Kertész Magda Szerafina nővér neve ismerősen csenghet sok olvasó számára… Akik közelebb állnak hozzá, „csak” Szerának szólítják. Amióta ismerem, gyerekekkel van körülvéve, és úgy hiszem, köztük is érzi a legjobban magát. Igazi szolgáló nővér, a nagyváradi vincés nővérek házfőnöknője.
Van egy 23 évvel ezelőtti nap, ami nagyon emlékezetes maradt számodra. Miért is?
Nagyboldogasszony ünnepén történt 23 éve, hogy szeminaristaként először mentem el a bazilikába búcsús misére, fátyolban, tudniillik, Rafaella nővérrel aznap délelőtt volt a beöltözésünk. Mint szokatlan fejdíszt, megkaptuk a fátyolt, amit egész életünk folyamán viselünk. És emlékszem, egész mise alatt azzal foglalkoztam, hogy el ne fordítsam a fejemet, hogy a fátyol le ne essen vagy el ne mozduljon. Úgy ültem a padban, mint egy cövek, ez az első szeminárnapos emlékem, hogy ülünk a búcsús nagymisén a padban, és én csak a fátyolommal vagyok elfoglalva…
Hogy lett Magdából Szerafina nővér?
A beöltöztetéskor ma már minden nővért megkérdeznek, hogy szeretne-e nevet cserélni, nevet változtatni. Ajánlják is amúgy, hogy mintegy levetve a régi embert, segítsen a névváltoztatás is, hogy egy új ember legyél nővérként. Rafaella nővér nagyon szerette volna ezt a nevet vagy valami angyalnevet, és mivel ketten voltunk beöltözve, megkérdezték, nem akarok-e én is egy angyalnevet. Számomra az volt az elsődleges szempont, hogy rövid legyen, mert akkor már óvodában dolgoztam, és hogy a gyerekek tudják majd kimondani a nevemet. Végigvettük az angyalneveket, de ami tetszett volna, azt már mind viselte valaki, így maradt a Szerafina, szép rövid név, ugye… (nevet) Aztán a gyerekekkel úgy oldottuk meg az ügyet, hogy egyszerűen elkezdtek Szerának szólítani. Azért szeretem, mert ezzel igazából én egy egész angyalkart kaptam segítségül a nevemhez, nemcsak egy angyalt. Úgyhogy, amikor a szeráfokat hallom emlegetni, akkor valahogy szinte köztük érzem magam, ráadásul nagyon szép a név jelentése is: égnek a szeretettől Isten iránt. És nekem ez nagyon „bejött”, nagyon szeretem a nevemet, és sokszor kérem a szeráfokat, hogy egy fohászt mondjanak értem is… Hálás vagyok ezért az angyalnévért.
Kicsit közt ismertelek meg egy óvodában. Hogy jött az életedbe az, hogy gyerekekkel foglalkozz, miért lettél óvónéni?
Nekem az egész hivatásom így kezdődött, a gyerekekkel való foglalkozás kapcsán. Otthon, Görgényüvegcsűrön a plébánia falára kikerült egy plakátja a vincés nővéreknek, ez 1990-ben volt. A plakáton fel volt sorolva, hogy a nővérek milyen tevékenységeket végeznek: betegápolás, szegények felkarolása, szegény gyermekekkel való foglalkozás. És amikor ezt olvastam, hogy szegény gyermekekkel való foglalkozás, nálam „felkapcsolták a villanyt”, és tudtam, hogy én ezt akarom csinálni. Ez volt az a pillanat, az a reklám, az a rugó, ami elindított ezen az úton az életre. Nem tudom elmondani a mai napig sem, hogy miért, mert soha nem úgy neveltek vagy nem úgy nőttem fel, hogy én szerzetesnővér leszek. Tizennégy éves voltam, amikor megláttam ezt a plakátot, és ott eldöntöttem, hogy én ezt fogom csinálni. Bekerülve a nővérekhez, nagyon hálás vagyok azért, hogy kiképeztek betegápolónak is, mert lehetőségünk volt öregotthonokban, kórházakban praktizálni, és megismerni minden ilyen szegényszolgálati módot, és azután választhattunk. Közben egy nővértársunk már a Szent József-óvodában dolgozott, és jeleztem, hogy oda és is szívesen mennék, Sikerült az óvó-tanítóképzőt elvégezni, így kerültem a Szent József-oviba, ahol nagyjából tizenkét évet dolgoztam, utána viszont felkérést kapott a közösség arra, hogy adjon egy nővért a szentjobbi árva gyerekek mellé. És ez lettem én. Megint csak a gyerekek döntöttek, a szegény gyerekek. Egy óvónői szolgálatot el tud látni bármilyen óvónő, de azt gondoltuk, hogy elhagyott gyermekek mellé nagyobb hivatás kell, és jobb, ha inkább oda megyünk. Így kerültünk ugyancsak Rafaella nővérrel együtt – nekünk az életünk így összefonódott a munka szempontjából is – Szentjobbra, és most már tizenhárom éve ott vagyunk. Tavaly őszig kint éltünk a gyerekekkel, most is fent van tartva egy szoba állandó lakhelynek számunkra, de innen járunk ki minden nap. Különleges engedéllyel laktunk kint Szentjobbon, mert ahhoz, hogy egy nővéri ház működhessen, három nővérnek kellene lenni, de mi csak ketten voltunk, akik tudtuk ezt vállalni.
