünk.
Ha elmúlik karácsony, a csíkszentdomokosi Szent Margit Lelkigyakorlatos Házban akkor is aktuális téma arról beszélni, hogy fogadjuk a szívünkbe Jézust. Te hogy tapasztalod, hogy látod ennek a megvalósulását a lelkigyakorlatozókon?
Én azt szoktam látni, hogy amikor megérkeznek általában mindenki fáradt, gondterhelt, stresszes, aggódó… Aztán a második nap már lassan kisimulnak az arcok, csillogóbbak lesznek a szemek. Ezek látványosabb testi jelek, ami nagyjából mindenkinél észlelhető, de érzékelem a lélek szintjén is a nyugodtságot, azt, hogy ötletek születnek, reménykedőbben néznek a jövőbe, vagy úgy is fogalmazhatnám, hogy egyre inkább látja a lelkigyakorlatozó a saját valóságát az élete töredékében, és ez nem zavarja, mert közben felcsillan az egész. Idillikusan mintha a Szentcsalád jelenítődne meg a lelkigyakorlatozókban: látom Máriának azt a békés, szeretetteljes arcát, József higgadtságát, a kis Jézus gyermekded mosolyát. Átalakul az élet, akár két-három nap alatt is.
Az érem egyik oldala az, amit megél egy lelkigyakorlatozó, de te hogyan készülsz ezekre a napokra? Mi a legszebb és mi a legnehezebb számodra egy általad kísért lelkigyakorlaton?
Számomra a lelki kíséret olyan, mint a művészet, amit nem lehet könyvből tanulni. Szempontokat lehet kapni hozzá, de csak úgy lehet megtanulni, ha ráérzéssel fejlesztem, az érzéseimmel nyitott vagyok valami felé. Persze lehet tanulni egy mester tanításával, de ez állandó gyakorlat, és én erre törekszem.
Ami a legszebb – ezt mindig el szoktam mondani a lelkigyakorlatozóknak a lelkigyakorlat végén –, hogy amikor közel engednek a belső életükhöz és ahhoz, ahogyan személyesen megélik az istenkapcsolatukat, az olyan számomra, mint amikor Mózes megáll a csipkebokornál és hallja a jó Isten hangját: vedd le a saruidat, mert szent ez a hely. Nekem mindig ez a legszebb, amikor én ezt a szentet megtapasztalom, és szerető tisztelettel ott lehetek én is a lelkigyakorlatozó mellett.
Ami viszont a legnehezebb, hogy sosem tudom előre, merre fog vinni a lelkigyakorlatozó útja, és én ebben tényleg nem vezetőnek, hanem kísérőnek tartom magam. Szent Ignác mondja a lelkigyakorlatos könyvében, hogy a lelkigyakorlat kísérő ne hajoljon se jobbra, se balra, hanem maradjon olyan, mint a mérlegnek a nyelven azért, hogy „a teremtő a teremtményével és a teremtmény az ő teremtőjével és urával közvetlen kapcsolatban tevékenykedjék”. Ez mindig nagy kihívás, hogy úgy tudjak jelen lenni, úgy tudjak ott lenni a lelkigyakorlatozóval, hogy én közben sehogy se kerüljek bele ebbe a kapcsolatba, hanem egyszerűen csak azt segítsem, hogy a személy a jó Istennel közvetlen kapcsolatba kerüljön.
Előbb fogorvos, majd erdész szerettél volna lenni. Aztán jött az Isten rabjai, benne Szent Margit élete, ami komolyan megérintett. Így visszanézve, mik voltak vagy mik lehettek a segítőnővéri hivatásod első jelei?
Gyerekként valahogy megszólítottak az idősek: mindig szerettem segíteni a „neccet” vinni a néninek vagy csak egyszerűen meglátogatni… Persze ebben benne volt az is, hogy kaptam érte egy cukorkát vagy rágógumit… na, de akkor is… Aztán volt néhány meghatározó tapasztalatom. Tinédzserként sétáltunk este az úton, és rátaláltunk egy bácsira meghalva a sáncban. Szóltunk hamar a felnőtteknek, viszont bennem maradt az, hogy mivel én találtam meg, azért én felelős vagyok érte, és amíg élek, imádkozom érte. Egy másik hasonló történet: jöttünk haza az iskolából, és hallottuk, hogy a szomszédban a kutya furcsán ugat, majd megláttuk, hogy a szomszéd bácsi az udvaron holtan fekszik. Őt is „felvállaltam”.
