Pázmán Enikő családorvos, a gyergyószentmiklósi egyházi öregotthon munkatársa, Háló-bogozó, lapunk egészségsarkának rendszeres cikkírója. Ezen a héten őt mutatjuk be olvasóinknak.
Csíki származású vagy, Temesváron hosszabb időt töltöttél, ma Gyergyóban élsz. Milyen számodra ez a „háromszög”? Melyik mit adott? Miben határozott meg?
Marosvásárhelyen születtem, Csíkrákoson nőttem fel, Csíkszeredában végeztem a középiskolát, Marosvásárhelyen az egyetemet, Temesvárra mentem férjhez, ott is kezdtem az orvosi pályafutásomat, majd Csíkszereda, Balánbánya és Vasláb után kerültem Gyergyóba immár huszonhét éve. Eleinte tíz évig sürgősségi orvosként dolgoztam, majd családorvosként. Fontos számomra, hogy a Szent Erzsébet idősotthon orvosi munkatársa vagyok megalakulása, 1996 óta mindmáig.
Csíki származásom a székely-magyarságtudatomat alakította ki kőbe vésve, Vásárhely a felelős szabadságomat ízleltette meg velem, és ennek bűvöletében fürdőztetett, Temesvár pedig megnyitotta és újraértelmeztette velem az egyetemes emberségemet. Gyergyóban megleltem új, talán végleges otthonomat, ide raktuk családi fészkünket.
Orvos vagy – erről a világi foglalkozásról egyházközeliek, papok is elismerik: hivatás, hivatásként lehet jól csinálni, megélni. Mit gondolsz erről? Miért, hogyan választottad? Hol, hogyan gyakoroltad, gyakorolod?
Valami zavar engem ebben a „hivatás” kisajátításban. Olyan, mintha lennének az egyenlők és az egyenlőbbek. Talán felfedezni istengyermekségünket, erre vagyunk mindannyian meghíva… Tanítani, gyógyítani, az örök életre elvezetni az embereket – az küldetés.
Az indítógomb, ami a tanári pályával kacérkodó önmagamat az orvosi felé fordította, az dr. Nyiszli Miklós: Orvos voltam Auschwitzban című könyve volt. Tizennégy évesen olvastam, és lenyűgözött az a tudás, ami képes volt lefegyverezni még azt a bérgyilkos Mengelét is. Vágytam erre a tudásra, ami békében is, háborúban is hasznos. Aztán tizenöt évesen lett egy normális betegségem, amire ugyan kaptam egy marék gyógyszert, de semmi felvilágosítást, hogy mi történik most bennem, mi a betegség neve, mire szolgálnak a gyógyszerek, mi a betegségem lefolyása. Az orvos hallgatott. Nagy felháborodást és keserűséget éreztem emiatt. Szerettem volna, ha elmagyarázza nekem magamat. Édesanyámat kérdeztem, mi lehet velem? Gondolom, ha lett volna google, én is nekiesem, és kihámozok valamit belőle, mint ahogy manapság történik az eltévelyedett emberrel. Aztán az Interpress magazinban megjelent egy nagyon izgalmas, folytatásos regény, a Végső diagnózis, amelyet akkora felfokozott vággyal vártam és olvastam, mint amikor valaki nagyon szerelmes. Lenyűgöző volt számomra, ahogyan dzsungelharcosként jutnak el a diagnózishoz, ami aztán a boncteremben válik teljessé. Itt az orvosi szakma kalandrésze fogott meg. Mindig féltem az unalomtól. Aztán sokat nyomott a latban, hogy a legjobb barátnőm egy szép kirándulásunk alatt megkért, hogy együtt menjünk orvosira! Azt hiszem, ez már elég lett ahhoz a nyughatatlansághoz, ami kimondatta velem, hogy bár nem érzem magam képesnek rá, mégis elindulok erre a varázslatos kalandra, mint Péter a vízen. Ez a lelkesedés mint indulótőke, úgy látom magamon, kitart. Ehhez nekem nagyon fontos az önreflexió, a lanyhulásom fülön csípése, új célok megtalálása a gyógyításban. Igyekszem folyamatosan megújulni. Az idők folyamán leszakvizsgáztam, megszereztem Brassóban a hospice kompetenciát, főorvosiztam. Igyekszem a Lélek sugallataira figyelni, együttműködni vele. Ez sokszor sikerül, van, amikor nem. Igyekszem a következetességre, az egyszerű logikára, és keresem a tüneteken túli Embert. Nekem is vannak „jelmondataim”. Mentős koromban például arra buzdítottam a munkatársakat, hogy „A mentőautók rozogaságát pótoljuk emberséggel”. 1988-ban, amikor családorvos lettem, azzal indítottam, hogy „Egészségesnek lenni annyi, mint harmóniában élni”. Most, 2019-ben azt fogalmaztam meg magamnak, hogy „Gyökerekben gyógyítani!” Ez nem kis kihívás. Erre fontos, hogy idő legyen, és önismeret. Ezt a csodálatos utat járom most. Beiratkoztam öt év lamentálás után önismeretre, ami a tudatosulás berkeire vezet. Határozottan érzek előrelépést a gyógyulva gyógyítás terén.