Úgy tűnik, összefonódik a hivatásod a gyeremekkel való foglalkozással…
Ez elválaszthatatlan. Nem mondom, hogy nem dolgoznék szívesen betegekkel, és hálás vagyok, hogy azt is megtanultuk, hogyan kell egy beteget ellátni. Ápoltunk is beteget, besegítünk a házban az idős nővérek gondozásában, viszont hivatásszerűen élni ezt, ehhez külön hivatás kell. Ezt szoktam mondani az itteni nővéreknek, akik az öregotthonban dolgoznak, hogy tisztelem és becsülöm őket és bennük a nagy erőt, amivel nap mint nap ezt a munkát el tudják végezni. Ehhez ugyanolyan külön hivatás kell, mint nekem a gyerekek mellé. Megtörtént, hogy amikor látogatók jöttek a gyerekekhez, egy idő után félrehívott az egyik hölgy, és megkérdezte tőlem: nővér, hogy bírja elviselni ezt az állandó zajt? Én pedig visszakérdeztem, hogy milyen zajt? (nevet) Tehát úgy, ahogy nekem ez nem nehézség, benne vagyok nap mint nap, és számomra a gyerekkacaj, gyerekzsivaj az nem zaj, az hozzátartozik az életteremhez, ugyanúgy az időseket is nap mint nap ellátni, gondozni egy különleges és nagyon szép feladat, de nem mindenki tudja ezt végezni.
Tizennégy évesen döntöttél. Merre vitt tovább az utad?
Akkor indult Váradon a Szent László Római Katolikus Gimnázium, én pedig akkor végeztem otthon a nyolcadik osztályt, és kérdés volt, hogy hova megyek tovább tanulni. Hála Istennek sohasem voltam rossz tanuló, így természetes volt az, hogy tovább tanuljak. A nővérekkel már felvettem levelezés útján a kapcsolatot, és ők megkérdezték tőlem, hogy nem lenne-e kedvem Váradra jönni az akkor induló vallásos iskolába. A nővéreknek működtettek akkoriban egy kisebb bentlakást, pár fiatal lány már lakott – épp ennek a helyén – egy kis házban, így kerültem be a bentlakásba, félig-meddig már mint jövendő hivatás.
Az iskolatársaid tudták, hogy nővérnek készülsz? Nem furcsállták ezt?
Tudta mindenki, hogy én a nővéreknél lakom, és gondolkodom, hogy apáca legyek. Mivel vallásos iskola volt, szerintem ez annyira nem volt sem feltűnő, sem elfogadhatatlan. Volt, hogy megkérdezték, mit akarok, miért akarom, de nem mondhatom, hogy kinéztek volna, vagy hogy emiatt nekem bármi szenvednivalóm lett volna. Mindig olyan voltam, hogy tettem a magam dolgát, és mindenkivel igyekeztem jóban lenni. Szerintem a Magdi-pakkal ezt kapták (nevet), és ezt elfogadták, nem firtatták.
