Kicsiben lenni nagy (2.)

A története Ozsdolán kezdődött, Kovásznán folytatódott a Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonában. Teológiát és történelmet tanult Kolozsváron, majd Budapesten, de elvégezte a levéltár szakot is, ahhoz pedig, hogy ne csak lelkesen, hanem hozzáértéssel végezze jelenlegi nagy feladatát – az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár kialakítását –, mentorpogramokat keresett magának. Jonica Xéniával ott folytatjuk a beszélgetést, hogy például miért nem ment el tavaly Amerikába… de belenézünk azokba a dobozokba is, amelyek az alakuló levéltárban, a kolozsvári ferences kolostor falai közt várják a „szebb jövőt”, vagyis a polcokat és az érdeklődő szempárokat.

Milyen neked Budapest?

Budapest?! (mosolyog) Kolozsvár a kincses város, itt van az alapom, itt kezdtem el nőni, kvázi kinyílni minden téren, de Budapest „A” lehetőségek városa, „A” csodaváros. Sokat adott nekem mind szakmailag, mind lelkileg. Nagyon jó közösségbe jártam, a Szikla-templomba a pálosokhoz, másfelől pedig a levéltárosi „részem” ott fejlődött ki igazán.

Nem akartál ott maradni?

Nem. És remélem, hogy nem is „kényszerülök” soha arra, én itt születtem, itt nőttem fel, és amikor átlépem a határt, mindig úgy érzem, itthon vagyok. És bárhol is vagyok, tudom azt, hogy idetartozom. Budapesten nagyon jól éreztem magam, nagyon klassz mindig az élmény, de valahogy mégsem teljesen az enyém. Számomra most a kincses város az otthon, nem tervezek egyelőre hazaköltözni Székelyföldre sem, mert úgy érzem, most itt van küldetésem és motivációm.

És tovább „merészkedni” sem volt szándékodban?

Aktív nyelvtanulás szempontjából jó lett volna, akár Bécsben vagy még tovább menve egy angol nyelvterületre, viszont szakmai szempontból én mindent megkaptam Budapesten.

Nyilván nem tudom, mi lett volna akkor, ha… Történelem szakon ez viszont alap: nincs olyan, hogy mi lett volna, ha. Tényekkel dolgozunk, legalábbis azokkal, amik megvannak. Biztos, hogy az is nagyon sokat tudott volna adni, ha továbbmegyek, és ki tudja, milyen kapukat nyitott volna ki előttem, de nem. Nagyon nagy zárójelben mondom, Csaba testvér által tavaly tavasszal lehetőségem lett volna kimenni Amerikába tanulni, viszont akkor itt már javában „dübörgött” a ferences levéltár-történet, így azt mondtam, nem megyek. Valószínű, ez egy olyan vonat, ami „egyszer fut be az állomásra” és továbbmegy, de én azt éreztem akkor, hogy a legfontosabb kicsiben nagy lenni, hogy ezt kell itt folytatni. Nekem most ez az álmom, hogy ezzel legyünk kész, és hogy így egy kicsit hozzá tudjak adni a rendtartomány történetéhez. Fidél atya mondja, olyan gazdag az erdélyi ferences múlt és akkora értéket hordoz magában, hogy feledésben nem maradhat sem tulajdon fiai, sem az erdélyi közösség előtt. Én meg mindig bátorkodom megtoldani ezt a kijelentését azzal, hogy sem pedig bármilyen más érdeklődő előtt. Tehát én most ezt szeretném csinálni, utána meg jöhet bármi.

Hogy látod, mikorra valósulhat meg ez az álmod, vagyis mikor lesz látogatható a ferences gyűjtőlevéltár?

