Advent első vasárnapján sokunk szívében megkondul valami: az emlékezés hangja, a hála hangja, a csodálat hangja, Isten szeretetének és irgalmának a hangja az elmúlt 300 év minden ajándékáért. Sok értéktelen limlomot elrabolt tőlünk az élet, de meghagyta a templomot – írja egyik keresztény gondolkodó. Ezért vagyunk mi is hálásak, ezért akarunk önfeledten ünnepelni, mert 300 éven át megmaradt a legszentebbe hely, a templom, az imádság háza, amely a város katolikusainak szellemi lelki otthona volt, és reméljük, az is marad.
Különleges év áll előttünk, amelyben Isten nagyon sok kegyelmet tartogat mindannyiunk számára. Azért is választottunk eucharisztikus jelmondatot erre a jubileumi esztendőre, hogy a templomunkban jelenlévő élő Krisztust szemlélve és vele eggyé forrva tudjunk megerősödni Istenben és a felebaráti szeretetben. Lelkesítő példaként az ősegyház életét megismerve és életpéldájukat követve akarunk bátor keresztényként élni ma is. Elődeinkhez hűen mi is, általa és vele akarjuk építeni az Ő egyházát, engedve, hogy formáljon, tisztítson, és tegyen alkalmassá arra, hogy tudjunk hálás lelkülettel, szabadon és örömmel ünnepelni. És ha már tudunk és képesek vagyunk rá, akkor hát miért ne tennénk meg?
100 évvel ezelőtt hiába szerettek volna elmélyültebben és pompásabban ünnepelni a 200 éves jubileumi évfordulót, az akkori történelmi helyzet miatt a három naposra leszűkített ünnepséget is egy napba kellett besűríteni, olvasom az akkori Katolikus Tudósítóban. Ma leginkább a mi szabad döntésünktől függ, hogy felismerjük-e a keresztény értékek elengedhetetlen szükségszerűségét, és hajlandók vagyunk-e ennek szellemében élni, vállalva a hitünkkel kapcsolatos nehézségeket is. Sokunkat sok minden aggaszt. Jelenlegi világunk gyors változása, a fiatalok folyamatos elvándorlása, az értékek válsága, híveink számbeli csökkenése, a szekularizáció, a születések számának csökkenése mind-mind aggodalomra ad okot. Nincs más remény, mint a történelem Urához fordulni és bízni abban, hogy Ő mindent javunkra tud fordítani, és ami emberileg kilátástalannak tűnik, abban is ott rejtőzik végtelen bölcsessége és isteni hatalma.
Én hiszem, hogy ez az igen gazdag jubileumi programkínálat, amelyet megterveztünk, erősíti majd bennünk a vallásos öntudatot és segíti az élő kövekként egymásra épülő lelki templom felépítését, az összetartozás tudatát.
Többen fájdalmasan konstatáljuk papok és hívek egyaránt a keresztény templomok bezárását Nyugat-Európában és büszkén állapítjuk meg, hogy mi még azért nem tartunk ott. Ez igaz. Még ha bennünket ma nem is fenyeget a templomunk falára kitűzött „érdeklődés hiánya miatt zárva” kezdetű felirat, de a közömbösség, az egyház nélküli vallásosság gyakorlása, a keresztény liberalizmus, a felszínesség annál inkább. Ha pedig nem látogatom az Isten házát, ha nem szánok időt a közösségre, ha csak attól vagyok keresztény, hogy annak hívom magam, akkor valamilyen módon én is bezárom a templom ajtaját magam és talán mások előtt is. Ennek pedig beláthatatlan következményei lehetnek a jelenre és a jövőre nézve egyaránt. Elődeink írták 100 évvel ezelőtt, hogy „amikor a múltat ünnepeljük, tulajdonképpen már a jövőt építjük”. Adja az Úr, hogy így ünnepeljük a múltat és így emlékezzünk, hogy közben már építeni tudjuk a jövőt.
Bízom abban, hogy a Szentháromságos egy Isten, aki minden közösség Atyja, felébreszti bennünk a vágyat és az elhatározást, hogy hitünk égő mécsesével tudjunk világítani ebben a sokszor elsötétülni látszó világunkban, nyomot hagyva az utókor számára. Arra buzdítom a kedves jubileum előtt álló testvéreimet, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, mutassuk meg értékeinket, azt hogy még vagyunk itt Nagybányán, hogy egyházunk még él és reméljük, élni is fog az idők végéig. Mutassuk meg, Szent István királyunkhoz hasonlóan, hogy mi is keresztény alapokon nyugvó jövőt akarunk építeni, mert csak ez igazán maradandó. Ezért ne hagyjátok a templomot!
Szmutku Róbert esperes-plébános