Rendszeresen jártam a szomszéd faluba nagymamáékhoz, kenyeret, vizet vittem nekik, és a temető mellett vezetett el az utam. Úgy gondolkodtam magamban, hogy amíg a temető mellett elmegyek, addig mondom szépen a Miatyánkot, Üdvözlégyet, de éppen csak addig, amíg a temető mellett haladok. És ezt mindig így tettem. Amikor a segítőnővérekhez kerültem, igazából nem tudtam róluk semmit, nem tudtam, hogy létezik ilyen lelkiség és karizma, egyszerűen csak „mentem apácának”, és amikor kiderült számomra, hogy valójában ez a közösség karizmája – a tisztítótűzben szenvedő lelkeket segíteni, élőkért és holtakért imádkozni –, akkor összeállt a kép: a csírák valahol ott voltak bennem már gyerekkoromban. Ez mindenképpen egy jel volt arról, hogy valahol itt a helyem, választ adott a közösség arra, hogyan lehetek együtt emberekkel ezen az úton.
Ami nagyon motivált abban, hogy segítő nővér legyek, az volt, hogy a szentignáci lelkiség óriási távlatot nyit meg előttem azzal, hogy nem szűkít be egy intézménybe, egy szakterületre, hanem a saját adottságaim, képességeim szerint szolgálhatok.
Van egy hely, ahová most is nagyon szívesen és gyakran jársz: szülőfalud, szíved csücske, Tusnád…
Gyönyörű gyermekkorom volt. Kommunista időben nem volt sok lehetőség, de abban az egyszerűségben, ahogy a családban éltünk, békés, kiegyensúlyozott gyerekkorom volt. Nagyon sokat jártam a szüleimmel a mezőre kapálni, édesapámmal az erdőre lóval fát hordani, szénát csináltunk, és ennek volt egy szép ritmusa. Nekem a munka soha nem volt teher, inkább megtiszteltetésnek éreztem, hogy a szüleim engem mindenbe bevonnak, ezekbe a munkákba is, hogy segíthetek, ott lehetek, velük együtt csinálhatom. És én ott tapasztaltam meg a jó Istent a természetben, a tusnádi hegyekben, a naplementékben… A mai napig a szívemben élnek. Akkoriban persze nem tudtam így megfogalmazni, hogy ez a jó Isten, de azt tudtam, hogy itt biztonságban vagyok, jó helyen vagyok, szabad vagyok. Tusnádon éltem meg a család melegségét, ott éltem meg a szerelmet, az ifjúság álmait.
Mindig megerősít, és a lelkemnek olyan jót tesz, amikor egy csoport után vagy egy intenzívebb időszak után hazamegyek. A kertből megnézem a naplementét, vagy kiülök az udvarra, és egyszerűen csak eltölt az udvar hangulata, a bensőségesség, a béke… Töltekezem, hogy majd megint tudjak adni. És mivel én ezt így tapasztalom meg, ezért elég sok barátomnak, aki szeretne elvonulni kicsit, át is szoktam adni ezt a helyet, menjenek oda, pihenjenek meg.
Szent Margit, akiről ezt a házat elnevezték, és akinek az élete megérintett egykor… Ez a jó Isten humora, vagy egyfajta visszaigazolás, hogy most itt élhetsz?
A fogadalmaim után Magyarországon is szolgáltam, cigánypasztorációban, szinte tíz évre rá kerültem haza, segítőnővérként előbb Marosvásárhelyen, az egyetemi lelkészségen dolgoztam, onnan jöttem Csíkszentdomokosra. Amikor a legelső Szent Margit-búcsút ünnepeltük itt a házban, akkor bevillant az Isten rabjai… Azóta is nekem ez a gondolat a lelkemet simogatja, és olyan, mint egy jel a jó Istentől arra, hogy a helyemen vagyok.