Én úgy terveztem, hogy három év alatt fel lehet építeni, fel lehet állítani és látogathatóvá tenni az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltárat. Ebből most már eltelt egy aktív év, tavaly júliusban befejeztem a mesterképzést, és szeptemberben lettem hivatalosan is alkalmazva. Ez azért fantasztikus, mert most tényleg csak ezzel foglalkozom, és nem csak napi nyolc órában, hanem ameddig csak bírom és ahogy csak szeretném, amennyire időm, energiám engedi. Úgy tervezem, hogy a következő két évben ez lábra fog állni, szó szerint is. Remélem, év végére megjönnek a polcok, az állványok, és rájuk tudjuk tenni a dobozokat. Közben elektronikusan készül a fondjegyzék, nyilván mentori segítséggel, de ha már rám bízták, szeretném a lehető legjobb tudásom szerint csinálni; és ha ehhez az kell, hogy kopogtassak, segítséget kérjek, akkor ez rajtam ne múljon, hisz túl értékes anyag ahhoz, hogy az én szakmaiatlanságomon csússzon el. Más annyi munkatapasztalat után vág bele egy ekkora projektbe, mint ahány éves vagyok én… Nekem meg ez a „dobbantóm”, hogy itt tanulok bele. Benne vagyok egész nap, nincs olyan, hogy most lefekszem vagy szabadságon vagyok. Ez van most a zsigereimben, az egész lényemben: mit, merre, hogy rendezzek. És olyan klassz az például, hogy Szabolcs testvér bejön naponta kétszer-háromszor, és érdeklődik, hogy aznap mit találtam. Ez mindenkinek újdonság, rácsodálkozunk, hogy ez is megmaradt, az is megmaradt, amaz is megmaradt! Jó látni azt, hogy ez nemcsak nekem fontos, mert én rajonghatok érte, ideáldozhatom az időm nagy részét, de ha ez a testvéreket nem érdekli, akkor majd berendezek kvázi egy múzeumot, amit senki sem fog látogatni. Tartományfőnöki váltás is volt tavasszal, és nagyszerű volt azt is megtapasztalni, hogy az új tartományfőnök, Erik testvér, érdeklődően leült velem beszélgetni arról, hogy mi is történik, mi zajlik. Azt éreztem, nemcsak a kolozsvári házfőnök érdeklődik, hanem végül is az egész rendtartomány.

Nyúljunk bele kicsit a dobozokba! Miket láthatunk itt?

Amint említettem, Koltai András segítségével indultunk, kolostoronként gyűjtünk először is kötetet, azon belül historia domust, ez alapvető. Hihetetlen, ahogy azt a testvérek naprakészen vezették, akár nemzetközi kitekintéssel. Például a brassói historia domusban olvassuk, hogyan kell házilag elkészíteni a kolerajárvány elleni gyógyszert a 19. században; de a potsdami békeszerződésen át Kolozsvár bombázásáig minden le van írva. Nagyon érdekes a történelmi tényeken túl egy ferences szerzetes szemszögéből látni az eseményeket. Tehát köteteket gyűjtünk, ezek nagyon értékesek, és sajnos ezekből nagyon kevés van, általában házanként nagy túlzással lehet találni egyet-kettőt; ezen belül vannak jegyzőkönyvek, adásvételi szerződések, adományozó levelek, gazdasági iratok, levelezések, ingatlanügyek. Szóval nem egy klasszikus levéltári rendszert kell elképzelni.

Hagyatékot külön gyűjtjük, eddig több mint 240 atyának van nálunk a megmaradt hagyatéka, közel 90 doboznyi iratanyagunk, a 19. század közepétől napjainkig. Azoknak szoktam külön dobozt meg fondjegyzéket szentelni, akiknek legalább egy doboznyi iratanyaguk van. A többiekét egybe szoktam tenni, elhalálozási évüktől számolva van felállítva; az ő esetükben mindig keresünk saját kéziratot, rájuk vonatkozóan mások kéziratát, levelezéseiket, abc-sorrendben szétszedem, kimenő és bejövő levelek iktatószámai szerint. Levelezéseiket és fényképeiket is keressük. Nagyon nagy problémánk, hogy sok fényképre nincs ráírva, hol készült, milyen eseményen, és pontosan kik szerepelnek rajta. A még most élő időseink még felismerik az arcvonásokból, ezek memorizálódnak bennem is, így be tudom azonosítani, a „keresett atyát”.