A család a másik hivatásod. Hogyan találkoztál a pároddal, hogy készültetek a házasságra, hogy tartjátok frissen a kapcsolatotokat?
Az anyai hivatást talán hamarabb éreztette meg velem a jó Isten. Amikor tizenegy évesen ölembe vehettem a szülészetről frissiben hazajött unokatestvéremet, az annyira megrendített, hogy most is megkönnyezem, ahogy rágondolok. Határozott tudásom volt arról, hogy családban tudom elképzelni az életemet. Ezért eléggé éberen kutattam is a világban a jövendőbelim után. Ezt édesapám észrevehette, mert azt mondta egyszer: „annyit ne kosornyázz, kilépsz a kapun, és szembejön veled”. De ki sem kellett lépnem a kapun, mert „egyenesen besétált”. Az öcsém szervezett egy Madarasi-Hargita-túrát a barátaival. Nálunk volt a találkozó. Mindenki hívott még egy barátot, így kolozsvári, temesvári, vásárhelyi egyetemistákul összeverődve egy gyönyörű, háromnapos túrán vettünk részt. Itt ismertem meg a férjemet, és komáink is kerültek ki ebből a csapatból.
A házasságra úgy készültünk, hogy havonta egyszer találkoztunk, és napi szinten leveleztünk. Emlékszem a déli ebédlő–bentlakás úton arra a várakozásra, arra az izgalomra, hogy vajon ma jön levelem? És jött. Naponta. Sokszor történt olyan, hogy a román posta két levelet is hozott, hétfőn például. Egy év után össze is adtuk az életünket. Akkor helyeztek ki Temesvárra. Lehel fiunk sem késlekedett, szuperszonikus sebességgel érkezett. Én csak kapkodtam a fejem: férj, új család, új baba, új város, új munkahely. Az „aranykor” utolsó évei, 88–89, nincs gáz, nem lehet kapni fűtőanyagot, jön a baba, hogy lesz melege. Motorinás kályhánk volt. Találtam egy traktoristát, aki a motorinát kiszívta a traktorából, és az amúgy egy lej húsz banis motorinát nyolc lejért adta. Ezt a férjem és a sógorom hozta haza Temesvár külvárosából öt kilométeren át, éjszaka, kézzel húzva, szekéren, nehogy a rendőrök meglássák. Közben arra gondoltam, hogy bezzeg otthon, Csíkrákoson mindig annyi fánk volt, hogy létezhet, hogy itt nincs!
A házasságunkat talán a legjellemzőbben úgy tudnám leírni, hogy „a mi pusztai vándorlásunk” minden szelével, szárazságával, homokfúvásával, vízfakadásával, mennyei mannáival, fürjajándékaival szinuszgörbézve. Merültünk közösen örvényekbe, és többször a Tábor hegyére is feljutottunk. Esküvőnk is Urunk színeváltozásakor volt, 1988. augusztus hatodikán.
Három csodálatos gyerekkel ajándékozott meg minket a jó Isten. Három tanítómesterrel. Nem volt pardon a visszatükrözésben. Láttatták a legrejtettebb zugainkat is, amit még mi sem ismertünk. Számunkra óriási kihívás még mindig ezeket helyesen fogadni, elfogadni, megérteni, és egy nagyobb jóra való meghívásként örömmel tanulni. A keresztút negyedik állomása nagyon élő bennem, bennünk. Lassan gyerekből felnőtté váltak, válnak. Ez állandóan újraértelmezteti a kapcsolatunkat. Most már nekünk is feladat felnőttként nézni rájuk, bár a régi, rutinos szülő még sokszor ágaskodik bennünk.
Elkötelezett Hálósok vagytok… mit ad ez nektek? Miért jó, fontos önkénteskedni egyházi berkekben? Megbecsülés? Elismernek? Mit adtok, s mit kaptok?