A líceum végére még jobban megerősödött benned a vincés hivatás?
Mindenképpen! Az, hogy itt lakhattam és a nővérekkel együtt napi szinten misére, imára járhattam, megerősített, illetve voltak még fiatalok, akik ugyancsak akkor jöttek, bár idősebbek voltak nálam, de ugyanazt akartuk, és ez azért nagyon sokat jelentett. Erősítettük egymást, és valahogy úgy magától értetődően átvettük a szokásokat, átvettük a napi rutint a nővérek életéből, és nem okozott különösebb nehézséget nekünk, hogy beleszokjunk. Én azt mondanám, hogy belenőttünk ebbe. Érettségi után kérvényeztem, hogy jelölt lehessek. Következett az egyéves jelölt idő, majd jött a kétéves szeminárium, és utána én is nővér lettem.
Mi a legkedvesebb élmény számodra a gyerekekkel való szolgálatban, foglalkozásban?
Mindig is az ovi volt a kedvencem, és most volt alkalmam ismét az óvodában helyettesíteni. Nagyon jó volt nosztalgiázni. Én úgy gondolom, megragadott a gyerekeknek az ártatlan egyszerűsége. Nagyon szerettem velük zenélni, énekelni, táncolni, amúgy is mozgékonyabb embertípus vagyok. Nagyon sok programunk, előadásunk volt, amire készültünk, rengeteg táborozás, kirándulások. A szülőkkel is volt egy nagyon jó baráti kapcsolat, tehát nem csak úgy „bedobták” a gyereket, hogy mi meg neveljük őket, hanem hétvégenként is találkoztunk, elmentünk együtt kirándulni, egész másképp alakultak a programjaink. Mai napig, ha találkozom szülőkkel és megállítanak, jót beszélgetünk. Vagy ami számomra most nagyon különleges és aminek nagyon örülök, hogy például üzletbe mentem és azzal állított meg egy lány, hogy véletlenül nem én vagyok Szerafina nővér? Nem emlékezett már tisztán az arcomra, én meg főleg nem az övére, hisz már huszonévesek a volt ovisaim, de olyan jóleső érzés, hogy rám köszönnek, hogy örülnek, hogy látnak. Elmehetett volna mellettem, mint akárki más, miért is szólítana meg egy nővért, de fontosnak tartotta azt, hogy hozzám szóljanak, megszólítson. Én pedig örülök, hogy látom őket, így felnőttként, mert bennem az a kicsi gyermek maradt meg, akit akkor neveltem. Annyi év után felnézni egy fiatalra, nagy szó, jó érzés látni, hogy haladnak, megvannak, jól vannak.
Milyen változást hoztak a Szentjobbon töltött évek, azok között a gyerekek között, akiknek gondolom sokkal nagyobb a szeretetéhségük?
Szentjobbon teljesen más volt a gyerekekkel való kapcsolat, mert ott nem csak egyszerűen a nevelési feladatot kellett ellátni, mint olyan, vagy tudást átadni, hanem ott a szeretet még nagyobb mértékben közrejátszott a nevelésben. Nagyon különleges volt, és ez az, ami úgymond most hiányzik az életemből, az esti összeülések a kápolnában vagy a szobában, amikor „csak úgy” leültünk, és a gyerekek elmesélhették a nap történéseit. Ilyenkor jutott idő egyenként odafigyelni mindenkire. És ez őket is formálta, hogy ne csak én legyek a központban, hanem figyeljek oda a másikra is. Ezek az esti hosszú pillanatok, amikor már sehova nem kellett sietni, ezek a ráérős hosszú pillanatok voltak a legértékesebbek. Ennyi év után visszanézve azt mondom, hogy ebben volt nekünk, nővéreknek a legnagyobb szerepünk: mi ott voltunk, mi ráértünk, ők pedig nyugodtan mesélhettek. Most időhöz vagyunk kötve, és látjuk, hogy ez a gyerekeknek is hiányzik, olyan szívesen leülnének, de nehezen is nyílnak meg, ez is időigényes, illetve amikor látja, hogy te mindig rohansz, egy idő után nem is veszi a fáradságot. Ez az, ami most hiányzik, és ami nagyon szép volt. Akkoriban, amikor kikerültünk, sok volt a kicsi, a gyermekek zöme 3 és 5 év közötti volt, ők még nagyon igényelték a csucsujgatást, bubujgatást. Ők most már tinik, és ha azt nem is igénylik, hogy csucsujgassad-bubujgassad őket, viszont a meghallgatás ugyanúgy fontos lenne.
