Vízkeresztkor, vagyis az Úr megjelenésének (epifániájának) ünnepén délelőtt a szentatya ünnepi szentmisét mutatott be Szent Péter-bazilikában. Beszédében az imádásnak a keresztény életben nélkülözhetetlen szerepére mutatott rá.
A pápa magyarra fordított homíliáját teljes egészében közreadjuk a Magyar Kurír alapján:
Az evangéliumban (Mt 2,1–12) azt hallottuk, hogy a bölcsek szándékaik kinyilvánításával jelennek meg a színen: „Láttuk feltűnni csillagát, és eljöttünk, hogy imádjuk őt” (Mt 2,2). Útjuk célja az imádás. Amikor ugyanis Betlehembe érkeztek, „meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, leborultak, és imádták” (Mt 2,11). Ha elveszítjük az imádáshoz való érzékünket, akkor elveszítjük a keresztény élet irányát, az ugyanis az Úr felé, és nem önmagunk felé vezet. Erre a veszélyre figyelmeztet az evangélium azáltal, hogy a bölcseken kívül olyan embereket mutat be, akik nem képesek az imádásra.
Először is ott van Heródes király, aki használja az imád igét, de megtévesztő módon. Azt kéri ugyanis a bölcsektől, hogy tájékoztassák őt a gyermek hollétéről, „hogy – mondja – én is elmenjek imádni” (Mt 2,8). Heródes valójában csak magát imádta, ezért akart hazugsággal megszabadulni a Gyermektől. Mit tanít ez nekünk? Hogy az ember, amikor nem Istent imádja, akkor oda jut, hogy önmagát imádja. Az Úr imádása nélkül még a keresztény élet is válhat a saját magunkban és saját kiválóságunkban való tetszelgés jól nevelt módjává: lehetünk olyan keresztények, akik nem képesek az imádásra, akik nem képesek az imádó imára. Ez komoly veszély: arra használjuk Istent, hogy minket szolgáljon, ahelyett, hogy mi szolgálnánk Istent. Hányszor cseréltük fel az evangélium érdekeit a miénkkel, hányszor öltöztettük vallásos köntösbe azt, ami kényelmes volt nekünk, hányszor kevertük össze az Isten szerinti hatalmat, amely mások szolgálata, a világ szerinti hatalommal, amely önmagunk szolgálata?!
Heródesen kívül más emberek is vannak az evangéliumban, akik nem képesek az imádásra: a főpapok és az írástudók. Rendkívül pontosan megmutatják Heródesnek, hol születhetett a Messiás: a júdeai Betlehemben (vö. Mt 2,5). Ismerik a jövendöléseket, pontosan idézik őket. Tudják, hová kell menni – nagyszerű teológusok, nagyszerűek! –, de nem mennek. Ebből is tanulhatunk! A keresztény életben nem elég a tudás: önmagunkból való kilépés nélkül, találkozás nélkül, imádás nélkül nem ismerhetjük meg Istent. A teológia és a lelkipásztori hatékonyság keveset vagy semmit sem ér, ha nem hajlik meg a térdünk; ha nem teszünk úgy, mint a bölcsek, akik nemcsak okos utazásszervezők voltak, hanem maguk is úton voltak és imádtak. Amikor az ember imád, akkor rájön, hogy a hit nem szűkíthető szép tanok gyűjteményére, hanem az egy élő, szeretendő Fiúval való kapcsolat. Akkor ismerjük meg Jézus arcát, ha szemtől szemben állunk vele. Az imádással felfedezzük, hogy a keresztény élet egy szerelmi történet Istennel, amelyben nem elegendőek a jó elgondolások, hanem őt kell első helyre tennünk, ahogyan egy szerelmes teszi azzal, akit szeret. Ilyennek kell lennie az egyháznak, Jézus szerelmes imádójának, az ő jegyesének.
