Miért lehetünk idén hálásak? Erre a kérdésre válaszolunk csapattársaimmal ma, a mi kicsi karácsonyi ünnepünkön. Saját válaszomat már tudom: én azért vagyok hálás, mert a nehézségekben meglátom a lehetőségeket, és az eredmény attól lesz értékes, hogy alkotótársak hozzák létre.
Mindig eszembe jut, hogyan formálódott a csapatunk egy-egy karácsony tájékán, amikor valamelyikünk meglátta, kinek tudunk igazi örömöt szerezni, és a többiek társultak mellé, mindenki hozzátette a maga ötletét. Ilyenkor nem csak annyi történt, hogy felújítottunk egy házat, hanem mindenki beletette a lelkét is is a munkába, hozta egyéniségét és színvilágát, aztán a végén, amikor minden készen lett, csak meglepődtünk, hogy a függöny a fallal, az abrosz a szőnyeggel, minden mindennel összepasszolt.
Így, hogy összeszámolom, hat házat sikerült felújítanunk, kényelmessé tennünk. Sosem tervezgettük, hogy majd, ha közeledik karácsony, mit is teszünk, csak egyszerűen valamelyikünknek bevillant: itt lehetne örömöt szerezni. Ellátottjaink hajlékai ezek egytől egyig, csupa jó élmény emléke, az, hogy elkezdtük a tatarozást, a bútorcserét, és bármelyik vállalkozót megszólíthattuk, senki sem utasította vissza a segítségnyújtást. Gyakran ha egyet kértünk valamiből, kettőt adott, és soha senki nem kérdezte meg, hogy amit ő adott, arra használtuk-e, amire ígértük.
Egyik évben egy idős asszonynak és unokájának szereztünk akkora örömet, hogy nekünk is bőven jutott belőle. A lány akkor hatodik osztályos volt, édesanyja meghalt, édesapjával nem tartotta a család a kapcsolatot, nagymamája nevelte. Az idős asszony cukorbetegen, magas vérnyomással küzdve járni is alig tudott. Sorsuk még nehezebbé vált, miután meghalt a néni élettársa, mindenre szűkösen jutott. Nagyon szűkösen, mert a ház egyetlen helyisége volt fűthető, amely egyszerre volt szoba, konyha és fürdőszoba. A másik helyiség egyetlen szerepet tudott betölteni: a hideg kamráét.
Itt lehetne segíteni, ugrott be, és amíg a kislány iskolában volt, a nénit a szomszédba küldtük, átalakítottuk a lakásukat. A pici szobában még külön tanulósarok is lett számára, új lett a konyharész, és maradt még annyi pénz, hogy egy bakancsot is vásárolhattunk neki. Egyik kolléganőm ment érte az iskolába, s hogy mi még haladhassunk, sütizni is elvitte a leányzót. Aztán hazaértek. A kislány csak ált az ajtóban, majd nagymamájához rohant, megölelte, s futott tovább, a hideg kamrába, hogy kisírja magát. Mikor visszatért, nem voltak nagy szavak, csak néma csend, csak öröm és ölelés.
Ma már tizenegyedikes az egykori kislány. Azt a lakást el kellett hagyniuk, az örökös kirakta belőle. Egy községben lakó rokonuk épített nekik egy hajlékot, ugyancsak egyszobásat. Ott él ma is, nagymamájával. Sokszor gondolunk rájuk, idézzük fel az emléket, azt, amikor igazán megéreztük csapattagokként az összetartozást, azt, hogy milyen kicsit kell adnunk, és mekkora őszinte öröm lehet érte a jutalmunk. Hát ezért is lehetünk hálásak.
Nagy-György Edit
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
