„Néha magunkat kell megváltoztatni ahhoz, hogy megváltozzon körülöttünk a világ.” Robin Youngson gondolata szolgált mottójául a 13. Együtt a fogyatékkal élőkért konferenciának, amelyet a csíkszeredai Pedagógusok Házában tartottak szeptember 27-28-án. A Gyulafehérvári Caritas szervezésében, partnerségben az Apáczai Csere János Pedagógusok Házával, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségével és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Alkalmazott Pszichológia Intézetével a körülöttünk lévő világ észlelésére hívták a kutatókat, segítő szakmában dolgozókat.
Magunkat kell megváltoztatni – hangzott a mottóban, és ehhez lehetőséget adtak a szervezők, olyan meghívottakat toborozva, akik előadásuk által nézőpontváltásra késztettek. Ki is a fogyatékos? E kérdésre egyféle választ Sándor István adott: „A családunkban született Down-szindrómás gyerek egészen közel hozott a fogyatékosokhoz. Rádöbbentett: én fogyatékosnak ítélem meg őt, de bizonyos értelemben több mint mi vagyunk. Hiányzik belőle a rosszindulat”.
Különleges élmény volt Kristóf Károllyal találkozni, aki a tanulási nehézségeket zenével könnyíti, vallva: „Olyan nincs, hogy valaki botfülű vagy botlábú, csak mélyebben van benne a zene elrejtve. Én is rájöttem, hogy bár megváltozott mozgásképességem, attól még a ritmus bennem van”. A hit, hogy jobbá teheti emberek életét, több előadóban is visszhangzott. Például a Romániai Magyar Nemlátók Egyesületét képviselő Máté Zsoltban, aki társaival 99 éves problémát szeretne megoldani. Ennyi ideje szűnt meg Erdélyben a vakok magyar nyelvű oktatása. „Egy éve indult az egyesület tevékenysége, eddig csak barátokat gyűjtöttünk magunknak. Ha a barátaink megmaradnak, pár éven belül meg tudunk nyitni egy speciális intézményt” – mondta.
Tabutémát feszegetett Csákány Edina bemutatva az általa kidolgozott halálnevelés-programtervet. Mert a gyerekeknek, beleértve a fogyatékossággal küzdőket is, beszélni kell a visszafordíthatatlanról, csak így csökkenhet bennünk az irreális félelem, csak így segítjük megküzdésüket a gyásszal. De ki segíti a segítőt? Erről szólt, tanácsokat adva a segítő szakmákban dolgozóknak dr. Bakó Mária Hajnalka: „Ne feledkezz meg magadról! Regenerálni kell azokat az energiákat, amelyek elégtek a szolgálat során. Adj, és figyelj arra, hogy maradjon is! Úgy segíts másokon, hogy ember maradj, és közben nemesedj!”
A betegséggel, fogyatékossággal küzdők után a figyelem a lehetőségekre irányult, amelyek a mélyről képesek felhozni az értékeset. Innen tevődött át a hangsúly a segítőre, akinek nem kis feladata önmagát megtartani, hogy aztán egy előadó mindenkinek lehetőséget adjon, hogy a fogyatékkal élők elfogadását segítse. Makkai Péter János lelkész a fogyatékkal élők gyülekezeti integrációjáról szólt, gyakorlati tippeket tartalmazó füzetet ajánlott, hogy a gyülekezet hogyan viszonyuljon a fogyatékosokhoz. A fogyatékkal élő gyermek megérkezése a családban olyan krízishelyzet, mint a halál, csak hosszabban tartó. Ezzel ráadásul egyedül kell megküzdenem, ha nincs mellettem egy gyülekezet. „Az ön gyereke más, nem baj, majd csinálnak másikat!” – idézett egy szülészorvost Makkai, kijelentve: „A gyülekezet feladata az, hogy ezeket az embereket felkeresse, támasz legyen számukra. Nehéz bármit is mondani? Erre való az imádság nyelve: nem kell semmit mondani, csak mellé állni, szenvedését Isten elé vinni.” Egymás és Isten elé vinni a nehézségeket, az örömöket, sikereket, és megosztani a reményeket – ebből a nézőpontból is tekinthetünk az EFÉK-konferenciára, és akkor elkezdődik bennünk a változás, ami tegnap még fék volt, mától hajtóerővé válik.
Balázs Katalin
