Felesége révén a Mustármag közösség berkeiben ismertem meg évekkel ezelőtt Szepessy Elődöt. Az Erdélyi Magyar Televízió főszerkesztője vallja, hogy „egy közösség sem lehet csak magáért, valamilyen feladatot, szolgálatot, missziót fel kell vállaljon, így a tv-nek is, egy családnak is és egy keresztény közösségnek is van egyfajta küldetése.” Elsősorban erről, azaz tévés és családos küldetéséről beszélgettünk.
Tősgyökeres marosvásárhelyiként mi a legfontosabb neked ebben a városban?
Minden, ami benne volt és benne van. A családom által egy olyan miliőben nőttem fel, amiben jól éreztem magam. Mindig otthon éreztem magam ebben a városban, a kulturális élettől elkezdve a baráti társaságig, magyar szótól a közösségi létig minden megvolt, itt el lehetett kezdeni az életet. Sportiskolába jártam, ami nem abban a negyedben volt, ahol laktunk, így elég sokat kellett sétálni, és megszerettem önmagában a város utcáit. Amit még gyerekkorom óta nagyon szeretek, az a déli vagy délutáni harangszó. Ennek a hangulata a mai napig fontos számomra.
Ha már a harangszót említed, ehhez azért szorosan kapcsolódik a hit. Ez mindig fontos volt számodra?
Egy ilyen családba nőttem bele. Édesanyám vallásos volt, nagyszüleim, akik Szászrégenben éltek, úgyszintén, és én nagyon szerettem nyaranként Régenbe menni. Gyerekkorunkban, ’89 előtt jóval kevesebben jártak templomba, de az, hogy mi jártunk akkoriban is templomba, hittanórára, voltunk elsőáldozók, bérmálkozók, az természetes dolog volt, tehát soha nem volt kérdés. Amikor középiskolás lettem, akkor került ide, Vásárhelyre Papp László, és rajta keresztül ismerkedtem meg a Mustármag közösséggel, amely megtartó kapocs lett az életemben. Egy másfajta forrása volt a hitéletnek és hitelesnek tűnt. Nagyon sokan bekapcsolódtak ebbe a közösségbe, olyan személyek, akikkel gyerekkorunk óta ismertük egymást, így egy olyan közösség formálódott itt, Vásárhelyen is, amiben jól éreztem magam, ahol lelki életem kibontakozhatott, és úgy éreztem, ez így teljes. Ajándék vagy kegyelem, hogy a feleségemmel ezek az értékek egyeztek, nem tevődtek fel olyan kérdések, hogy amit mi külön-külön fontosnak tartunk, az fontos marad-e számunkra majd családként is.
A Mustármagnak köszönheted a feleségedet, a családodat?
Végül is igen, mert akkoriban a közösséggel nagyon sokat jártunk a hegyekbe kirándulni – Páring, Retyezát –, és Brigittát gyakorlatilag ott ismertem meg. Aztán ez a kapcsolat Kolozsváron bontakozott ki, de alapvetően az első szikra ott, a közösségben lobbant fel. És ez nagyon jó volt, hogy mi egy közösséghez tartoztunk, mert ami nekem otthonos volt, az neki sem volt idegen, vagy fordítva. Szerencsésen alakult, a Gondviselés nagyon benne volt.
Mivel „töltötted az idődet” kolozsvári egyetemistaként, mert úgy tudom, nem igazán volt egy a szokványos egyetemista életed, és miért választottad épp a történelem szakot?
Ahogy említettem, olyan családban születtem, nőttem fel, ahol fontos volt a kultúra, a történelem, az irodalom, a nemzeti identitásunk, a hitéletünk, és én egyszerűen megszerettem a történelmet. A középiskolában egyik iskolástársammal – aki a mai napig a legjobb barátom – közös témánk volt a történelem, és az volt a jó ebben, hogy volt valaki, akivel lehetett erről beszélgetni, ezzel foglalkozni, így számomra szinte nem is volt ez kérdés – lévén humán szakon végeztem a líceumban –, hogy érettségi után Kolozsváron próbálom meg a történelem szakot.
