A szentatya augusztus 28-án az Apostolok cselekedeteiről szóló katekéziseit folytatta. Azokról a versekről elmélkedett, amelyekben Péter a betegek között jár és a feltámadt Jézus első tanúságtevőjének bizonyul (5,12.15–16).
Ferenc pápa katekézisét a Magyar Kurír fordításában közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az Apostolok cselekedeteiben bemutatott egyházi közösség él azzal a sok értékkel, amelyeket az Úr rendelkezésére bocsát – az Úr nagylelkű! –, a külső támadások ellenére nagy hatást gyakorol az emberekre, és létszáma növekszik. A közösség életerejének érzékeltetésére Lukács az Apostolok cselekedeteiben a jelentős helyszíneket is megemlíti, így például Salamon csarnokát (vö. ApCsel 5,12), a hívők találkozási helyét. A csarnok (sztoa) egy nyitott oszlopcsarnok, árkád, amely menedékként szolgál, de a találkozás és a tanúságtétel helye is. Lukács ugyanis kiemeli azokat a jeleket és csodákat, amelyek az apostolok beszédét kísérik, valamint a betegekkel való különleges törődésüket.
A születő egyház az Apostolok cselekedeteinek ötödik fejezetében „tábori kórháznak” mutatkozik, mely fogadja a leggyengébb embereket, vagyis a betegeket. Szenvedésük vonzza az apostolokat, akiknek nincs „se aranyuk, se ezüstjük” (ApCsel 3,6) – ezt mondja Péter a sánta koldusnak –, de Jézus nevével erősek. Szemükben – csakúgy, mint minden idők keresztényeinek szemében – a betegek az Isten országáról szóló örömhír kiváltságos címzettjei, testvérek, akikben különleges módon jelen van Krisztus, aki engedi, hogy mindnyájan keressük és megtaláljuk őt (vö. Mt 25,36.40).
A betegek kiváltságosak az Egyház, a papi szív, az összes hívő számára. Nem szabad kidobni őket, épp ellenkezőleg, gondjainkba kell venni és ápolni kell őket. A keresztény törődésnek rájuk kell irányulnia!
Az apostolok közül kiemelkedik Péter, aki a feltámadt Jézustól kapott elsősége (vö. Mt 16,18) és küldetése miatt (vö. Jn 21,15–17) kimagasló szerepet játszik az apostolok csoportjában. Ő az, aki pünkösd napján elkezdi az evangélium hirdetését (a kérügmát) (vö. ApCsel 2,14–41), és aki irányító feladatot lát majd el a jeruzsálemi zsinaton (vö. ApCsel 15 és Gal 2,1–10).
Péter odalép a hordágyakhoz, áthalad a betegek között, ahogyan Jézus is tette, magára véve a gyengeségeket és a betegségeket (vö. Mt 8,17; Iz 53,4). És Péter, a galileai halász, végighalad, de hagyja, hogy valaki más nyilvánuljon ki: az élő és működő Krisztus! A tanúságtevő ugyanis az, aki kinyilvánítja Krisztust, mind szavával, mind a testi jelenlétével, amely lehetővé teszi számára, hogy kapcsolatot létesítsen, és hogy a testté lett Ige meghosszabbítása legyen a történelemben. Péter az, aki a Mester tetteit viszi végbe (vö. Jn 14,12): aki hittel Péterre tekint, az magát Krisztust látja. Péter végighalad a betegek között, és mivel betölti őt Urának Lelke, anélkül, hogy bármit is tenne, árnyéka gyógyító „simogatássá” válik, egészséget közvetít, a feltámadt Jézus gyengédségét árasztja, aki odahajol a betegekhez és visszaadja nekik az életet, az üdvösséget, a méltóságot. Ily módon Isten kinyilvánítja közelségét, és gyermekeinek sebeit „gyengédsége teológiai helyévé” teszi.
A betegek sebeiben, a betegségekben, melyek gátolják az előrehaladást az életben, mindig ott van Jézus, Jézusnak a sebe. Ott van Jézus, aki mindannyiunkat hív, hogy vegyük gondjainkba őket, törődjünk velük, gyógyítsuk őket.
Péter gyógyító tevékenysége gyűlöletet és irigységet vált ki a szadduceusokból, akik börtönbe záratják az apostolokat, és mivel megzavarodnak az apostolok csodás szabadulását látva, megtiltják nekik, hogy tanítsanak. Ezek az emberek látták a csodákat, amelyeket az apostolok műveltek, nem varázslással, hanem Jézus nevében, de nem akarták azt elfogadni, ezért börtönbe záratják és megkorbácsoltatják őket. Ők aztán csodálatos módon kiszabadulnak, de a szadduceusok szíve annyira kemény volt, hogy nem akarták elhinni azt, amit láttak. Péter erre válaszul megfogalmazza a keresztény élet egyik kulcsigazságát: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek” (ApCsel 5,29). Ők ugyanis, a szadduceusok, azt mondják: „Nem folytathatjátok ezt, nem gyógyíthattok!” „Én az embereket megelőzően Istennek engedelmeskedem”: ez a nagy keresztény válasz. Ez azt jelenti, hogy fenntartás nélkül, habozás nélkül, számítgatás nélkül hallgatunk Istenre; ragaszkodunk hozzá, hogy képesek legyünk szövetségben élni vele és mindazokkal, akikkel utunkon találkozunk.
Mi is kérjük a Szentlélektől az erőt, hogy ne ijedjünk meg azoktól, akik hallgatást parancsolnak, rágalmaznak minket, sőt, az életünkre törnek! Kérjük, hogy erősítsen meg bennünket belsőleg, hogy biztosak legyünk az oldalunkon álló Úr szerető és vigasztaló jelenlétében!
Forrás: Magyar Kurír (fordította: Tőzsér Endre SP)
