Ferenczi Júlia gyergyócsomafalvi vallástanár, Gyergyószentmiklóson él szintén vallástanár férjével, gyermekeikkel. A hitoktatók továbbképzőin, a vallásolimpiákon aktív szerepet vállaló, véleményét véka alá nem rejtő, párbeszédre mindig kész emberként ismertem meg, olyanként, aki a kötelező minimum mellé nemcsak vállal, hanem maga talál ki és szervez pluszfeladatokat, plusztevékenységeket az iskolában, a plébánián és a közéletben.
Hitoktatóként dolgozol. Mi határozta meg ezt a pályaválasztást?
Idén huszonöt éve, hogy hitoktatóként dolgozom szülőfalumban, Gyergyócsomafalván a Köllő Miklós Általános Iskolában; ott, ahol én is tanultam, nevelkedtem, ahonnan elindultam. Pályaválasztás? Én isteni hívásnak mondanám, gondviselés vezérelt erre a pályára. Vissza kell mennem kisgyermekkoromig. A szüleim úgy neveltek, mindig arra tanítottak, hogy adjak és segítsek, akinek csak tudok, imádkozzam és dolgozzak; dolgozzak nagyon keményen. Ha valamit elkezdek, azt vigyem véghez még áldozatok árán is. Ugyanakkor nagyon meghatározó volt abban az időben a lelkipásztoraim szeretete, a sok közös tevékenység megerősítette bennem, hogy jó másokért élni, másokat szolgálni. Szó szerint a plébánián nőttem fel a sok versolvasás, a sok bakelitlemez-hallgatás közepette, ott hallottam először Szent Istvánról, a magyar történelemről, s arról, hogy lelkem, szellemem magyar. Keresztény identitásom ott fejlődött, erősödött, és a hivatásom is ott vette kezdetét. Sokunk számára a második otthonunk volt.
Szakközépiskolában érettségiztem, szövőnőnek készültem, készítettek, mondván: egy leánynak ez a jó. A múlt rendszerben egy magamfajta egyszerű szülők gyermeke ennél jobb foglalkozást nem is találhatott volna. Éreztem lelkem mélyén, hogy sokkal többre vagyok hivatott, mindig gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. A rendszerváltás után érettségiztem, s gondoltam, elmegyek Kolozsvárra, könyvtárosi szakra. A dossziémat össze is állítottam, de a beiratkozás előtti napon egyik ifjúsági csoportos társam szólt, hogy hallotta, van teológia szak, nincs-e kedvem jelentkezni, már csak egy nap van a beiratkozásig. Gondolkodás nélkül mondtam: igen, megyek felvételizni. Hazarohantam és mondtam a szüleimnek, mit szeretnék. Most is látom édesapám megdöbbent arcát, és hallom hangját: Te megbolondultál, csak nem akarsz pap lenni!? Nem hallottak addig arról, hogy van vallástanárképző, a teológia számukra a papságot jelentette. Miután tisztáztuk, miről van szó, ennyit mondott könnyes szemmel: Eredj, fiam, segítsen a jó Isten! Azóta is hálás vagyok a szülők támogatásáért, a hivatásért, mert nagyon szeretem, amit csinálok.
Milyen jelentősebb élmények, fordulópontok voltak a pályád során?
Nagyon sok pozitív és negatív élmény volt az elmúlt 25 év során. Mindig nagy élmény számomra, amikor egy-egy diákom bejelenti, hogy papi hivatást érez, és ebben tudom támogatni. Sok diákom a kolozsvári BBTE RK Teológia Fakultására felvételizik. Ma már vannak olyan kollégáim, akiket tanítottam.
Mindennap élményt jelent a tiszta tekintetű gyermekek között lenni, szeretni és szeretve lenni, közösen énekelni, játszani, megtapasztalni Isten szeretetét s azt, hogy ajándék vagyunk egymás számára. Élmény minden évben az elsőáldozó gyerekeket kísérni a felkészülés útján, élmény, amikor óra végén megköszönik az órát. Élmények a személyes találkozások és beszélgetések az osztályban, amikor őszintén érvelnek és véleményt mernek nyilvánítani; amikor partnerek abban, hogy karitatív munkában közösen részt vegyünk, főleg ha a szülők is önként partnerek egy-egy nagyobb horderejű tevékenységben.