Milyen változást hoztak a szentjobbi gyerekotthonban töltött évek azon gyerekek között, akiknek talán az „átlagosnál” sokkal nagyobb a szeretetéhségük?
Szentjobbon teljesen más volt a gyerekekkel való kapcsolat, mert ott nem csak egyszerűen a nevelési feladatot mint olyat kellett ellátni vagy tudást átadni, hanem ott a szeretet még nagyobb mértékben közrejátszott a nevelésben. Nagyon különleges volt, és ez az, ami úgymond most hiányzik az életemből, az esti összeülések a kápolnában vagy a szobában, amikor „csak úgy” leültünk, és a gyerekek elmesélhették a nap történéseit. Ilyenkor jutott idő egyenként odafigyelni mindenkire. És ez őket is formálta, hogy ne csak én legyek a középpontban, hanem figyeljek oda a másikra is. Ezek az esti hosszú pillanatok, amikor már sehova nem kellett sietni, ezek a ráérős hosszú pillanatok voltak a legértékesebbek. Ennyi év után visszanézve azt mondom, hogy ebben volt nekünk, nővéreknek a legnagyobb szerepünk: mi ott voltunk, mi ráértünk, ők pedig nyugodtan mesélhettek. Most időhöz vagyunk kötve, és látjuk, hogy ez a gyerekeknek is hiányzik, olyan szívesen leülnének, de nehezen is nyílnak meg, ez is időigényes, illetve amikor látja, hogy te mindig rohansz, egy idő után nem is veszi a fáradságot. Ez az, ami most hiányzik és ami nagyon szép volt. Akkoriban, amikor kikerültünk, sok volt a kicsi, a gyermekek zöme 3 és 5 év közötti volt, ők még nagyon igényelték a csucsujgatást, bubujgatást. Ők most már tinik, és ha azt nem is igénylik, hogy csucsujgassad-bubujgassad őket, a meghallgatás ugyanúgy fontos lenne számukra.
Hány gyereketek volt, van összesen?
Az idők folyamán voltunk már negyvenöten is, ez volt a legnagyobb létszám. Közben a nagyobbak már „kirepültek”, most 32 gyerek van az otthonban. Legtöbbjük már kamaszkorú. Miután elkerülnek, el kell telnie öt évnek, hogy belássák, miben volt részük, mert ők az otthont nagyon sok esetben rájuk erőltetett kényszerhelyzetnek élik meg, egy ideiglenes állapotnak, ami nem jó, mert nem család. Sokszor a munkánk legnagyobb része ez volt, hogy megértessük velük: igenis értékesek, jók, és ugyanolyan életet élhetnek, mint bárki más. Van néhány eset, aki olyan fájdalmas… (meghatódik) De a legtöbbjükkel sikerül ezt elérni, és ez az öröm. Egy-egy nehéz eset nagyon megvisel – sokszor beszélgetünk erről Rafaella nővérrel is –, mintha lehúzna a földig. Viszont azt mondtam, hogy ha a negyvenből csak ketten-hárman esnek el, úgy, hogy ugyanoda jutnak vissza, mint elődeik, akkor mi nagyon jó munkát végeztünk. És erre kell fókuszálnunk. Persze az a kettő is fáj… (meghatódik), olyan, mint a kis eltévelyedett bárány, de néha el kell fogadnunk azt, hogy nem lehet mindenkin segíteni, ezt nekik is akarniuk kell. Hiába akarod te a gyerekre ráerőltetni a meglátásodat vagy akarsz neki egy jobb jövőt, ha ő ezt nem fogadja el, nélküle semmit sem tudsz tenni. Öröm azonban azokat viszontlátni, akiknek sikerül az életük, megállják a helyüket, dolgoznak. Már van hét unokánk is. Ezek tartják bennünk a lelket, hogy mégsem volt hiábavaló az a sok ima, fáradtság, hanem megvan az eredménye. Nagyon jó példák vannak, akiknek sikerült, el tudták temetni a múltat, és tovább tudtak lépni, építeni a jövőt.
