Mindannyiunk lába alatt meginog sokszor a talaj. Nőként különösen sok felelősség hárul ránk, de Isten arra biztat, hogy merjünk rá hagyatkozni. Ezt hangsúlyozta Bakó Marika lelkigondozó a nőknek tartott lelki hétvégéjén, Székelyudvarhelyen.
Életünk során többször kerültünk már olyan helyzetbe, amikor nem láttuk előre, hogy mi fog történni, vagy az, ami következett, félelemmel töltött el, túl kockázatosnak látszott, elveszítettük a biztos talajt a lábunk alól, megingott a bizalmunk. Isten arra biztat hogy merjünk tovább lépni, Józsuékként felelősséget vállalni, rábízni magunkat minden helyzetben, hiszen terve van velünk. Ezzel a felhívással gyűlt össze szeptember 27-29. között tizenkét különböző életállapotú nő a székelyudvarhelyi Szent Pio Lelkigyakorlatos házba, hogy Bakó Marika lelkigondozó, a Családpasztorációs Központ munkatársa segítségével értelmezzék e szentírási részt: „Légy erős és bátor, mert te fogsz bemenni (…) arra a földre, amelyet esküvel ígértem meg… Maga az Úr vonul majd előtted, ő maga lesz veled. Nem hagy cserben téged, és nem hagy el: ne félj hát, és ne rettegj! Én veled leszek!” (MTörv 31,8.23)
Az Istennel szembeni bizalmatlanság a kisgyermekkori szeretethiányban is kereshető
Isten Ábrahámot, Mózest és később Józsuét hívja az ígéret földjére, Kánaánba. A mi személyes életünkben is felhangzik ez a hívás, hiszen minket is arra hív Isten, hogy megtapasztaljuk ajándékait, gondoskodását, szeretetét, a „bőséget”, amit a Kánaán leírásában olvashatunk. Az, amit Ő akar ajándékozni nekünk, az élettel teli, vonzó. Péntek este a bemutatkozáskor azt is megosztották egymással a résztvevők hogy mi az, amire vágynak, mi által éreznék azt, hogy „Kánaánba érkeztek”, hiszen minden elindulás, útra kelés egy mély, igaz, Istentől belénk ültetett vággyal kezdődik.
A szombati délelőtt az út előzményeiről szólt: ahogy Mózessel a nép negyven évig sok akadállyal, nehézséggel kellett, hogy megküzdjön, ugyanígy a mi életünkben is voltak akadályai annak, hogy kialakuljon a bizalom, az Istenre hagyatkozás. Kisgyermekként sokan nem kapták meg azt a gondoskodást, biztonságot adó szeretetet szüleiktől, amire szükségük lett volna, így későbbi kapcsolataikban is kételkedőek, visszahúzódók, másokat elkerülő vagy magukat háttérbe szorító szerepbe kerültek. Mások meg éppen azért, mert megtanulták, hogy csak magukban bízzanak, ezt a biztonságot pedig irányítással biztosítják vagy konfliktusok árán harcolják ki. Ismét mások ambivalens érzésekkel küzdenek és hol túlságosan ragaszkodóak, hol zavarodottan eluatasítóak és „se veled se nélküled” kapcsolatokba bonyolódnak.
Kisgyermekként tehát sokan nem kapták meg azt biztonságot adó szeretetet, amire szükségük lett volna, így későbbi kapcsolataikban magatartásuk bizalmatlanul elkerülő, ellentmondásos vagy éppen harcos. Környezetünk, a tágabb család, a tanítók, papok által pedig sajnos kialakulhatnak torz istenképek, amelyben Isten, mint mindent számonkérő büntetőbíró, merev szabályokat betartató, nehézségekkel sújtó, követelő Úr jelenik meg.
Merjük megvallani, amire szükségünk van
Mindazokat a hiányokat, nehézségeket akadályokat és bűnöket, amik miatt nehéz meghallani vagy elhinni az isteni bátorítást a Tamás Huba helyi plebános által bemutatott szentmisében vihették a résztvevők az Úr elé, gyógyulást kérve. A közösség megtartó, biztonságot nyújtó közegében lehetővé vált megfogalmazni a fájdalmas hiányokat, az elkövetett hibákat, a változtatásra szoruló területeket is.
A szentírási rész által átélhették a résztvevők, hogy Isten az élet barátja, aki a bőségre, szabadságra hív, megerősít, bátorít, akire rábízhatjuk magunkat, aki a pusztai vándorlás alatt is számtalan jelét adta gondoskodásának, s most Józsuét hívja, hogy bátran induljon Kánaánba. A résztvevők a dramatizálás módszerével, a vonuló nép egy-egy tagjával/tárgyával azonosulva élték át a készülődést, a Jordánba lépést, a csodát és a túlpartra, az ígéret földjére való megérkezést.
Meghallva a bíztatást, hogy „Én veled leszek”, megtapasztalva, hogy át lehet kelni a Jordánon, bekövetkezett a csoda: lehetséges a régiből átmenni az új életbe, képesek vagyunk bízni Isten szavában, önmagunkban, szabadabban és új szemmel látni élethelyezünk kihívásait, erőt kapunk a változáshoz, a változtatáshoz. Egy feleség így fogalmazta meg tapasztalatát: „Nagyon jó néha elvonulni és szembenézni önmagunkkal, másokkal, valahol legbelül. Ha bátrak vagyunk, hogy mélyre ássunk, igazán értékes kincsek kerülnek elő, amelyeken keresztül Isten szeretetét és gondviselését is megtapasztalhatjuk. Ha mindezt másokka, tesszük az még több oldalról megvilágíthatja a saját problémáinkat és méginkább gazdagodni tudunk”.
Bakó Marika
