Idén, szeptember 7-én a Kis Szent Teréz Kármelben tartották a főegyházmegye szerzeteseinek találkozóját, Marosszentgyörgyön. A több mint harminc résztvevő délelőtt Johanna-Andrea kármelita nővér gondolatait hallgatta meg a terézi imáról.
A déli közös zsolozsma után kiscsoportos beszélgetésekben osztották meg örömeiket és gondjaikat egymással a szerzetesek. Délután szentmisén vettek részt a kármelita kolostor kápolnájában, amelyet Petrovics László jezsuita celebrált, aki most kezdte meg szolgálatát Marosvásárhelyen. A szentmisét követően az esti dicséret közös éneklésével zárult a találkozó.
Johanna-Andrea kármelita nővér hosszú évek óta olvassa, tanulmányozza a terézi imákat. A találkozón elhangzott gondolatait, a terézi ima alapjait osztjuk meg most az olvasóval a főegyházmegye hírportálja alapján.
„Gondolatindító megosztást szeretnék adni a délutáni beszélgetéshez. Egy kármelita megosztását, aki 16 éves kora óta olvassa Szent Terézt, és tőle tanult meg imádkozni, vagyis személyes kapcsolatba lépni Istennel.
Szent Teréznél nem a paramisztikus jelenségek (látomások, hallomások stb.) a lényeg, hanem az ima, ami mindenkinél más módon történik. Az igazi imát Jézus éli bennem és én belekapcsolódom kegyelméből. Az ima személyes kapcsolat, barátság, szerelem Istennel Jézus Krisztus által. Minőségi idő mindennap, amit neki ajándékozom. Az Istennel való kapcsolatban Krisztus embersége a kapaszkodó. Az evangéliumban egy hús-vér ember áll előttem istenségében, aki fárad, sír, örül vagyis egy követhető személy. Szent Teréznél Jézus Krisztus szent embersége az ima kiindulópontja.
A szemlélődésben tapasztalhatóan egyesül az ember a Szentháromságos egy Istennel. A szemlélődésben megélt kegyelmekre általában a fokozatosság jellemző (nyugalmi ima, képességek álma, egyesülő ima, elragadtatás, szellemi eljegyzés, szellemi házasság). Az ember fokozatosan hozzászokik Isten tapasztalható jelenlétéhez, kitágul a szíve. A valódi szemlélődő imát nem lehet tanítani, sem megtanulni, mert az kizárólag Isten ajándéka – tanítja Szent Teréz. A szemlélődés lehetősége mindenkiben adott, mert a kegyelem a természetesre épít. Nem egy olyan dolgot kapunk tehát, ami létezésünk pillanatától csírájában ne volna bennünk. Mégis ahhoz, hogy valakiben megvalósulhasson, több feltételnek kell teljesülnie. Például vannak olyan belső karaktereket hordozó személyek, akik nem alkalmasak rá. Szent Teréz fölhívja a figyelmet, hogy vannak olyan emberek, akiknek túl élénk a fantázia, és amit a képzeletükben megteremtenek, azt látni és hallani vélik. Ez pedig nagyon veszélyes. Ám Szent Teréz tanítja, hogy akár megkapom a szemlélődés ajándékát, akár nem, az igazi egyesülés Istennel az akarategység, azaz ha mindenben megegyezik akaratom az Övével. Vagyis ha elfogadok mindent, ami jön az életemben. A cél nem az, hogy szemlélődővé váljak, hanem hogy kövessem a szegény és alázatos Krisztust, aki nem azért jött, hogy a maga akaratát tegye, hanem annak akaratát, aki Őt küldte. Az alapállás: a teljes ráhagyatkozás a szeretetben.
Mit tehet az ember azért, hogy Isten megadhassa neki a szemlélődés ajándékát? A szemlélődés előfeltételeit teremtheti meg magában a kegyelem segítségével: a szív tisztaságának őrzése, ami kapcsolódik az igazságban járáshoz (szembe merek nézni a valódi önmagammal), azután a teremtményektől való elszakadás és a felebaráti szeretet konkrét megélése a mindennapokban.