Volt válságos időszak is, amikor felül kellett bírálnom, vajon a helyemen vagyok-e? Vajon itt és most ezt kell csinálnom? Sokat imádkoztam. Miután többször kimondtam, legyen meg a te akaratod, megerősítést kaptam, hogy folytatnom kell képességeim szerint, a tőlem telhető legjobban, a többit az Úrra bíztam. Ebben a válságos időszakban magtanultam, hogy ne akarjak megfelelni senkinek, csak a jó Istennek.
Nemrég tartottál egy előadást a hitoktatásról. Pontosabban miről beszéltél, kiknek és milyen volt a fogadtatása?
A gyergyószentmiklósi Szent István-plébánia és az Arbor Vállalkozók Szövetsége közös szervezésében több mint egy éve előadás-sorozatot indított Jó, ha tudunk róla címmel. Az orvosi nézőpontok rejtelmeitől a nyelvhasználat boncolgatásáig, a New Age körülírásáig sok közérdekű téma került terítékre, neves előadókkal. Az előadások tudatosan mellőzik a szakzsargont, így kimondott célcsoport nincsen, bárki részt vehet, akit érdekel az illető téma. Az Arbor Szövetség elnöke keresett meg, kért fel, hogy tartsak előadást az iskolai hitoktatásról. Sokat gondolkodtam, miről is beszélhetnék, végül elfogadtam a felkérést. Azt a címet választottam, hogy a Hitoktatás helye az iskolai tárgyak között. Kb. 50 ember volt kíváncsi az előadásomra, akik között voltak pedagógusok, papok, hitoktatók, középkorúak, serdülőkorú fiatalok, idős nyugdíjasok, vállalkozók, sokrétű volt a hallgatóság. Éppen ettől féltem, mert tudtam, hogy nem egy homogén összetételű célcsoport lesz, nem csak hitoktatókhoz beszélek. A létszám meglepett, nem gondoltam, hogy ilyen nagy lesz az érdeklődés. Nem szerettem volna nagy „okosságokat” mondani, éppen ezért nem egy szokványos előadással készültem, hanem egy interaktív, párbeszéden alapuló együttlétet terveztem. Már az elején a közönségnek szegeztem a kérdést: A kedves jelenlevők mit tudnak az iskolai hitoktatásról? Vajon mi történik vallásórán az iskolában? Nagyon sokan hozzászóltak szülőként, pedagógusként, diákként. A válaszok nem leptek meg, már tapasztaltam, elég hiányos az emberek tudása arról, mi történik valójában a vallásórán. Ezt követően a címet, illetve a témát értelmeztük, valahogy így: mi a tárgy? Amire az állítmány/ cselekvés irányul. Az alany pedig az, aki a cselekvést végzi. És mi a tantárgy? Olyan oktatási anyag, amit az alany (tanár) tanít. Először az iskola szerepét elemeztük ki röviden, hangsúlyozva az órák szükségességét. A cselekvés volt a következő téma, selmondtam, vallásórán nem statikus állapot uralkodik, ahol diákok hallgatják a tanárt, hanem a párbeszéd dominál, kölcsönös átadás és befogadás van. A diákok tehát aktív résztvevői a vallásórának. Ezt követően azt boncolgattam, hogyan lehet a vallás tantárgy az iskolában. Tantárgynak nevezhető-e a hittan? A válasz egyrészt igenlő, érveltem, mert mindazok a feltételek érvényesülnek a hittannal kapcsolatosan is, mint bármely más tantárgynál (van módszertana, kerettanterve, a gyerekek életkori sajátosságának megfelelően folyik az oktató-nevelő munka stb.). Másrészt túlmutat tantárgy jellegén. Missziós tevékenységről van szó, amelynek a kiindulópontja a gyermek személye, szerepe, a hit közlése, az örömhír átadása, hogy Isten szeret, azt akarja, hogy boldogok legyünk, és hazavár az örök életre. Célja: hitre nevelés, az erkölcsös értékek elsajátítása, megélése, lelki fejlődés elősegítése, tanúságtevő életre való nevelés. Alapja a Szentírás. Próbáltam tudatosítani a résztvevőkben, hogy a vallásórának nem az a szerepe, hogy mennyiségi lexikális tudást adjon át, hanem az, hogy az elhangzottak beépüljenek a diák mindennapi életébe, gyakorlatába. Végül is az élő hit megélése a lényeg. Minden vallásóra tanári mércéje a példakép, maga Jézus Krisztus, az ő egyszerű, de hatásos pedagógiája. Úgy gondolom, nem doktrínák, vallási tézisek bebiflázása kell megvalósuljon egy-egy órán, hanem mindig be kell építeni a jelen kihívásaiból adódó korszerű módszereket, ezek segítségével lehet hatékonyan segíteni a gyerekeket, hogy megéljék a krisztusi tanítást. Krisztus is rávilágított, nem elég farizeusi módon sulykolni az előírt normákat, ennél fontosabb megélni azokat.