Az első egyetemi év nagyon jó volt, mert akkor „csak egyetemista” voltam, és megtapasztalhattam az egyetemista lét minden velejáró pozitívumát, azt a szabadságérzetet, lazaságot, amit talán csak ebben az időszakban lehet. Másodévtől elkezdtem dolgozni. Annak idején Nagy Zsolt – aki a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ügyvezető elnökségének egyik meghatározó vezetője, elnöke volt – meghívott, hogy dolgozzak az RMDSZ-nek, és mivel én már a középiskolai évek alatt is aktívan részt vállaltam különböző diáktevékenységekben, volt egy a kapcsolódási pont, így másodévtől elvállaltam ezt a munkát. Büszke voltam arra, hogy most már nem csak a „szüleim pénzén élek”, bár ők ebben a helyzetben inkább arra buzdítottak, hogy a tanulás a legfontosabb és arra koncentráljak. És mivel ez egy teljes munkaköri állás volt, az egyetemista „lazaságból” elvitt egy másik élet felé. A munkahely volt az első helyen, és így az egyetemi kötelezettségek minimumra kerültek, arra azért persze ügyeltem, hogy meglegyenek a vizsgák, végezzük el tisztességesen. Így akkor már úgy éreztem, hogy nem egyetemista voltam, hanem egyetemista is. 2005-ben úgy döntöttem, Marosvásárhelyen folytatom az életemet – akkor már udvaroltam Brigittának –, és a szakmai kapcsolatok által, pontosabban Nagy Zsolton révén, jött a megkeresés: van egy terv, hogy legyen egy Erdélyi Magyar Televízió, és ebben én szeretnék-e részt venni. Az elején ez nekem nagyon furcsa és idegen volt, mert nem szerepelt a terveim között az, hogy én médiában dolgozzak. Éreztem ennek mindenfajta nehézségét, súlyát, hiszen nem volt egyértelmű, hogy az tévé mikor, hogy, milyen formában indul el, kis vacillálás után mégis úgy döntöttem, belevágok. A helyzet adta magát, rengeteg kihívás volt az elején, hogy az tévé el tudjon indulni, beruházásoktól a csapatépítésig, a minden jellegű tartalmi és vizuális arculat kialakításán át a terjesztésig, persze nem egyedül végeztem ezt a munkát. Mi is átestünk mindenfajta „gyerekbetegségen”. A tévének sohasem volt sok pénze, ami volt azt jól kellett felhasználni, ilyen formában tényleg napról-napra, lépésről-lépésre lehetett építkezni, fejlődni. Most már több mint tíz éves az ETV, de úgy gondolom, be tudta váltani azt, amiért létre kellett jöjjön.
Hogy lett mégis fontos a közszolgálat, és mit jelent ez neked?
Ha a televíziózást vesszük, nap mint nap meg kell nézni – és persze együtt a csapattal –, hogy milyen témákkal foglalkozunk, azt hogy mutatjuk be, mi népszerű és minek van értéke, és ez a kettő hol találkozik. A tévé mindig felvállalta azt, hogy elsősorban olyan műsorok által próbál nézőket szerezni, amelyekben értékteremtés van, amelyek által meg lehet mutatni, milyen színes, milyen értékes Erdély, mi minden tartozik bele a mi – szűkebb vagy tágabb értelemben vett – közösségünkbe. Azt szoktam mondani a munkatársaimnak és magamnak is, hogy olyan munkát kell végeznünk, hogy ha valaki ötven év múlva visszanézi a műsorainkat, valós, hiteles és nagyon átfogó képet kapjon arról, hogyan éltünk itt a 21. század eleji Erdélyben. Ez a kihívás ebben a közszolgálatiságban.
Szerintem a közösség a legfontosabb megtartóerő, legyen az család, baráti közösség, és én mindig közösségben próbáltam gondolkodni. Egy közösség sem lehet csak magáért, tehát valamilyen feladatot, szolgálatot, missziót fel kell vállaljon, így én azt gondolom, a tévének is, egy családnak is és egy keresztény közösségnek is van egyfajta küldetése.
Mennyire sikerült nagyközönség elé vinni a műsoraitokat, milyen térségben nézhető mostanra az ETV?
Most már minden nagy kábelszolgáltató átveszi a műsorainkat, és ott vannak a kisebb kábelszolgáltatók is, akik néhány falut látnak el, de gyakorlatilag az erdélyi magyarok kétharmadát érjük el. Egy kisebb fehér folt az pont Partium – Szatmár és Bihar megye –, ahol az RDS jelen pillanatban még nem tett be a csomagkínálatába, és persze ott vannak azok a szórvány részek, ahol az RDS hálózatában nem vagyunk bent. Közvélemény-kutatások alapján bátran mondhatjuk, hogy az erdélyi magyarok közül körülbelül 400 ezren nézik rendszeresen híradóinkat, különböző magazin műsorainkat. Jelen pillanatban kétségkívül az Erdély TV az a Romániában működtetett magyar nyelvű intézmény, amelyik a legtöbb magyart eléri, és a legtöbben nézik, és ez nagyon jó, ugyanakkor nagyon nagy felelősség is, főleg most, amikor már a legtöbben interneten és egyéb digitális térben néznek tartalmakat, nagyon nagy feladat, hogy ebben is mi jelen legyünk.