Semmire sem gondolás helyett: elmélkedés Krisztus életéről az evangélium alapján – így kezdeni mindig az imát. Ne akarjak Mária lenni, mielőtt Márta fáradságos munkáját nem tettem meg. Nem lehet kierőszakolni a szemlélődés ajándékát azzal, hogy erőszakkal semmire sem gondolok az ima idején. Amíg csak tudok, elmélkedjek – tanácsolja Szent Teréz. Az összeszedettséget, amikor figyelmemet egyedül Istenre irányítom, nem valamiféle koncentrálással érem el, hanem azzal, hogy az evangélium segítségével együtt vagyok Krisztussal. Például fölbaktatok Vele a hegyre, hogy megtanuljam, hogyan kell imádni az Atyát. Rójam Vele az utcákat, hogy megkeressem Vele mindazt, ami Isten számára elveszett. Fáradságában leülök Vele Jákob kútjához. Szomjazom és éhezem vele… S Ővele maradok, bármit is tapasztalok magamban.
Küzdelem a szétszórtsággal. Egy könyv, kép segítségével Isten jelenlétében maradok. Szemlélve a teremtést, eljutok a Teremtőhöz. Ha az ima egész ideje alatt küzdök a szétszórtsággal, akkor ez a küzdelem az imám. Ezt szívesebben veszi tőlem az Úr ilyenkor, mintha a legnagyobb szellemi örömben egyesülnék Vele. Ha betegség, fájdalom gyötör, akkor a létemmel imádkozom; Isten jelenlétébe helyezkedem, ahogy képes vagyok rá: egy sóhajjal Felé, vagy egy képre tekintve, vagy csak egy Rá való egyszerű odagondolással. Elfogadom magam úgy, ahogy vagyok és így imádkozom.
Szent Teréz tanítása szerint az imában nem én csöndesítem le képességeimet, az értelmet és az akaratot, hanem Isten, mégpedig akkor, amikor elérkezettnek látja rá az időt. A nyugalom imája, a szemlélődés kezdete. Ezt nem én idézem elő, hanem Isten ajándéka. Álomszerű állapot. „…bennem nyugalmat talál lelketek”. Lelassul a gondolkodás és a test is nyugalomba kerül. Ilyenkor leteszem a könyvet, behunyom a szememet és elidőzöm Isten jelenlétében.
A szemlélődő ima másik kegyelme: a képességek álma, amikor egyszerre vagyok Mária és Márta, mert a képességek el vannak ugyan merülve Istenben, mégis tudom végezni a feladataimat. Ugyanakkor el vagyok merülve az Úrban, szemlélése teljesen leköti az értelmet és az akaratot. A legjobb esetben természetesen nem látok semmit, hanem belső tapasztalatként élem meg.
Az egyesülő imában rövid időre felfüggesztődnek a képességek és úgy egyesül a teljes ember (test, lélek, szellem) Istennel. A test is részesül benne, mozdulatlanná válik, hogy semmi ne vonja el a figyelmét és teljes egészében a belső történésre tudjon irányulni.
Az elragadtatásban pedig mintegy kilép az ember önmagából és úgy egyesül Istennel. Ebben ugyancsak részesül a test is. Szent Piónál lehet látni egyes fotókon, hogy megmerevedik, mintha egyetlen pontra figyelne.
Végül a tartós egyesülésben, a szellemi házasságban „egy lélek vagyunk Ővele” – ahogy Szent Pál írja. Megszűnnek az elragadtatások, marad az egység a harmóniában Istennel. De itt is szükséges: rövid időre visszatérjen a küzdelem korábbi helyére, hogy ne váljék megszokottá a kegyelem, és hogy még jobban tudatosuljon, nem az embertől származik a kegyelem, hanem Isten ajándéka.
