A Szentatya folytatta az Apostolok cselekedeteiről szóló katekézissorozatát: az első keresztény közösségekben elkezdett osztozásról, közösségvállalásról, teljes vagyonközösségről elmélkedett
augusztus 21-én.
Ferenc pápa katekézisét a Magyar Kurír fordításában közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A keresztény közösség a Szentlélek bőséges kiáradásából születik, és a Krisztusban testvérek közötti osztozás kovászának köszönhetően növekszik. Van egy szolidaritási dinamizmus, mely építi az Egyházat mint Isten családját. Ebben központi jelentőségű a koinónia tapasztalata. Mit jelent ez a furcsa szó? Ennek a görög szónak a jelentése: „közösbe adás”, vagyis közösséget alkotunk, nem egymástól elszigetelten élünk. Ez az első keresztény közösség tapasztalata: a „közösbe adás”, „megosztás”, „közösségvállalás, részesedés”, nem elszigetelődés. A kezdeti idők egyházában ez a koinónia, ez a közösség mindenekelőtt a Krisztus testében és vérében való részesedésre vonatkozik. Ezért amikor áldozni megyünk, akkor azt mondjuk [a latin nyelveken], hogy „közösségre lépünk”, közösségbe kerülünk Jézussal, és ebből a Jézussal való közösségből elérkezünk a testvérekkel való közösségvállaláshoz. Tehát a Krisztus testében és vérében való részesedés, melyre a szentmisében kerül sor, a testvérek közötti egyesülésben válik gyakorlattá, abban is megmutatkozik, ami a legnehezebb: közösbe adják javaikat és pénzt gyűjtenek a jeruzsálemi anyaegyház és más egyházak megsegítésére (vö. Róm 12,13; 2Kor 8–9). Ha tudni akarjátok, jó keresztények vagytok-e: imádkoznotok kell, igyekeznetek kell szentáldozáshoz és a kiengesztelődés szentségéhez járulni. De azt, hogy a szíved megváltozott-e, az jelzi, hogy a megtérés elérte-e a zsebedet, fel tudod-e adni saját érdekeidet: az mutatja meg, hogy megtértél-e, hogy nagylelkű vagy-e másokkal, segíted-e a leggyengébbeket, a legszegényebbeket. Ha a megtérésed elér idáig, biztos lehetsz abban, hogy igazi megtérésről van szó. Ha csak szavak szintjén marad, az nem igazi megtérés.
Az eucharisztikus élet, az imák, az apostolok prédikációja és a közösségvállalás megtapasztalása (vö. ApCsel 2,42) a hívőket olyan emberek csoportjává teszi – mondja az Apostolok cselekedetei –, akiknek „egy a szíve és egy a lelke”, és akik nem tartják tulajdonuknak azt, amijük van, hanem mindenük közös (vö. ApCsel 4,32). Ez a nagyszerű életmodell segít, hogy jószívűek és ne zsugoriak legyünk. Ezért „senki nem szűkölködött közöttük – mondja az Apostolok cselekedetei –, mert akiknek földjük vagy házuk volt, eladták, az eladott javak árát elhozták, és letették az apostolok lába elé, s azután szétosztották mindenkinek szükséglete szerint” (ApCsel 4,34–35). Az Egyházban mindig jelen volt a keresztényeknek ez a cselekedete: lemondtak a szükségesen felüli dolgaikról, hogy odaadják azoknak, akiknek szükségük volt rájuk. És itt ne csak pénzre gondoljunk, hanem időre is! Milyen sok keresztény van – például ti itt, Olaszországban –, akik önkéntes munkát vállalnak! Ez csodálatra méltó! Közösséget vállalok, megosztom az időmet másokkal, segítem a rászorulókat. Ilyen az önkéntesség, a jótékonykodás, a beteglátogatás. Mindig törekednünk kell arra, hogy osztozzunk másokkal, és ne csak saját érdekeinket keressük!