A bejáratnál van egy tábla, ami arra utal, hogy a segítőnővérek letelepedésével Márton Áron püspök úr több mint 40 éves álma valósult meg…
Amikor Csíkszentdomokosra kerültünk, az egyházmegyében segítőnővérek még nem voltak. Megkérdezték az akkori püspököt, Bálint Lajost, mit gondol, hova telepedhet le ez a közösség. Azt mondta, próbálják meg Csíkszentdomokoson, mert többször hallotta Márton püspök úrtól, hogy ő úgy örülne, ha valamikor egy szerzetesközösség letelepedne a faluban. Így jöttünk mi Csíkszentdomokosra. Ez írásban sehol sem jelenik meg, viszont nekünk a szívünkben nagyon él, és én ezt el is szoktam mondani, ha zarándokcsoportok érkeznek a házba, vagy bárki, akinek a házról kell mesélnem, hogy nem véletlen a Szent Margit Lelkigyakorlatos Ház: egy ember álma valósult meg, és nem is akárkié, hanem Márton püspök úr álma. Számomra ez biztonság, hogy itt jó helyen vagyunk, és bevallom, nagyon ápolom a püspök úrral a kapcsolatot, mert bármilyen kérdésem, problémám van a házzal kapcsolatban – hogy mi a küldetése, mi a küldetésünk a falu felé, az egyházmegye felé –, mindig kifejezetten kérem a püspök úr segítségét.
Segítőnővérként nagyon hiszek abban, hogy bátran kérhetjük azoknak a segítségét, akik előttünk járnak, kérhetjük az ő imádságukat, mert a szentek közösségében mindannyian összetartozunk: mi is imádkozunk az elhunytakért, az elhunytak is értünk. Szóval én rá szoktam bízni ezeket az ügyes-bajos dolgokat a püspök úrra.
Jól beillik a képbe egy ilyen hagyományőrző faluban, mint Csíkszentdomokos, hogy „még az apáca is” néptáncos. Na de mitől ilyen fontos neked a tánc, meg a népi kultúra, és hogy született meg a tánccsoport?
Ez megint a gyerekkoromból ered. A családunk nem volt túlságosan hagyományápoló, viszont a szüleimnek mindig nagyon fontos volt, hogy nekem legyen székelyruhám. És én a székelyruhát nagyon szerettem kicsi koromtól. Ahogy nőttem, mindig vettek, csináltattak nagyobbat, erre mindig adtak a szüleim. Ha felvettem – most is magam előtt látom –, büszkén néztek rám: milyen szép vagy, milyen jól áll neked! Mást talán nem is nagyon tudnék így ezzel kapcsolatban felidézni gyerekkoromból, de hogy ott valamit megszerettem és megéreztem, az biztos. Ugyanakkor nagyon sokat jártam bálokba. Abban az időben nem volt sok szórakozási lehetőség, minden hétvégén színdarabos bálok voltak, ahova a szüleim engem is elengedtek, és ott tanultam meg táncolni. Azt nagyon szerettem, és vágytam is arra, hogy jobban megtanuljam, sőt más tájegységek táncait is elsajátítsam, sok-sok éven keresztül viszont nem volt erre lehetőség.
Csíkszentdomokos igencsak hagyományőrző falu, a táncaiban is, a domokosit pl. mindenfelé tanítják, és amikor idekerültem, megismertem néhány fiatalt, akik korábban néptáncoltak. Arra gondoltam, meghívom őket a házba, hogy téli estéken legyen nekik is ahova menni „felfrissíteni” ezt a képességüket, és én is tanulhatnék valamit, összehozhatnánk egy kis tánccsoportot. Ebből született az a néptánccsoport, amelyet most már nagyon sok helyen ismernek: a Tenyeres-talpasok. Nem én vezetem őket, van egy ügyes táncoktató, nekem ebben is inkább egyfajta lelki kísérő, támogató, közösségi, összefogó szerepem van, de próbálom egyre inkább úgy csinálni, hogy önállóak legyenek, ha egyszer én nem leszek itt, akkor is működjön. Amit én sem gondoltam volna, csak útközben fedeztem fel ennél a csoportnál: a tánc miatt találkoztunk össze, de egy nagyon szép közösség alakult ki, ahol egymást segítjük, tehát szoktunk egymáshoz járni kalákázni, és bármiben segítünk egymásnak.