A szemlélődés előfeltételei: („A belső várkastély szerint”, amelyben lelki létmódokat vázol fel Teréz; hogyan él, aki egy-egy lelki lakás lakója, és megmutatja, hogyan lehet egyre közelebb és közelebb jutni a bennem lakozó Királyhoz.)
Isten bennem lakozik létezésem pillanatától fogva. Ám egy hosszú belső zarándoklás, amíg rátalálok. Nem az égbe kell menni, hanem be kell lépnem önmagamba és végigjárni azt a belső utat, amely maga Jézus és Ő az útitárs is.
Első lakás: elmerülök ezer ügyemben, amelyek fogva tartanak, ragaszkodom a megbecsültséghez, nincs sem időm, sem energiám komolyabban Istenre. Néha vagyok csak kettesben vele, de akkor is lefoglalnak ügyeim. S ezek természetesen jó ügyek. A világ dolgai is fogva tartanak. Néha ugyan fölmerül bennem, hogy változtatni kellene, de aztán ez annyiban is marad. Ha mégis eltökélem magam, hogy mindennap időt adok Istennek arra, hogy kettesben legyünk, és ezt meg is teszem jó ideig, akkor hamarosan belépek a 2. lakásba.
Második lakás: nagyjából úgy élek, mint az első lakásban, de megszólal bennem a lelkiismeret hangja – fáj, amilyen vagyok. Teendő: időt adni; a nem szükséges dolgok és ügyek elengedése. Bűnre vezető alkalmak kerülése (itt elsősorban a rendetlen ragaszkodások kerüléséről van szó, mert Szent Teréznél alap, hogy valaki a kegyelem állapotában van, hogy megmarad abban az erőtérben, ahol Istenhez szabad útja van), jó társaság keresése (azok társasága, akik hasonló úton járnak), kitartás. Elesek és fölkelek…
Harmadik lakás: a tökéletes vagy másképp mondva, a rendezett emberek lakása. Valóban itt még bocsánatos bűnt sem követek el szándékosan, gyakorolom a felebaráti szeretetet, jól végzem feladatomat, az időmet jól osztom be… – mégis hiányzik nekem valami: ragaszkodom a köztiszteletben álláshoz. Mentegetem magam, szenvedek érzékenységemtől, ha egy kicsit is érintik a becsületemet. Ha nem gondolom jogosnak és érdemszerzőnek ezt a szenvedésemet, hanem fáj, hogy még ilyen tökéletlen vagyok, akkor máris ott állok a szemlélődés kapujában, és jól élek ebben a lakásban. Az igazságban járást tanulom meg így, és így van lehetősége Istennek eljuttatni a negyedik lakás küszöbéig. Ameddig jogosnak vagy érdemszerzőnek látom ezt a fajta szenvedésemet és nem nézek őszintén szembe magammal, addig fölvertem sátramat a harmadik lakásban, és könnyen lehet, hogy életem végéig itt maradok, ha nem látom be tökéletlenségemet. (Az itt élők egyik képzelt erénye: a törvények számonkérése másoktól.)
A belső szabadság felé vezető út ez a zarándoklat – ez az ún. mindent odaadás útja, vagy másképpen mondva az ember kenózisának útja. Teljes önkiüresítés a szeretetben, hogy ugyanaz az érzület tölthessen be, ami Krisztus Jézusban megvolt. Ha őszinte és mély az istenkeresésem, lehetetlen, hogy ne változzam a mindennapokban, apró lépésekben. Ha azt látom, hogy nem növekszem a felebaráti szeretetben, ami elsősorban az áldozatkészségben nyilvánul meg, valamint a lemondásban, ami saját érdekeimet illeti, akkor vissza kell találnom a helyes útra.
Akár egy toll is gátolhatja bennem Isten kegyelmének teljes befogadását, ha rendetlenül ragaszkodom hozzá. Lefoglal ugyanis és béklyóba ver, nem vagyok szabad a kegyelem befogadására. Más köti le belső energiáimat. MINDEN AZ ELSZAKADÁSON MÚLIK, ami a kenózisom konkrét eszköze. Szabadon odaajándékozni Istennek mindazt, ami megköt. (Elajándékozom a tollat.)