Előadás közben a hitoktató szerepe/ személye is előtérbe került. Utaltam arra, hogy szükséges a hitoktató számára az előírt tananyag kritériumai mellett az a fajta belső szabadság, ami megengedi olykor a munkatervi teljesítmény mellőzését, hivatását végezve a krisztusi örömhírt életpéldájával, személyes tapasztalatával adja tovább. Fontos a fiatalok számára a hiteles élet, beleértve az eleséseket s a küzdelmes felállások is. Történelmi áttekintés következett, az elmúlt 29 év szabad vallásoktatását mutattam be. Beszéltem az új koncepcióra épülő programról, betekintést nyújtottam az új tankönyvek gyerekközpontú szemléletébe, sőt bemutattam az általunk készített digitális tankönyvhöz készített néhány kisfilmet. A vallásóráim dinamikáját érzékeltetve gyermekek, ifjak csoportmunkáiból készült plakátokat, portfóliókat tekinthettek meg a jelenlevők. Majd közös énekléssel hajlottunk át egy rövidített vallásórába, ami Szentírás-olvasással kezdődött. Megfigyelési szempontokat adva a hallgatóságnak A gazdag ifjú történetét olvasta fel egy önkéntes. Célom az volt, hogy lépjenek be a történetbe, próbálják megtalálni Jézus személyes válaszait arra vonatkozóan, mi az, amit el kell hagyniuk ahhoz, hogy igazán szabadon tudják őt követni. Égő gyertya elé helyezték a tetszőlegesen kiválasztott kavicsot, az életük terhét azok, akik úgy érezték, Jézus azt kéri, le kell tenniük valamit. Csendes lezárással ért véget az előadás, ez volt a feloldás volt. A résztvevők számtalan kérdést tettek fel, nagyon pozitív volt a visszajelzés. Meghatározó élmény volt számomra, hogy beszélhettem a hivatásomról, betekintést nyújthattam a szolgálatomba: mi is történik valójában vallásórán?
Hogy látod (kollégáid tapasztalatai alapján is), hogy lehet ma jól hitoktatni az iskolában?
Változott a világ, ma mások az elvárások, mint 25 évvel, 15 évvel ezelőtt. Más kihívásoknak kell eleget tenni. A gyerekek hozzáállása, érdeklődési köre is megváltozott. Az a tapasztalatom, hogy ma már a frontális óramenet egyáltalán nem működik, habár soha nem lehetett csak frontális órát tartani vallásórán, mert sosem az volt az egyetlen feladat, hogy a gyermek fejét teletömjük lexikális tudással. Igyekeztem tanulni, képezni magam. Érdemes és hálás a legújabb pedagógiai módszereket megtanulni, gyakorlatba ültetni, használni a multimédiás eszközöket. Nem csak vallástanárként dolgozom, időközben Kolozsváron elvégeztem a földrajz szakot, tapasztalom, hogy földrajzórán sem lehet a hagyományos módszereket használni, mert a ma gyermeke nem vevő rá, mások az igényei.