A Hálóval azért jó a kölcsönös kapcsolatunk, mert azonos a küldetésünk. A Hálótól tanultam meg konkrétan, hogy nincs Isten felé vezető út magányosan. Minden jó, ami elképzelhető: egészség, gyógyulás, szeretet, egyszerűen az Élet csak közösségben valósulhat meg. A Háló ezt szeretné tudatosítani sokakban, sőt közösségeket megmutatni, magányos emberekben felébreszteni a közösség iránti vágyat, hogy mindenki a saját talentumaival jól gazdálkodhassék. Kihozni a maximumot az Emberből csak a közösség tudja. Persze a család az első közösség, de aztán jó kilépni a világba, ahol jöhet a puszta élmény, amit együtt könnyebb és szebb meghódítani. Gyakorlatilag elsődleges prevenció a betegségmegelőzésben, hogy pragmatikus legyek. Ezen túl rengeteg tudás egy helyen, az egyház igazi személyes arca, leképezése kicsiben, ahol mindenkinek helye van, tekintet nélkül korra, nemre, színre, hitre, vallásra, családi állapotra. Istent keresni, felfedezni és megismerni együtt az emmauszi úton. Nagyon jó itt! Ezt kapom. És azt adom, amire kérnek, és ami belefér az időmbe. Kerületi Háló találkozó szervezésében veszünk részt Gyergyószentmiklóson, keressük a jó elöljáróinkat, hogy jöjjenek, osszák meg magukat velünk.
A személyes hited honnan hová fejlődött? Hol tartasz most? Hogy imádkozol? Van lelki kísérőd, támaszod, kedvenc imamódod, kedvenc lelkiséged?
Személyes hit. Jó és gyötrelmes. Megismerni azt az Istent, aki a nádszálat nem töri össze, a mécsbelet nem oltja ki. Ez gyönyörű, megnyugtató, és térdre borulásra indító. Meglátni magamban a hanyagságot a Teremtőm iránt, a farizeusságomat – ez nagyon gyötrelmes. Ezen dolgozunk együtt vele… Van egy kisközösségünk. Tizenöt éve hetente találkozunk. Együtt járunk lelkinapokra. Kedvenc lelkiségem a jezsuita. Kicsit ez a közösség is ilyen. Sokat tanulunk egymástól. Naponta tartok exament. Többször is. Amikor nem megy az ima, akkor Mária segítségét kérem. Szeretem, hogy életem két jeles momentumában velem van: most, és halálom óráján.
A gyerekeid tipikus mai fiatalok. Te sokat dolgozol idősekkel. Hogy látod a generációkat? Egymáshoz s a világhoz való viszonyulásukat? Milyennek érzékeled a jövőt? Itt nálunk s a világban, a világegyházban?
Sok fájdalmat látok az idősotthonban. Mintha a tisztítótűz kohójában történne az életvég, főleg az ítélőképességgel rendelkezőknél. A demens betegeknél a környezetre való ráhagyatkozásukat csodálom. Itt nem lehet sietni. Ha sietsz, sérül a másik emberhez vezető út. Ők nagyon érzik, ha nem vagy jelen számukra, csak rutinból végzed a feladatodat. Sokaknál kemény páncélrétegek állnak a megnyugvásuk útjában. Ilyenkor előjön a követelőző gyermeki önvédelem.
A gyermekeim generációja, akiket x-be és y-ba skatulyázunk, hitelességet követelnek. Ahol ezt nem érzik, ott bezárulnak. Nincs olyan, hogy feltétel nélküli engedelmességből masíroznak a templomba. Nagyon hiteles kell hogy legyen a szülő, a tanár, a pap, hogy megnyerje őket. Nagyon fennáll náluk az, hogy a cselekedetre érzékenyek, nemcsak a megmondásra. Ma már nincs diktatúra. A szabályokat, korlátokat szépen kell adagolni. Vezetőre van szükségük, nem főnökre. Ezért jó megismertetni velük Jézust. Ő hogy tenne most? Ő hogy csinálta ebben a helyzetben? Néha kipróbálom. Máskor elfelejtem, de mindig bejön. Tapintatosan jelen lenni az életükben, de nem belefolyni, ez sem könnyű. Ha Istent kereső közösséget találnak vagy alkotnak maguknak, akkor jól fognak élni. A nehézségeiket könnyebben át fogják tudni vészelni, és saját tehetségüket is jobban kiaknázni.
A jövő egyházát hívő egyháznak képzelem el. Olyannak, aki közösen gondolkodik. Aki kiáll a legártatlanabb mellett, aki nem tudja saját magát megvédeni. Olyannak, aki életigenlő. Olyannak, aki nem fényezi magát, hanem hitelesen elismeri esendőségét, és a jóra törekszik. Aki minden egyes emberben Isten alkotását látja, és vallja az Élet feltétel nélküli értelmes voltát. Aki menedéket nyújt a keresőnek, és aktív a befogadásra. Akinek vannak válaszai és kérdései. Aki meg tud hallgatni. Aki együttérez. Aki látja az idők jeleit. Olyannak, aki ismeri Jézus Krisztust. Boldognak!
