A Tusványos utolsó napján Fancsal Zsolt bibarcfalvi református lelkipásztor tartott előadást a Keskeny út ökumenikus sátorban. Már az előadás címéből kiderült az, hogy sokkal inkább tanúságtételről lesz szó. Döbbenetes volt látni, hallani, megtapasztalni azt, hogy egy édesapa milyen őszintén beszél a saját életéről, veszteségéről.
Egy szerettünk elvesztése hatalmas törést jelent az életünkben. Azonban, amikor valaki meghal, valójában nem őt, hanem magunkat siratjuk. „Mi lesz velem?” – tesszük fel számtalanszor a kérdést, veszteségként éljük meg a másik ember hiányát, ahelyett, hogy áldásként tekintenénk arra az időre, amit közösen éltünk meg.
Valamennyien különbözőek vagyunk, mindenki máshogy éli meg a veszteségeket, de az közös bennünk, hogy időre van szükségünk. Időre, ahhoz hogy elfogadjuk azt, hogy egyik napról a másikra elveszítettünk valakit, szívünk egy darabját. Ilyenkor nagyon nehéz őszintén beszélni az érzéseinkről. Ami ennél is nehezebb: Isten igéjének a hirdetése, miközben belül szenved az ember. Hiteles maradni egy olyan helyzetben, amikor a legkézenfekvőbb egy álarc felöltése… Csendben maradni pedig legalább olyan nehéz, de ha nem vagyunk hitelesek, jobb, ha inkább ezt választjuk – hangzott el az előadáson. A legtöbb ember valamit mond, mert a csend félelmetesen őszinte és hiteles tud lenni.
Veszteséges helyzetben Istent hibáztatni a legegyszerűbb. A lelkipásztor elmondta, egy barátságba belefér az, hogy összeveszünk, viszont attól barátság a barátság, hogy képesek vagyunk a megbocsájtásra.
Az előadással párhuzamosan ezúttal is tartottak gyerekfoglalkozást a kiegészítő sátorban. A gyerekek a fesztivál utolsó napjára már haza jöttek a kis Keskeny utas fészkükbe.
Dombi Anita