Számomra az óra élménye, az ottani megtapasztalás a fontos. A pozitív élmény feltétele mindenképp az, hogy az óra gyermekközpontú legyen. Figyelembe kell venni az életkori sajátosságokat, a gyermek szemszögéből kell megközelíteni mindazt, amit szeretnénk átadni neki. Az egyensúlyban tartott változatosság jó motiváció, így helyet kell kapjon az ima, az ének, a csoportmunka, a kreativitás. Ma már alapvető követelmény, hogy különböző érzelmi-értelmi kompetenciákat fejlesztünk az oktató-nevelő munkában. Ha erre következetesen odafigyelünk vallásórán, örömmel fog eltölteni, ahogyan végigkövethetjük neveltjeink empatikus készségének fejlődését, a szép iránti érzékük finomulását, a világról való gondolkodásuk kitágulását és az alkotás iránti vágyuk fokozódását. A csoportban való dolgozás, az együtt gondolkodás, a tenni akarás, az elköteleződés, az adakozás, a felebarátra való odafigyelés stb. mind-mind megannyi pozitív töltés a számomra. Viszont aki képes, és igénye is van az átlagosnál több lexikális tudásra, az külön lehetőséget kap a fejlődésre, tantárgyversenyeken vesz részt, amelyeken az elmúlt években nagyon jól szerepeltek a diákjaim, megyei, országos díjakat hoztak.
Hangsúlyozom, mindez csak akkor tud megvalósulni, ha lépest tartunk a modern pedagógiai vívmányokkal. Nagy kihívás volt ez számomra is. Miután megváltozott az 1–8. osztályosok tanterve, ugyanis a megszokott lineáris témaszerkezetet felváltotta az egyházi évet követő koncentrikus felépítésű tanterv, magamba zuhantam. A változás első évében nyilvános fórumokon tiltakoztam, mivel nem éreztem sajátomnak. Az volt a benyomásom, hogy a programnak, az új tankönyveknek nincs egy gerince, nincs mibe kapaszkodni. Sokat kínlódtam. Mérlegeltem, mi az, amit meg kell tanítani. Idegen volt számomra, elvesztem az apró részletekben, szétesett az óra. Nem tudtam az óra időkeretét sem tartani, mind azt éreztem, valami felszínes, üres semmittevés zajlik. Én nem ehhez voltam szokva. Mások sem. De ma mea culpát kell mondanom, rájöttem, hogy nem a programmal van a baj, hanem velem. Zavarta a komfortzónámat, hogy a jól bevált, rutinszerű, zsigerből tartott órákat felváltotta valami más, valami új. Aztán a lényeg megsejtése, majd megragadása után rájöttem, hogy jobban szeretem a gyerekeket, ők is engem. Hogy miért? Isten- és gyermekközpontúbb az óra, a fiatalok szívesebben dolgoznak csoportban, szívesebben olvassák a Szentírást. Amelyik témánál úgy gondolom, hogy ez fontos lehet a gyermek számára az élete során, ott több tárgyi tudást helyezek előtérbe (szentségek, parancsok stb.)
Hogy a lineáris vagy a koncentrikus szerkezetű program-e a jobb, erre száz százalékos választ nem tudok mondani. Szerintem nem lehet egyértelműen kimondani, hogy egyik vagy másik a megfelelőbb. Inkább azt gondolom, a kettő ötvözése az, ami talán előreviszi az oktató-nevelő munkát. Ma elvetjük a magot, a jövő fogja igazolni, hogy munkánk eredményeként milyen tanúságtevő, véleményüket vállaló, hiteles hívő keresztényeket neveltünk.
Nevelés kapcsán: két saját gyereket is felneveltél. Milyen tapasztalataid vannak a nevelésük terén? Mennyire lehet egy gyereket irányítani vagy csupán kísérni?