Az első „fátylas nap” óta mi volt a legszebb élményed a közösségben, és mi a legnagyobb kihívás?
A közösségben mindig nagyon jó megtapasztalni azt, hogy nem vagy egyedül. Mindig van akire számítani, ha gondjaid, nehézségeid, akár családi problémáid adódnak. Melletted áll és támogat egy egész közösség. Most konkrétan a szüleim halálára gondolok. Húszéves voltam, amikor anyukám súlyosan megbetegedett. Én akkor már a szeminárban voltam, hazaengedtek, ott lehettem anyukám mellett utolsó napjaiban. De a közösség imával és anyagilag is támogatja minden egyes nővérét, akik nehézséggel szembesülnek. Egy évvel később apukám ment el, hirtelen történt minden, és ez volt a legnehezebb. Van egy ember, aki nagyon sokat segített abban, hogy megértsem és elfogadjam anyukám elvesztését, mégpedig Selymes József atya. Emlékszem, amikor a temetés után visszajöttem Váradra, ő volt az egyetlen, aki nem azzal kezdte, hogy részvétet nyilvánítson, hanem azt mondta: Nővér, örülhet, mert a maga édesanyja elért oda, ahova mi csak szeretnénk. Ez nekem akkor nagyon erős töltetett adott, hisz fiatal voltam, és nem értettem, miért történhet ez meg. Ezektől a szavaktól azonban lelkileg felszabadultam. Örökre hálás vagyok Selymes atyának ezért az egy mondatáért. Sikerült elfogadnom az anyukám halálát, majd az apukámét is. Ez a földi élet mindannyiunk számára befejeződik egyszer, és nem lehet tudni, mikor – holnap vagy tíz, esetleg száz év múlva, épp most temettük egy 105 éves nővérünket Budapesten. Nem lehet tudni, hogy hány évet ad az Úr, de éljünk úgy, hogy fel legyünk készülve.
De meg kell említem Labouré Szent Katalint is, hisz nála is vigaszt találtam. Hasonló volt az élete az enyémhez, abban, hogy ő is fiatal kislányként vesztette el az édesanyját. A történet szerint felmászott a kályha padkájára, ahol volt egy kis Szűzanya-szobor, és azt suttogta: nekem most már te vagy az anyukám. Irgalmas nővér lett, és a Szűzanya rajta keresztül ajándékozta meg a világot a Csodáséremmel.
Ettől kezdve még inkább családod lett a rend?
Én addig is itthon érzetem magam. Ahogy átléptem a küszöböt, számomra nem volt kérdés, hogy maradok vagy nem maradok, meggondolom-e magam vagy sem, sohasem vacilláltam.
Aki ismer téged, gyakran lát gitárral a kezedben. Ki szerettette meg veled a zenét?
Apukám harmonikázott, és mint gyermek erre nagyon szívesen emlékszem vissza, hogy amikor a testvéreivel és nagytatámmal összeültek – öt fiútestvér –, hajnalig danoltak. Én akkora voltam, hogy még az asztalt sem értem fel, de olyan szívesen hallgattam őket! Minden éneket végigénekeltek, jókedvűen. A zene iránti szeretet belém ivódott, és azt hiszem, onnan indult. Később az iskolában volt egy ének-zene csoportunk, mandolinosokból és gitárosokból állt, én akkor mandolinoztam egy ideig, de nagyon szerettem volna gitározni is. Később, amikor „kiöregedett” a gitáros, vagyis befejezte a nyolcadik osztályt, a zenetanárnő megtanított gitározni. Volt egy nagyon jó plébánosunk, Fórika János, aki létrehozott egy gitárcsoportot a templomnál. Több mint tízen gitároztunk együtt minden ifjúsági misén, úgyhogy én, amikor Váradra kerültem, akkor már tudogattam gitározni, nem profi szinten, de az ifjúsági énekek a kisujjunkban voltak. Egy másik szép emlékem ugyancsak Fórika János plébánoshoz kapcsolódik, egy asszonykórust is létrehozott, és volt olyan időszak, amikor anyukámmal meg a nővéremmel, hárman együtt jártunk énekpróbákra a templomba. Ezek olyan szép emlékek, jó visszagondolni rájuk.