Az év elején újra felfedezzük az imádást, mint a hit követelményét. Ha le tudunk térdelni Jézus előtt, akkor legyőzzük annak kísértését, hogy a saját fejünk után menjünk. Az imádás ugyanis kiszabadulás a legnagyobb rabságból, önmagunk fogságából. Az imádás azt jelenti, hogy az Urat helyezzük a középpontba, hogy többé ne mi magunk álljunk ott. Azt jelenti, hogy helyes sorrendbe állítjuk a dolgokat, Istennek hagyva az első helyet. Az imádás az, hogy Isten terveit elébe helyezem az időmnek, a jogaimnak, a tereimnek. Az imádás a Szentírás tanításának elfogadása: „Uradat, Istenedet imádd” (Mt 4,10). Istenedet: az imádás annak átérzése, hogy egymáshoz tartozunk Istennel. Azt jelenti, hogy meghitt, tegező kapcsolatban vagyunk vele, eléje visszük életünket, és lehetővé tesszük neki, hogy belépjen életünkbe. Az imádás annak elősegítése, hogy az ő vigasztalása leszálljon a világra. Az imádás annak felfedezése, hogy az imádkozáshoz elég azt mondani: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28), és annak engedése, hogy gyengédsége elárasszon bennünket.
Az imádás az, hogy kéréseink listája nélkül találkozunk Jézussal, de azzal az egyetlen kéréssel, hogy vele lehessünk. Az imádás annak felfedezése, hogy az öröm és a béke növekszik a dicsérettel és a hálaadással. Amikor imádunk, megengedjük Jézusnak, hogy meggyógyítson és megváltoztasson bennünket. Az imádással megadjuk az Úrnak a lehetőséget, hogy szeretetével átalakítson bennünket, bevilágítsa sötétségünket, erőt adjon a gyengeségben és a bátorságot a megpróbáltatások között. Az imádás azt jelenti, hogy a lényegre figyelünk: annak módja, hogy méregtelenítjük magunkat sok hasztalan dologtól, függőségtől, amelyek elaltatják a szívet és elkábítják az elmét. Az imádással ugyanis megtanuljuk elutasítani azt, amit nem kellene imádnunk: a pénzistent, a fogyasztásistent, a gyönyöristent, a sikeristent, istenné emelt énünket. Az imádással kicsivé tesszük magukat a Magasságos színe előtt, hogy felfedezzük előtte, hogy az élet nagysága nem a birtoklásban, hanem a szeretésben rejlik. Az imádással újból testvérként ismerünk egymásra a minden távolságot áthidaló szeretet misztériuma előtt: a forrásból merítjük a jót, a közeli Istenben találunk bátorságot, hogy másokhoz közeledjünk. Az imádás az, hogy el tudunk csendesedni az isteni Ige előtt, hogy megtanuljunk olyan szavakat mondani, amelyek nem sebeznek, hanem vigasztalnak.
Az imádás a szeretet gesztusa, amely megváltoztatja az életet. Az imádás az, amikor úgy viselkedünk, mint a bölcsek: aranyat viszünk az Úrnak, hogy elmondjuk neki, semmi sem értékesebb nála; tömjént kínálunk, hogy elmondjuk neki, életünk csak egyedül ővele emelkedhet magasba; mirhát adunk neki, amellyel a sérült és megkínzott testeket kenték meg, hogy megígérjük Jézusnak, segítjük kirekesztett és szenvedő felebarátainkat, mert bennük Ő van jelen. Általában tudunk imádkozni – kérünk az Úrtól, megköszönünk az Úrnak –, de az egyháznak tovább kell mennie az imádó imával, növekednünk kell az imádásban! Olyan bölcsesség ez, amelyet mindennap tanulnunk kell. Imádva imádkozni!
Kedves testvérek, ma mindannyian feltehetjük magunknak a kérdést: „Vajon én imádó keresztény vagyok?” Sok imádkozó keresztény nem tud imádni. Tegyük fel magunknak ezt a kérdést: találunk időt napjaink során az imádásra, és teremtünk-e tereket az imádáshoz közösségeinkben? Rajtunk, az egyházon áll, hogy gyakorlatba ültetjük-e azokat a szavakat, amelyeket ma a zsoltárban imádkoztunk: „Imádjon téged, Uram, a föld minden nemzete.” Az imádással, a bölcsekhez hasonlóan, mi is felfedezzük utunk értelmét. És, mint a bölcseket, „rendkívül nagy öröm” tölt majd el bennünket (Mt 2,10).
Fordította: Tőzsér Endre SP