Ily módon a közösségvállalás, a koinónia lesz az Úr tanítványai közötti kapcsolat új formája. A keresztények egy új érintkezési, új kapcsolódási formát tapasztalnak meg. A kimondottan keresztény létmód ez, mégpedig olyannyira, hogy a pogányok, amikor látták a keresztényeket, azt mondták: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” A szeretet ez a kapcsolódási forma! De nem szavak szintjén maradó, hamis szeretet, hanem tettekben megmutatkozó szeretet, egymás segítése, konkrét szeretet. A szeretet konkrétsága! A kapcsolódás Krisztushoz olyan kapcsolatot teremt a testvérek között, amely vagyonközösségben is kifejeződik. Igen, ez az együttléti forma, ez a kölcsönös szeretet így elér a zsebekig is, elér odáig, hogy lemondjunk a gátló pénzről, és azt másoknak adjuk, szembefordulva saját érdekeinkkel. Az, hogy a hívők Krisztus testének tagjai, felelőssé teszi őket egymásért. Az, hogy hiszünk Jézusban, mindannyiunkat felelőssé tesz egymásért. „Nézd csak azt az embert, milyen nehézséggel küzd: engem ez nem érint, az ő baja!” Nem! Mi, keresztények nem mondhatjuk: „Szegény ember, van egy otthoni problémája, küzd ezzel a családi nehézséggel.” Ehelyett imádkoznom kell érte, azonosulok vele, nem vagyok közömbös iránta. Ezt jelenti kereszténynek lenni. Így az erősek támogatják a gyengéket (vö. Róm 15,1), és senkinek sincs része az emberi méltóságot megalázó és eltorzító nélkülözésben, mert hiszen közösséget vállalnak egymással: közös a szívük. Szeretik egymást! Ez jelzi kereszténységünk valódiságát: a konkrét szeretet!
Jakab, Péter és János, a három apostol, a jeruzsálemi egyház „oszlopai”, közösségileg úgy rendelkeznek, hogy Pál és Barnabás a pogányokat evangelizálják, míg ők a zsidókat evangelizálják majd, és csak azt kérik Páltól és Barnabástól – feltételként –, hogy ne feledkezzenek el a szegényekről, emlékezzenek meg a szegényekről (vö. Gal 2,9–10). De nemcsak az anyagilag szegényekre kell gondolnunk, hanem a szellemileg-lelkileg szegényekre is, azokra az emberekre, akik nehézségekkel küzdenek, akik rászorulnak közelségünkre. Egy keresztény mindig magától, saját szívétől indul ki, és másokhoz közelít, ahogy Jézus közeledett hozzánk. Ilyen az első keresztény közösség.
Az osztozásra és a vagyon közösbe adására konkrét példát látunk Barnabás tanúságtételében: van egy földje, eladja, hogy árát odaadja az apostoloknak (vö. ApCsel 4,36–37). Ám az ő pozitív példája mellett láthatunk egy szomorúan negatívat is: Ananiás és felesége, Szafira, eladják birtokukat, de az érte kapott pénznek csak egy részét adják oda az apostoloknak, a másik részét megtartják maguknak (vö. ApCsel 5,1–2). Ez a család megszakítja az ingyenes osztozás, a derűs, érdekmentes osztozás láncolatát, a következmények pedig tragikusak, végzetesek (ApCsel 5,5.10). Péter apostol leleplezi Ananiás és felesége erkölcstelenségét, és azt mondja neki: „Miért szállta meg a sátán szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából? […] Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek” (ApCsel 5,3–4). Mondhatni Ananiás Istennek hazudott, egy elszigetelt lelkiismeret, egy képmutató lelkiismeret révén, vagyis egy „árcsökkentett”, részleges és opportunista egyházhoz tartozás révén. A képmutatás a legádázabb ellensége ennek a keresztény közösségnek, ennek a keresztény szeretetnek: amikor valaki eljátssza, hogy szereti a másikat, pedig csak saját érdekeit keresi.
Az őszinteség elmulasztása a megosztásban vagy az őszinteség elmulasztása a szeretetben azt jelenti, hogy a képmutatást ápoljuk, eltávolodunk az igazságtól, önzővé válunk, kioltjuk a közösségvállalás tüzét és belső fagyhalálra ítéljük magunkat. Azok, akik így viselkednek, turistaként haladnak át az Egyházon. Aki így viselkedik, az turistaként vonul végig az Egyházon. Sok turista van az Egyházban, akik mindig átmenőben vannak, de sosem lépnek be az Egyházba: ez a spirituális turizmus, mely elhiteti velük, hogy keresztények, pedig csak katakombaturisták! Nem! Nem szabad turistáknak lennünk az Egyházban, hanem egymás testvéreinek kell lennünk! Ha valaki csak arra építi életét, hogy nyereséget és előnyt szerezzen a helyzetekből mások kárára, az elkerülhetetlenül belső halált eredményez. Hány ember állítja magáról, hogy közel áll az Egyházhoz, papok és püspökök barátai, közben pedig csak saját érdekeiket keresik. Ezek a képmutatások teszik tönkre az Egyházat!
Az Úr – mindannyiunkért kérem őt – árassza ránk a gyengédség Lelkét, aki legyőz minden képmutatást és mozgásba hozza az igazságot, mely táplálja a keresztény szolidaritást, amely messze nem szociális segítségnyújtás, hanem az Egyház természetének elidegeníthetetlen kifejeződése, az Egyházé, mely gyengéd anyja mindenkinek, különösen a legszegényebbeknek.
Forrás: Magyar Kurír. Fordította: Tőzsér Endre SP