Később megtanultál orgonálni is…
Amikor a nővérekhez kerültem, szinte minden sarokban volt egy hangszer – harmónium, zongora. A nővérek legtöbbje tanítónő volt anno, illetve voltak köztük képzett, konzervatóriumot végzett zenészek is. A kottatár megőrződött, gyönyörű. A zongora mellé csak úgy leültem egyszer, mert a portörlés a fiatalok feladata volt, s elkezdtem rajta pötyögtetni egy-két dalt. Meghallotta Lucianna nővér, és meg is kérdezte, hogy szeretnék-e megtanulni zongorázni. Megmutatta a hangjegyeket, feladott kisebb darabokat, és így tanulgattunk. Később Szeghalmi Emese kántor-orgonista járt hozzánk tanítani. Lassan odáig fejlődtem, hogy a miséken kántorkodtam, és emlékszem, az első misémet végigremegtem… Be volt osztva, hogy heti egy misén én játszottam, később aztán két misén stb. Ez is velem együtt nőtt az évek során. Abszolút hobbi szinten műveltem, volt hozzá tehetségem, és a nővérek úgy gondolták, ha van hozzá tehetségem, akkor hadd tanuljak. Lassan magamba ittam, és most sem mondhatni, hogy profi szinten játszom, de azért nem remegek, ha végig kell orgonálni egy misét.
A gyerekekkel is sokat énekeltek, zenéltek, főleg a nyári táborokban. Hogy látod, szeretnek énekelni?
Azt tapasztaltam, hogy a 2–6. osztályos gyerekek a legfogékonyabbak. Ha őket sikerül bevonni, csapatot alakítani velük, motiválni, nyert ügyünk van. Nagyon fontos a motiváció. Tavaly nyertünk egy furulyatábor-pályázatot – évről évre szervezünk furulyatáborokat is –, és tavaly hatan jöttek el. Viszont az idén, csak azért, mert a plakátra ráírtam, hogy a pénteki nap lesz strandolás, huszonöten voltak… (nevet) A zenetáborba évek óta besegítek, és ott is látjuk, hogy vannak gyerekek, akik szívvel, lélekkel részt vesznek, szeretnek fellépni. Talán a gond ott van, hogy fellépni nagyon is szeretne, csak próbákra járni nem. De nagyon fogékonyak.
Én úgy gondolom és azt tapasztaltam a munkám során is, hogy nagyon sokat számít az oviban az zenei nevelés és az óvónő beállítottsága, hogy miként vezeti rá a gyermekeket az éneklésre, hogyan éli meg ő maga a zenét. Mert a zenét nem lehet egyszerűen csak megtanítani, azt át kell élni és át kell adni, és akkor foganatja lesz.
Mi a jelmondatod?
Nálunk nincs kimondottan jelmondatválasztás, mivel nincs örökfogadalom. A mi közösségünkben egy évre tesszük le a fogadalmunkat örökre… (nevet), tehát egy évre újítunk fogadalmat minden év március 25-én. De amúgy van egy saját „jelmondatom”, amit mindenhová oda szoktam írni, így hangzik: Minden könnyű annak, aki szeret.
Az, hogy nem tesztek örök fogadalmat, ad egyfajta „szabadságot”?
Ez főleg az első években nagyon fontos, mert adódhatnak olyan helyzetek, hogy valaki az első időkben még nagyon lelkes, és úgy érzi, ott van, ahol lennie kell, de néhány év múlva történik valami – baleset, lelki törés az életében –, és utána nem tud már úgy viszonyulni még a jó Istenhez sem, mint azelőtt. Szent Vince nagyon jól látta ezt, ő volt az, aki kiharcolta, hadd legyen meg a nővéreknek ez a szabadságuk, és nem azért, hogy ne vegyék komolyan az elköteleződést, hanem azért, hogy ne legyen rajtunk semmiféle nyomás, hogy megszegem az Istennek tett eskümet. Hadd döntse el minden évben, akarja-e vagy sem. Persze amikor első alkalommal ünnepélyesen letesszük a fogadalmat, akkor mindenki azzal a szándékkal indul, hogy szeretnék minél tovább az Úr közelében szolgálni, viszont ez egy lelki könnyebbség, hogy ha mégis bármit hozna az élet, van egy ilyen lehetőség.