Hiszem és vallom, hogy a legszebb, ugyanakkor legnehezebb hivatás a szülői. Régen sem volt könnyű, gondolom, de ma, a mai kor szellemiségével hadakozva gyermeket nevelni számomra nem könnyű. A fiunk 23 éves, a lányunk 14. A két gyermek teljesen más kihívások elé állított. Mindketten ajándékok, egyediek, más-más egyéniséggel. A fiammal megtanultam, hogy nem szabad csak irányítani, ezzel sok hibát követtem el a nevelésében. Sok anyai aggódásra adott okot, hogy helyette is dönteni akartam. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor Kolozsvárra került és nem tudott leszakadni. Sok munkánkba került, amíg megtalálta a helyét. Akkor döbbentem rá, hogy szabadabban kellett volna hagyni. Természetesen muszáj irányítani, de sokkal hatásosabb, ha hagyod, hogy megtapasztalja a saját értékrendedet, lássa, hogyan élsz, mi a fontos számodra az életben. Ezek a minták óhatatlanul rögzülnek benne, ezek fogják segíteni elesései, felállásai közepette a kegyetlenül szembefricskázó világban. S így válhat érett, tudatos emberré. Ma már igyekszem mindkét gyermekemet bizonyos szempontból szabadon hagyva segíteni, inkább kísérni, támogatni. Nevelési hibáimból tanulva lányunk nagyon erős egyéniségét, sokoldalú tehetségét odafigyeléssel igyekszem támogatni. A gyerekeinket szeretve-nevelve én és, mi is formálódunk, alakulunk, fejlődünk mint család. Itthon is a példa a hatásos, nem a szavak. Soha nem erőltetettem a szentmisére járást, az imát. Mindenki lelkiismerete szerint éli a keresztény életét a saját életkori sajátosságának megfelelően. Hálás vagyok a jó Istennek, mert mindketten gyakorolják vallásukat, a nagyvilág nem szippantotta el a fiamat, és a kamasz lányom is mindig úgy alakítja a hétvégi programját, hogy a szentmise ne maradjon el.
Aktív szerepet vállaltok a plébániátok életében. Milyen indíttatásból teszitek és mi mindent szerveztek?
Számomra teljesen természetes, hogy szabadidőmben a közösségemet szolgálom. Úgy nőttem fel, hogy életem része volt a plébánia. Gyermekkoromban megtapasztaltam, milyen jó olyan közösséghez tartozni, ahol szeretnek és szerethetsz. Serdülőkoromban is aktívan részt vettem a plébániám életében. Később vallástanárként is igyekeztem segíteni a papomat a különböző programokban, gyermekek részére különböző tevékenységeket szerveztem. Dramatizálásokat írtam, e jelenetek betanításával igyekeztem szebbé tenni a gyermekmisék prédikációjának felvezetését ünnepekkor, anyák napján, az idősek napján, karácsonykor, virágvasárnap, húsvétkor vagy templomi búcsúkor. Nyáron a gyermektáborok szervezésében és lebonyolításában, tábortematika kidolgozásában vettem részt aktívan. Ez utóbbiakat múlt időben írom, mert ma már nincsenek jelen az életemben. Csak a férjem vállal aktív szerepet akolitusként és a bérmálkozók felkészítésében. Hogy én már miért nem? Lehetőséget akarok adni a fiatalabb kollegáknak, hogy ne érezzék kizárva magukat. Remélem, hogy az egyházi év kezdetén, az idei adventben újrakezdhetjük a dramatizálásokat, a helyi plébános, Keresztes Zoltán nyitott az ilyen liturgikus kiegészítések irányában.
Férjed szintén hitoktató is, emellett kreatív ember. Mostanában igazgatóként is tevékenykedik. Hogyan tudtok egymás társai lenni? Hogyan működik a családi munkamegosztás?
A teológiai tanulmányok alatt ismerkedtünk meg. A gondviselés vitt egymás útjába, hiszen két teljesen ellentétes egyéniségű ember vagyunk, más-más temperamentummal, más-más képességgel megáldva, de azonos érdeklődési körrel. Az elmúlt 23 év alatt voltak válságaink, örömeink, minden, ami az élettel együtt jár. Közösen hordozzuk egymás örömeit, sikereit, keresztjeit. A különbségeinkből adódóan nagyon jól kiegészítjük egymást, így alkotunk egy egész kereket. Mindketten támogatjuk a másikat a munkában, segítünk ott, ahol tudunk. Nagyon jó, sokszor előny, hogy mindketten vallástanárok vagyunk, mert együtt tudunk képzésekre járni, ha valamelyik elakad, a másik segíti. Én nem örültem annak, hogy elvállalta az iskolában az aligazgatói munkát, féltettem, hogy minden idejét elveszi ez, de a válasza az volt: hagyjam, mert ő a legjobb tudása szerint szeretné szolgálni azt a közösséget, amelyik megválasztotta. Szeretettel, alázattal végzi ezt a hálátlan munkát, a sok-sok más szervezői, nevelői szolgálata mellett. Az itthoni munkában is mindketten aktívan kivesszük a részünket, igyekezve teret, időt adni a másiknak. Persze ez nem mindig sikerül, de igyekszünk. Szellemi, lelki, testi segítői vagyunk egymásnak.
