Tizennyolcadik alkalommal szervezte meg táborát a Háló mozgalom, idén a Hetvenkét Tanítvány Mozgalommal karöltve Tatán, az Öreg-tó partján, július 28–augusztus 4. között. A Háló Kárpát-medencét átölelő jellege által itt találkozhatott magyar a magyarral: Kárpátaljáról, Partiumból, Erdélyből, Délvidékről, Felvidékről és Magyarországról, eljöttek felnőttek, ifik, gyerekek, szülők és nagyszülők, családok. A tábor témája a keresztény nagykorúság, mottója: „Teremjetek maradandó gyümölcsöt!”
A Háló-közösség legfontosabb és számomra legnagyszerűbb jellege az, hogy keresztény családok együtt, egy helyszínen tudnak együtt nyaralni, töltekezni, és egy időben tanulni, valamint szolgálni is!
A reggeli ima és légzőgyakorlatok után altáborokra felosztva hallgattunk előadásokat, amiket kiscsoportos körben megbeszéltünk. Minden nap új csoda egy ilyen jellegű táborban, mert az előadók olyan emberek, akik kimagaslóan tevékenykednek az élet valamelyik területén.
Ezen a héten a táborban tiszteletét tette Székely János püspök, Szocska Ábel görögkatolikus püspök, Gájer László atya, Ádám Miklós atya, Dávid Bea, Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, Sajgó Szabolcs SJ, Dabóczi Kálmán, ifj. Zlinszky János, Makláry Ákos atya, akik a napi együttgondolkodás alapjait biztosították előadásaik által: mi is a szerepünk a közösségben, feladataink a társadalomban, hazatérve személyes küldetésünk.
Vecsei Miklós előadásában volt valami „emberfeletti”, figyeltem a cigánytelepen készült képsorozatot, és megismertem egy szegény sorsú asszonyt, Marikát, aki három gyermekét neveli alkoholista férje mellett. Szokványos információk, a körülményeket is, gondolom, bárki maga elé tudja képzelni. Miklós pedig úgy fogalmazott, ha Marika mellett valaki szeretve takarított volna, akkor valószínű, azok a piszkos gyerekek most nem egy szeméttelep – ami konkrétan a nyári konyhájuk – közepén várnák a vacsorát. De ezt Marika soha nem tapasztalhatta meg, ezért számára ez a természetes környezet. Bevallom, a sírás fojtogatott, amíg így néztem őket… Aztán megláttam azt, amire ebben a környezetben nem számítottam és ehhez foghatót még nem is láttam: a kivetített képen egy borzasztóan piszkos és rendetlen szoba, két vetetlen ágy, egy tűzhely – teljes nyomor, de a falon egy nagy méretű Jézus Szíve kép, a két sarkában pedig két kisebb Mária kép! Ennek az asszonynak talán egyetlen vigasza volt: ez a szentkép. Ez az asszony, az ő nyomorúságos egyszerűségével nagy hittel imádkozott Máriához, ugyanahhoz a Máriához, akihez mi is egyenként odatérdelünk templomainkban, otthonainkban, közösségi házainkban. Tudunk-e lehajolni? Tudunk-e odatérdelni a nehézségben lévő embertársunk mellé? Marika csak egy ember egy másik kulturális rétegből, de mindenki gondolhat egy környezetében élő nehéz sorsban lévő emberre… Kiscsoportban megosztottuk egymással és imádkoztunk egy-egy ilyen, nehéz sorsú emberért.
Ebben a Háló-táborban teret és eszközöket kaptunk az irgalmasság cselekedeteinek és a szeretet gyakorlásához. Mert jót tenni jó! Ilyen gyakorlatozások után, vasárnap a szabad ég alatt bemutatott hálaadó szentmisével zártuk a tábort. Isten napfényes simogatásában fürödve és hálás szívvel öleltük meg egymás, még sehol sem tapasztaltam felemelőbb érzést.
Jakab Johanna