Melyek a legfontosabb szempontok akkor, amikor új műsort terveztek?
Több összetételű dolog az, hogy milyen műsorokat indítunk: egyrészt, hogy minek van létjogosultsága, tehát mennyire lehet ez fontos a nézők számára – és sokkal több mindennek van, mint amit mi most le tudunk műsorilag gyártani –, mire van anyagi keret, és hogy van-e arra megfelelő személy, csapat. Ha valakinek volt egy jó elképzelése, ötlete azokat mindig megpróbáltuk figyelembe venni, és sokszor indult olyan műsor, amit lehet, hogy nem mi fogalmaztuk meg a célok között, hanem jött valaki az ötlettel – akár a szerkesztőségen belül, akár kintről –, hogy szívesen részt venne egy ilyen tartalomgyártásban, műsorban, és ezt megteheti-e. Úgy gondolom, fontos, hogy az emberek magukénak érezzék azt a munkát, amit végeznek. Persze sok olyan feladat van, amit nem megy „kívánságlista” alapján, tehát vannak kötelező feladatok, de ha valaki valamit szeretett csinálni, akkor azt próbáltuk figyelembe venni, viszont mind a három „összetevő” kellett, kell egy új műsor megszületéséhez.
Kiemelt esemény volt számotokra is idén a pápalátogatás…
Az Erdély TV számára nagyon nagy kihívás volt a pápalátogtás. Hetekkel, hónapokkal előtte már nekifogtunk az előkészületeknek, fontosnak tartottuk, hogy az Erdély Tv is méltó képpen hozzájáruljon ehhez a rendkívüli eseményhez, ezért a pápalátogatást megelőző hetekben több műsort is készítettünk Ferenc pápáról, mindig beszámoltunk a legfontosabb fejleményekről és a helyszínről élőben közvetítettük a csíksomlyói látogatást. Nagyon sokan követték a műsorainkat, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk.
Hosszú utat jártatok be az eltelt több mint tíz éveb, és úgy fogalmaztál, „sosincs olyan, hogy minden rendben van, minden jól megy, csak a problémák alakulnak át”. Mit szeretnél megvalósulva látni mondjuk a következő tízben?
Azt, hogy még inkább jelen legyen a közösség életében, és úgy legyen jelen a néző számára, hogy egyrészt a sajátjának és hasznosnak érezze ezt a tévét, tehát ha híradásról beszélünk, akkor a tájékoztatásban, ha műsorokról, akkor az értékrendmutatásban, értékteremtésben és a közösségi létnek az erősítésében. A televíziózás is folyamatosan alakul, változik, fontos, hogy ebben mi lépést tudjunk tartani azokkal a folyamatokkal, amelyeket nem mi indítunk el és nem mi határozunk meg, de kétségkívül befolyásolják a munkánkat. Legalább ennyi, de ha lehet, akkor kétszer ennyi nézőt kívánok, hisz a mi hitelességünket a nézők adják meg. Hiába készítünk nagyon jó műsorokat, ha senki nem nézné meg azokat.
Már ha az értékekről beszélgetünk, a négygyermekes család – önmagában – különleges érték. Hogy boldogultok a mindennapokban, mennyire tudsz jelen lenni a családod számára?
Úgy, hogy az embernek van egy nagyszerű társa, aki sok mindent átvállal, és úgy vállal át, hogy közben neki is van egy munkahelye. Rengeteg kompromisszum van, sok megértéssel, de egyértelműen mondhatom, hogy bár nagyon örvendek az elmúlt tíz évnek, és szakmailag is vállalni tudom, de mindennél, a tévénél is sokkal fontosabb a család.