Az első három lakás a küzdelem lakása, ahol megtanulok szembenézni a realitással, hogy farizeus vagyok, farizeusok ivadéka…
Erőfeszítés és teljes ráhagyatkozással Istenre. Látszólag paradoxon, de ez a hit útja. Sötétségben vagyok és a hit az egyetlen lámpásom. (Sötétség=nem látok mindent tisztán az életemben, vannak vakfoltok. Meg kell engednem Istennek, hogy különféle módokon beléphessen az életembe. Oly módon is, amitől én esetleg fázom.) A hit ebben az esetben az a bizalom, amellyel teljesen ráhagyatkozom Istenre. Feszegetteti velem a határaimat. Újra meg újra el kell jutnom addig a határig, ahol úgy érzem: nincs tovább… S akkor jön Ő, ha engedem, hogy belépjen az életembe és az önsajnálattal nem állom útját.
A negyedik lakásban következik a „mézesmadzag”, édes tejjel itat az Úr, mint a csecsemőket (nagyon jó megpihenni Máriával az Úr lábánál, és egyszerűen Vele lenni a nyugalom imájában), az ötödikben már vállamra veszem a keresztet Krisztussal, és elkezdődik az igazi szenvedés, a hatodikban keresztre feszíttetek Vele, hogy meghaljon bennem a régi ember és megszülethessen az új. A hetedikben pedig bevezet a legbensőbb lakásba, ahol Ő maga lakozik, de ezt az ajándékot csak akkor tudom befogadni, ha előtte kiiszom Vele az Ő kelyhét. Valódi halál ez, ami a szív legmélyén történik. „Jön már ez a nagy szenvedés, hogy beléphessünk a hetedik lakásba – írja Szent Teréz a hatodik lakás végén. Összetöretek Krisztussal, hogy az Atya újjáteremthessen a Szentlélekben. Ha menekülök az összetöretés elől, akkor visszautasítom a Kincset, Aki bennem van.
A valódi szemlélődő imát nem lehet megtanulni, sem tanítani, az ugyanis ajándék. Annak jut osztályrészül, aki hajlandó Krisztust követni nemcsak a Jeruzsálembe való dicsőséges bevonulásakor, hanem a Kertbe, azután a kövezett udvarra, majd a Golgotára vezető úton és a végső elhagyatottság megélésben a kereszten. Meghal Krisztussal, hogy Vele együtt új életre támadjon. Aki megkapja a valódi szemlélődés ajándékát, az az ún. fehér vértanúságot kapja ajándékba. A sok ún. misztikus kegyelem olyan, mint a harcosnak a bor: ne érezze annyira a fájdalmat. Végül azonban új életre támad már itt a földön Krisztusban. S ekkor újabb harc kezdődik. Most már nem önmagával, hanem az apostoli munkában, mert már nem önmaga körül forog, hiszen belefeledkezett az Úr szeretetébe, hanem az emberek üdvössége a cél. Olyan zsoldos ő – mondja Szent Teréz –, akinek a zsoldja az emberek üdvössége. Krisztussal küzd és olyan válogatott harcosa az Úrnak, aki bárhol, bármikor, bárhogyan bevethető és ott, ahol az Úr akarja. Mert Isten szeretete elvezette őt a belső szabadságra.
Valódi szemlélődés nincs apostoli dimenzió nélkül, mert nem az illető személy szellemi élvezete a célja, hanem az Istennel való személyes önzetlen szeretetkapcsolat, amelyben az Ő szeretete révén alkalmassá tesz a Vele történő együttműködésre az emberek üdvösségéért. Az isteni Szeretet tüzében égve ajánlotta fel magát az isteni Irgalmasságnak Lisieux-i Szent Teréz és hasonlóképpen Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet is az emberek üdvösségére.”