Tavaly november óta házfőnöknő is vagy, el kellett jönni Szentjobbról. Hogy fogadtad ezt a megbízást?
Nagyon tiltakoztam ellene, szolgáló nővérnek nevezzük ezt a tisztséget, ami azt jelenti, hogy egy helységen vagy egy országon belül egy nővéri közösséget vezetni. A nővértársaim voltak olyan kedvesek és megválasztottak, anélkül, hogy megkérdeztek volna… (nevet) Később megkérdeztek, és első alkalommal nemet mondtam, de utána a vizitátor nővérünk eljött Ausztriából és a lelkemre beszélt… Többek között épp emiatt nem örültem ennek, mert tudtam, hogy ez a szentjobbi házunkat és ottlétünket gyökeresen meg fogja változtatni. Később beláttam, hogy a jó Isten szándéka volt ez, mert az a korosztály, akiket óvodáskoruktól neveltünk, már kamaszok, és ősztől mind Váradra kerülnek továbbtanulni. És most úgy látjuk, itt van nagyobb szükségük ránk, hogy továbbra is támogassunk őket. Szentjobbon állandó jelleggel nyolc gyerek marad. Mindenkinek az marad továbbra is az otthon, de ők nyolcan maradnak a helyi iskolában. Megbirkóznak velük a nevelők, mi pedig itt kell jobban utánuk járjunk, hogy lássuk, hogyan tanulnak tovább. Végül is a jó Isten tudja, mit kell s mikor kell…
Mit jelent számodra ezt a nővéri közösségét vezetni?
Ezt most még tanulom. Számomra idegen, mert felnőttekkel én nem igazán „boldogulok” (a gyerekekkel annál inkább), de hiszem azt, hogy a jó Isten olyat nem akar tőlünk, amiben ne tudnánk helytállni. Remélem, nem leszek a közösség kárára azzal, hogy most én vagyok a felelős. Ez egy olyan szolgálat, amit elfogadok, megnyugodva Isten akaratában. Nagyon kicsi a közösségünk, jelenleg nyolcan vagyunk Váradon, ezért is tudtam megtartani a szolgálatomat Szentjobbon, tehát nap mint nap kijárok, mert a közösség nem akkora teher, hogy ne tudnánk ezt a többiekkel közösen vinni. Olyanok vagyunk, mint egy család, egy kis család. Emlékszem, amikor először jöttem Váradra, 56 nővér élt itt, kék és fehér volt az egész ház (nevet). Idővel fogytunk. Romániában máshol nem vagyunk jelen, a bukaresti házunkat felszámoltuk. Csak mi vagyunk.
Legfontosabb imaszándékod? Mire kéred leginkább a jó Istent, ha a jövődre, jövőtökre nézel?
Lehet, hogy furcsán hangzik, de én nem igazán szoktam kérni. Én inkább azt szoktam mondani, hogy legyen meg az ő akarata, és elfogadom. Az is lehet, hogy ezt a hozzáállást az idős nővérektől vettem át. Nagyon tisztelem a régi nővéreinket, akik sokszor elmondták, hogy a kommunizmus ideje alatt, amikor szinte semmi kilátásuk nem volt, az Isten gondviselésébe vetett bizalom volt az életük alapja. És ez valahogy nekem is igazi lelki megnyugvást ad: nem azon kell törjük a fejünket, hogy hány hivatásunk van vagy milyen nagy műveket hozzunk létre, hanem hogy álljunk helyt abban, amiben épp vagyunk. Ha a jó Isten ezt akarja most tőlünk, akkor legyünk benne, legyünk jelen, és bízzuk az isteni gondviselésre a sorsunkat, a közösség sorsát.
Az imára visszatérve, én mindig a gyerekekért imádkozom…
Az interjú – két részben – megjelent a Vasárnap szeptember 8-ai és 15-ei lapszámában.
