Szeptember 18-án a szentatya folytatta az Apostolok cselekedeteiről szóló katekéziseit. A nagytanács egyik bölcs tagjának, Gamálielnek az alakjára irányította a figyelmet, aki egy fontos megkülönböztetési kritériumot fogalmaz meg annak eldöntésére, mi származik Istentől, és mi pusztán emberektől.
A teljes katekézis magyar fordítását közöljük a Magyar Kurír alapján.
A zsidók megtiltották az apostoloknak, hogy Krisztus nevében tanítsanak, Péter és az apostolok viszont bátran azzal válaszolnak, hogy nem engedelmeskedhetnek olyanoknak, akik fel akarják tartóztatni az evangélium útját a világban.
A mai vértanúk nem árusítják ki a hitet
Ily módon a tizenkettő tanúságot tesz arról, hogy megvan bennük az a „hívő engedelmesség”, amelyet minden emberben fel akarnak ébreszteni (vö. Róm 1,5). Pünkösd óta ugyanis ők többé nem „különálló” emberek. Megtapasztalják azt a különleges együttműködést, amelynek révén nem önmagukat helyezik a középpontba, hanem azt tudják mondani: „mi és a Szentlélek” (ApCsel 5,32), vagy „a Szentlélek és mi” (ApCsel 15,28). Érzik, hogy nem mondhatnak egyszerűen „én”-t, immár olyan emberek, akik életének középpontjában nem önmaguk állnak. E szövetségtől megerősítve az apostolok nem hagyják, hogy bárki is megfélemlítse őket. Lenyűgözően bátrak voltak! Gondoljunk csak bele, hogy korábban gyávák voltak: Jézus elfogásakor mindnyájan leléptek, elmenekültek! Gyávákból ilyen bátrakká váltak! Miért? Azért, mert velük volt a Szentlélek! Velünk is ugyanez történik: ha bensőnkben ott működik a Szentlélek, lesz bátorságunk előrehaladni, megharcolni megannyi küzdelmet, de nem a magunk erejéből, hanem a velünk lévő Szentlélek által!
Nem hátrálnak meg, a feltámadt Jézus rettenthetetlen tanúi maradnak, mint minden idők vértanúi, beleértve a mi korunkat is. Vértanúk életüket adják oda, nem rejtik el, hogy ők keresztények. Emlékezzünk vissza, néhány évvel ezelőtt – de ma is számtalan vértanú van! –, négy évvel ezelőtt azok a kopt ortodox keresztények, valódi munkások, szenvedtek vértanúságot a líbiai tengerparton: mindnyájukat megölték. De utolsó szavuk az volt: „Jézus, Jézus!” Nem árusították ki a hitet, mert velük volt a Szentlélek! Ilyenek a mai vértanúk!
Mindig megment…
Az apostolok a Szentlélek „hangosbeszélői”, akiket a feltámadt Jézus azért küldött, hogy serényen és habozás nélkül hirdessék az üdvhozó igét.
Így is történt: ez a határozottság megrengeti a zsidó „vallási rendszert”, amely fenyegetve érzi magát, s erőszakkal és halálos ítéletekkel válaszol. A keresztényüldözés mindig ugyanolyan: azok, akik nem akarják a kereszténységet, fenyegetve érzik magukat, s ezért halált hoznak a keresztényekre. De a nagytanácsban egy farizeus eltérő hangja szólal meg, aki úgy dönt, hogy gátat szab övéi reakciójának: Gamáliel, egy megfontolt ember, „törvénytudó, akit az egész nép tisztelt”. Szent Pál az ő iskolájában tanulta „az atyák törvényének” megtartását (vö. ApCsel 22,3). Gamáliel felszólal, és megmutatja testvéreinek, hogyan kell gyakorolni a megkülönböztetés művészetét a megszokott mintákat meghaladó helyzetekben.
Ő megemlít néhány, magukat messiásnak kiadó embert, s ezzel rámutat arra, hogy minden emberi tervvel előfordulhat, hogy először elismerést kap, de aztán kudarcba fullad, míg minden, ami fentről származik, és Isten „kézjegyét” viseli magán, az tartós marad. Az emberi tervek mindig kudarcot vallanak; csak egy ideig működnek, mint mi. Gondoljatok csak a sok politikai tervre, amelyek ide-oda változnak minden országban! Gondoljatok a nagy birodalmakra, gondoljatok a múlt század diktatúráira: iszonyú hatalmasnak képzelték magukat, azt hitték, a világ urai! És mégis mind összeomlottak. Gondoljatok arra, hogy ma is vannak ilyenek, gondoljatok a mai birodalmakra: ezek is össze fognak omlani, ha Isten nincs velük, mert az emberek saját ereje nem időálló. Egyedül Isten ereje időálló.
De gondoljunk csak a keresztények történetére, az egyház történetére is, oly sok bűn, oly sok botrány, oly sok rossz történt ebben a két évezredben. És miért nem dőlt össze? Mert Isten jelen van benne. Mi bűnösök vagyunk, és gyakran botrányokat is csinálunk. De Isten velünk van. Isten először minket ment meg, aztán majd őket; de mindig megment az Úr. Az erőt az adja, hogy „Isten velünk”. Gamáliel megemlít néhány, magukat messiásnak kiadó embert, s ezzel rámutat arra, hogy minden emberi tervvel előfordulhat, hogy először elismerést kap, de aztán kudarcba fullad. Ezért Gamáliel arra a következtetésre jut, hogy ha a Názáreti Jézus tanítványai egy csalónak hittek, akkor úgyis az lesz a sorsuk, hogy teljesen eltűnnek majd; ha viszont egy Istentől jövő embert követnek, akkor jobb feladni a harcot ellenük; és így figyelmeztet: „Nehogy az történjen, hogy Isten ellen harcoltok!” (ApCsel 5,39). Erre a megkülönböztetésre tanít bennünket.
Higgadt és széles látókörű szavak, amelyek lehetővé teszik, hogy új fényben láthassuk a keresztény eseményt, és „evangéliumot ismerő” kritériumokat kínálnak, hiszen arra hívnak, hogy gyümölcseiről ismerjük fel a fát (vö. Mt 7,16). E szavak megérintik az emberek szívét és elérik a kívánt hatást: a nagytanács többi tagja elfogadja az ő véleményét, s feladják halálos szándékaikat, vagyis hogy megöljék az apostolokat.
Kérjük a Szentlelket, hogy működjön bennünk, s így személyesen és közösségileg egyaránt szert tegyünk a megkülönböztetés képességére! Kérjük, hogy mindig meg tudjuk látni az üdvösség történetének egységét Istennek korunkban történő áthaladásának jelein keresztül és a körülöttünk lévő emberek arcán, s hogy megtanuljuk, hogy az idő és az emberi arcok az élő Isten hírnökei!
Ferenc pápa felhívása az általános kihallgatás végén:
Szeptember 21-én lesz az Alzheimer-kór világnapja. Ez a betegség sok férfit és nőt sújt, akik e betegség miatt gyakran válnak áldozatává erőszaknak, bántalmazásnak és visszaélésnek, amelyek sárba tiporják méltóságukat. Imádkozzunk a szívek megtéréséért, és az Alzheimer-kórban szenvedőkért, családjaikért és azokért, akik szeretettel gondozzák őket! Az imádsághoz kapcsolom mindazokat, akik rákos betegségben szenvednek, hogy ők is minél több támogatást kapjanak mind a megelőzésben, mind e betegség kezelésében.
Fordította: Tőzsér Endre SP