Érzem is ebben a mindennapi kihívását, mert ahogy mondani szokás, kicsi gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. A gyerekek nőnek, változnak, alakulnak, és a személyes jelenlét, a mindennapi jelenlét nagyon fontos. Nem elég, hogyha csak az egyik szülő van jelen. Épp abban a korban vannak – a legkisebb 6 éves, a legnagyobb 12 éves –, amikor alakulnak, változnak, most fog kialakulni a személyiségük, az értékrendjük, és tudom, nagyon fontos az, hogy jelen legyek. De ez felüdítő. Próbálom „nem hazavinni a munkahelyemet”, persze a gondolataimban folyamatosan ott van, de úgy, hogy ne ömlesszem rá a családra, hogy otthon is a tévéről beszéljünk. Azt szeretem, hogy amikor hazamegyek, szinte egy más világ kezdődik, és az már csak a mi világunk. Abban pedig nekem nagyon nagy feladatom, szerepem van, és fontos, hogy azt próbáljam a lehető legjobban elvégezni.
Nagyon nehéz lépést tartani a fiatalokkal, a szülőkkel, és nem mindegy, hogy mikor, hogy nyilvánul meg, hogy dönt az ember, vagy mit enged meg, mit nem enged meg. Hogy most jól döntöttünk-e, az nem ma fog kiderülni, hanem 5, 10, 15 év múlva látjuk vissza, hogy ezekben az években mennyire voltunk jelen a gyerekek életében, nevelésükben, hogyan tudtuk a hangsúlyokat beállítani. És számomra ez a legfontosabb, hogy 5-10 év múlva, amikor felnőnek, akkor tudjam azt mondani, hogy amit részemről lehetett, azt megtettem.
Van olyan közösség, amihez így családostól is tartoztok?
A remeteszegi plébániához tartozunk egyházközségileg, nagyon jó közösség, Szénégető István a plébánosunk. A közösségen belül rengeteg lehetőség van, gyerekcsoporttól a felnőttekéig, és mi a magunk módján próbálunk élni is ezzel a lehetőséggel. Van egy 16 családból álló közösség, akik ott, a plébánia körül lakunk, mindenki a plébániához tartozik, és mindenki részt vesz a plébánia életében. Ha nem is napi szinten, de továbbra is a Mustármag közösségnek a részei vagyunk, követjük a közösség életét, bár jóval kevesebbet tudunk részt venni napi szinten a közösség életében, de úgy gondolom, az is a mi közösségünk.
Mesélted, hogy nyáron ismét felmentetek a hegyekbe, oda, ahol majd húsz évvel ezelőtt ismerkedtetek meg Brigittával. Idén már veletek volt a két nagyobb gyermeketek is. Apaként miben tudod leginkább megfogalmazni a küldetésed?
Egy apának, főleg amíg a gyerekei fel nem nőnek, az az egyik legfontosabb dolga, hogy bevezesse őket olyan dolgokba, elvigye őket olyan helyekre, amit csak ő tud megtenni. Őszintén, én nem sokat töprengek ezen napi szinten, mert úgy gondolom, hogy egyszerűen végeznünk kell a dolgunkat úgy, hogy az természetes legyen, jó legyen.
És ha napi szinten komolyan vesszük ezeket a kis lépéseket, akkor annak megvan a gyümölcse. Az a legérdekesebb a gyerekeinkben, hogy négyen tényleg négyfélék. Van, amelyik azt szereti, hogyha a kezét fogod vagy átkarolod, és van, aki pont ezt nem szeretné. És ebben van a legnagyobb kihívás, hogy melyikre erősíts rá, hogyan legyél jelen az ő kis világában úgy, hogy neki jó legyen. És erre nem egy receptet, hanem négy receptet kell kikavarjál. Az egyik fiú egyféleképpen, a másik fiú másképp igényli a jelenlétedet, az egyik lány szintén egyféleképpen, a másik kislány másféleképpen igényli, hogy vele legyél, és akkor ezekben tudjál váltani, ne keverd össze ezeket a kapcsolódásokat.
Nyáron történt, átutaztunk Pesten és elmentünk egy ilyen cyberjumpba, egy ugrálóba. Jön az egyik fiam, Péter – ő ilyen ragaszkodós típus –, „apa, gyere nézzél!” Rögtön odaszólt a másik fiam: „apa, ne nézzél!” És ez annyira szemléltette, hogy igen, akkor most melyiket válasszam, mert mind a ketten egy térben voltak, tehát, ha őt néztem, akkor néztem a másikat is, ha nem néztem, akkor a másikat se néztem. Ez annyira nehéz, de ez a lényeg, hogy ha majd felnőnek, akkor tiszta szívből tudják mondani: „nekem egy jó édesapám volt, nekem jó édesanyám volt!” És ez az, amiben benne van minden.