A tánccsoportban ismertem meg olyan fiatalokat, akikhez én a faluban soha nem kerültem volna közel, akik viszont később megkerestek személyes kérdéseikkel, döntés helyzetekben, bármilyen problémájukkal. Úgyhogy azt láttam, ez jó módja annak, hogy (szerzetesként) kimenni a világba…
Persze amikor látom, hogy a fiúknak egyre egyenesebb a tartásuk, akkor nagyon büszke vagyok rájuk. Büszke vagyok rájuk akkor is, ha elmennek egy mulatságba és „viszik a hangulatot”, felállnak táncolni és szépen táncolnak, úgyhogy sok-sok gyümölcse van ennek a tánccsoportnak. Sok helyre elmentem velük néptánctalálkozókra, Erdély-szerte és külföldre is. Ezeken az alkalmakon folyamatosan találkozom olyan emberekkel, akik egyáltalán nem állnak közel az egyházhoz, és nagyon jó beszélgetéseink vannak. Ez nekem egy módja annak, ahogy Ferenc pápa meghívott: kimenni a világba.
Számomra Márton Áron püspök úr ebben is nagy segítség. 1934-ben az Erdélyi iskolában írt arról, hogy mennyire fontos a kultúra átadása, hisz az életedet szebbé teszi, biztosabbá teszi, és azt mondja, hogy azért tesszük ezt, hogy reménnyel mehessenek az emberek apáink útján a jövő felé. A püspök úr bátorítása a „jelmondatom”, amikor kulturális projektekben dolgozunk: azért csinálom, hogy reménnyel mehessenek az emberek apáink útján a jövő felé.
Tavaly ősszel szerveztél egy népi bútorfestő tábort is, ami attól volt különleges, hogy afféle „lelkigyakorlatos íze” volt. Honnan jött ez az ötlet?
Szoktam barkácsolni a fiatalokkal, felnőttekkel, és mindig azt tapasztaltam, hogy ez megnyugtat, segít abban, hogy a jelenben legyünk, kibontakoztatja a kreativitásukat. Ebből kiindulva azt gondoltam, a bútorfestés nem is csak sima barkácsolás, ami a jelenbe hoz, hanem általa valahol kapcsolatba kerülünk a gyökereinkkel is. És mivel elsődleges küldetésemnek nem azt tekintem, hogy a kultúrát ápoljam, hanem hogy az embereket a jó Istenhez segítsem közelebb kerülni, ezért fontos szempont volt a bútorfestő tábor tervezésekor, hogy éljük meg ezt lelkileg is tudatosan, keressük ebben a kapcsolatot a jó Istennel, az élettel. Így kötöttem össze a bútorfestést a lelkigyakorlattal.
Reggel egy szentírási résszel indítottunk, ami ráhangolt bennünket az adott napra, utána pedig mindenki tanult, próbálkozott, festett, majd este összegyűjtöttük a tapasztalatainkat: hogyan volt jelen ebben a napban a jó Isten; mi az, amit magamról megtanultam, amiben növekedhettem; a lelkemet hol érintette az, amit a csoportban csináltam. Volt tehát az estének egy ilyen szerető figyelmesség ima része, ami lezárta a napot.
A kertben mindenféle finom zöldség termett, úgyhogy abból főztünk, azt ettünk, egy kicsit visszamentünk a székely családok hagyományosabb életformájához. Szeretném a folytatást, de mivel Tusnádon szűk a hely, itt, Csíkszentdomokoson fogom megszervezni a következőt, hogy többen tudjanak részt venni. Bár a Szent Margit háznak lelkigyakorlatos, tanulmányi ház jellege van inkább, előnye, hogy itt van a kápolnánk, a háznak a szíve, ahova az emberek szívesen betérnek imádkozni, elcsendesedni. Ezt viszont Tusnád nem tudja megadni.