A külön tárgyi emléket képező fondcsoportokra nyilván mondhatja a szakma, hogy nem múzeum vagyunk, ne gyűjtsünk ilyeneket, de nem tudom „félretenni” ezeket. Amikor megtalálom az egyik atyánknak az ostorát, amivel kvázi flagellációt végzett minden pénteken, mivel még a II. vatikáni zsinat előtt élt, és nagyon komolyan vette az egyházi előírásokat… vagy egy másik, szintén nagyon fontos tartományfőnöki atyánknak a csontkeresztjét, ami – a testvére és mások vallomása szerint – erőt adott neki a börtönévek alatt, hiszen a nyelve alatt próbálta dugdosni… Lehet ezt félretenni? De találtam kitüntetéseket, jubileum kapcsán kapott emlékérmeket vagy egy napszemüveget, pénztárcát. Ezek egyszerűen mind szervesen hozzá tartoznak. Egyszerűen ők voltak azok a testvéreink, akiknek köszönhetjük azt, hogy ma itt vagyunk, hogy egy-egy kolostor fennáll. Ők ott éltek, dolgoztak, és ne felejtsük el, hogy a múlt század közepétől teljesen le volt tiltva a működésük, viszont közösségileg úgyis túlélték. Nagyon sok testvért megölt a rendszer, de akik túlélték, és amit maguk után hagytak, azt nem szabad tovább kallódni hagyni, ha már van egy ilyen lehetőségünk.

A harmadik nagy fondcsoportot pedig a tartományfőnökségi rész fogja képezni, azon belül lesz azoknak a testvéreknek a személyi hagyatéka, akik után nem maradt annyi irat, ami minimum egy levéltári doboznyi anyagot képezzen. Ezen belül érdekes a szerzetesek felvételi iratait olvasgatni, amelyek szükségesek voltak a belépéshez, valamint a tartományfőnökségre vonatkozó gazdasági iratokat, levelezéseket, rendelkezéseket, kiadásokat, ingó- és ingatlanügyeket, szerződéseket, mindazt, ami a tartományfőnökségről ment ki vagy jött be.

Nyakadban a Tau-kereszt, de érezni is, hogy benned „ferences szív” dobog…

Köszönöm, hát törekszem. Nekem a ferencesi rész nagyon sokat jelent a mindennapokban, annál is inkább, mivel több lelkiséggel is kacsintgattam és próbálkoztam, de egyszerűen ez a „középkori emberke”, amit ott felismert, ahogy rácsodálkozott arra az összedőlt damianói kis templomra, és ahogy elkezdte szó szerint kövekből újjáépíteni, nagyon nagy hatással van rám. Hiszem azt, hogy ma is lehet kövekből, apránként építeni, cseppekből létrehozni a tengert, az óceánt, mindezt úgy, hogy mindig azt tartani szem előtt, amit a jó Isten szeretne. Boruljak le, legyen annyi alázatom, kicsinységem, hogy időt szánok erre a kapcsolatrendszeremre! Annyit megyünk, annyit rohanunk, hajkurásszuk a jövőt, de ennek egyszer vége lesz. És nem kell majd minket megítéljenek, mert magunkba nézve látni fogjuk az életünket.

Törekszem megélni az egyszerűséget, az örömet, a vidámságot, a szabadságot, és ezeket az alappilléreket bevinni a mindennapokba is, és valahogy átadni a körülöttem lévőknek, legalább egy mosoly erejéig hadd legyek velük, ha már sok milliárd ember közül esélyt kaptam arra, hogy megszülessek és ilyen körülmények közé szülessek. Fantasztikus a gondviselés, én pedig nem lébecolhatok csak úgy, kedvemre!

Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap szeptember 29-i számában.