Sokan ismerik a Csendben születik az élet könyvet Mustó Péter atyától, akit te bizonyos szempontból példaképednek is tekintesz. Annyi mindent csinálsz, s közben mégis megtalálod ezt az éltető csendet a mindennapjaidban. Hogyan, hol, mi a titka?
Az életemet az jellemzi, hogy vagy nagyon csendben vagyok, vagy nagyon hangos. Ez nekem jó, nekem ebben lüktet az élet, érzem, hogy én ez vagyok. Nem szeretnék egy lelkigyakorlatos ház csendjébe egy életre elvonulni, viszont azt is érzem, hogy amikor túl sokat pörgök, akkor vissza kell húzódnom. Sokat segít az, amit segítőnővérként évek óta begyakoroltam: havonta tartok egy csendes napot, évente elmegyek egy nyolcnapos lelkigyakorlatra, viszont a mindennapjaimban negyven perc, egy óra személyes ima mindig jelen van. A reggeli csendjeim is nagyon fontosak, szeretek a jó Istennel még egy kicsit visszabújni az ágyba, és megbeszélni a napomat. Tehát ezt a ritmust próbálom tartani az életemben.
Volt egy időszakom, amikor azt vettem észre, hogy nekem nincsen szabadnapom, mert ha hétvégén lelkigyakorlatos csoportom van, akkor ugye hétvégén dolgozom, délután még igeliturgia a faluban, ez vasárnap estig eltart, a következő hét elején pedig kezdődik a ház takarítása, beszerzés, a javítások, minden más munkálat, majd hétvégén megint csoport… Így jön be a képbe Tusnád is a kertészkedéssel. Éreztem, hogy el kell vonulnom rendszeresen, ha hetente nem is tudok, akkor bár kéthetente. A kert pedig visz, mert gyomlálni kell, gondozni kell, s ez az elvonulás segít nekem, hogy adjak magamra, adjak lehetőséget együtt lenni a jó Istennel. Az pedig teljesen tudatos, hogy ha én lelkigyakorlatokat kísérek, embereket kísérek, akkor az elsődleges jó, amit tehetek, nem az, hogy őket befogadom és meghallgatom, hanem az, ha rendszeresen kitartok a személyes lelki életem ápolásában, a személyes istenkapcsolatom ápolásában. Ez a legfontosabb eszköz.
Mit jelent számodra alapvetően az élet?
Elég gyakran úgy fogalmazom meg, hogy az élet számomra olyan, mint egy tánc, amiben van lüktetés, van ritmus, van dallam… Amiben nem egyedül pörgök, hanem ráhangolódva egy partnerre, aki maga a jó Isten.
Az életben – akárcsak a táncban – lépek előre és lépek vissza, ha szépen csinálom, akkor ez adja meg a ritmusát, ez adja meg a lüktetést. Sosem az van, hogy mindig előre haladunk, néha körbeforgunk és vissza is lépünk, de ennek méltósága van, ha ezt szépen csinálom. Én így szeretném élni az életemet, és ez nekem az élet, hogy ezeket a lépéseket szépen csináljam. Volt, amikor úgy fogalmaztam, hogy az élet számomra olyan, mint az a kis gyermekjáték, a pörrenttyű: pörgök, de nem mindegy, hogy hol van a középpontom. Ez a pörrenttyű nem magától indul el, hanem más indítja el, forog a tengelye körül, és ez a fontos: mindig visszatalálni a tengelyhez. Rég már, hogy felírtam az asztalom fölötti táblára: A táncban élet van, az életben tánc van. És erre rá szoktam néha pillantani…
Öt szóban hogyan fogalmaznád meg a hivatásodat?
A mottóm az alapítónőktől, Gondviselésről nevezett Boldog Máriától származik, ami – nagyon egyszerű küldetés, és én ezt látom a személyes küldetésemnek – így hangzik: minden jóban segíteni, bármi legyen! Ennek a „szentírási változata”, ha másként akarok fogalmazni, az Apostolok cselekedetei 10,38-ban van: „Jézus, ahol csak járt, jót tett”. Ezt szeretném élni, hogy minden jóban segítsek, mindegy, hogy mi az. Ha jó az, hogy mosogatok a konyhában, akkor abban segítek. Ha azt mondják ketten-hárman, üljünk össze, mert olyan rég nem találkoztunk, akkor én úgy szervezem, hogy ott legyek, mert jónak tartom. Ha azt mondja a polgármester úr, hogy szervezzünk egy délutánt a munkatársainak, én ezt nagyon jónak tartom, és akkor próbálok ebben benne lenni. Ha azt látom, az országban választások vannak, én ezt jónak tartom, hogy elmondhatom a szavazatomat, akkor én elmegyek szavazni. Tehát teljesen tágan, így látom a jót…
Így az új év elején kiket szólítanál meg, kiket hívsz 2020-ban lelkigyakorlatozni Csíkszentomokosra?
Azt látom, hogy hétköznapjaink nagyon-nagyon fel vagyok pörögve, sok az információ, sok elvárással találkozik az ember, aminek próbál megfelelni. Olvastam valahol, hogy mindenkinek van órája, de mindjárt senkinek sincs ideje, és valahogy én ezeket az embereket szeretném megszólítani.
Volt egy nagyon fontos tapasztalatom nagyböjtben. Amikor leültünk ebédelni a közösséggel, és mindegyikünk valamerre igyekezett, ebéd közben mindig valaki felnézett az asztal fölötti órára, hogy mennyi időnk van még. Erre egyszer csak azt mondja az egyik nővértársam: tudjátok, le kellene cseréljük ezt az órát a keresztre, mert mi többet nézünk az órára, mint a keresztre ebben a nagyböjtben.
Számomra ennek nagyon mély mondanivalója volt. Én kire tekintek fel a legtöbbször? Mire irányítom leginkább a figyelmemet? Mindenkinek ajánlanám, aki azt érzi, szorít az idő, inkább álljon meg olyankor. Szalézi Szent Ferenc mondja, hogy jó, ha az ember napi fél órát imádkozik, de amikor sok dolga van, akkor inkább egy órát imádkozzék. Erre is figyeljünk, hogy mire van szüksége a lelkemnek, hol lüktet bennem az élet, azért, hogy megtaláljam a csendben születő életet, ami tartós.
Nem külön embercsoportokat hívnék meg lelkigyakorlatozni, hanem mindenkit, akiben valaha is megfogalmazódott a vágy, hogy jó volna levegőt venni, jó volna megállni, aki úgy érzi, „ki szeretne menni a világból”. Hát akkor jöjjön a Szent Margit Házba, mert itt egy kicsit kimegy a világból. Annyit tervezünk, programozunk így év elején, hogy mit szeretnék megvalósítani a jövő évben, de beprogramozom-e a találkozókat saját magammal? Amikor reggel megtervezem a napomat, akkor mind a mai napig beírom, nyolctól ima, tehát ugyanúgy, ahogy egy megbeszélést beírok, beírom az imát is.
Ahogy a szabadságomat tervezem a családommal, a kirándulásokat, betervezem-e, hogy például áprilisba elmegyek három napra egy lelki programra, lelkigyakorlatra? Beprogramozom-e magamnak a szabadnapjaimat, vagy csak úgy vágyódom, hogy jó is volna, szükségem is volna rá, de nem adok teret neki?!
Év elején jó lenne tudatosan beütemezni ezeket az én időimet, én és a jó Isten időmet, s hogyha nem is tudatosan keresi valaki Istent, csak ennyit érez a lelkében, hogy már nem kap levegőt, akkor jó lenne elgondolkodni azon: hol kaphatna levegőt. Lehet, hogy a természetnek a csendjében, lehet, hogy egy lelkigyakorlatos ház csendjében. Adj időt magadnak, kapjál levegőt! Amikor levegőt veszünk, akkor tulajdonképpen Isten Szent Lelke jár át minket. Szóval, én a levegő után kapkodó embereket hívom, várom.
