Ferencz Zsolt és Varga-Mihály Márton, a Kolozsvári Rádió munkatársai Kolozsvárról gyalog zarándokoltak a Mária-úton a csíksomlyói pápai misére. Beszélgetésünkkor Marci elmondta, hogy előző éjszaka is egy anyamedvével álmodott és beleborzongott, hogy akár katasztrófába is torkolhatott volna a kalandjuk. Amúgy valódi medvével is találkoztak az út során, de épségben megúszták. Zsolt édesanyja egész úton Szent Antalhoz imádkozott, talán ennek is köszönhető, hogy nem történt baj velük. A zarándoklatot jelentős médiafigyelem kísérte, s amellett, hogy a csíksomlyói pápalátogatásra igyekeztek, egy 14 éves rákos kislány megsegítésére ajánlották fel útjukat.
Honnan jött a gondolat, hogy Kolozsvárról gyalog zarándokoljatok a csíksomlyói pápalátogatásra?
Ferencz Zsolt: Már a tavaly el akartunk menni a csíksomlyói búcsúra, meg szerettük volna tapasztalni, hogy milyen, amikor az ember gyalog indul el zarándokként. Kíváncsiak voltunk, hogy mi az, amivel szembe kell nézniük a zarándokoknak, milyen nehézségek, megpróbáltatások, örömök érhetik őket. A tavaly végül ez nem jött össze, de a szándék megmaradt. Amikor Ferenc pápa bejelentette, hogy Erdélybe jön és Csíksomlyót is felkeresi, úgy döntöttünk, hogy a zarándoklatunkat a pünkösdi búcsú helyett a pápalátogatással kötjük egybe.
Varga-Mihály Márton: Sok időbe kerül egy ilyen utat megszervezni. Korábban a rádiónak volt egy 24 órás 24 perces és 24 másodperces kihívása, egy maratoni műsor, amibe bekapcsolódtak a hallgatóink és mi is jó benyomással maradtunk utána. Most is az volt az elképzelés, hogy ismét olyant csináljunk, ami megmozgatja a közösséget, hogy találkozhassunk a hallgatóinkkal. Elkezdtünk tervezgetni, megnéztük térképen, hogy merre is vezet a Mária-út, amin szerettünk volna menni. Azt láttuk, hogy szántások, legelők vannak az útvonalon. Kimegyünk Kolozsvárról és merre indulunk el? Hol kell keresni a Mária-út jelzéseit?
Ferencz Zsolt: Bogya Zoltánhoz, az erdélyi Mária-út legjobb ismerőjéhez fordultunk tanácsokért. Ő először 2013-ban, szaladva tette meg az útvonalat másodmagával, azóta is minden évben elzarándokol Csíksomlyóra, zarándokcsoportokat vezet. Arra voltunk kíváncsiak, hogy miként kell egy ilyen útra felkészülni, milyen cipő szükséges, a kutyákkal, medvékkel szemben hogyan kell fellépni. Végül felmerült, hogy ő is velünk tartana, ha jónak látjuk. Elmondása szerint a zarándoklatok során soha nem történt semmi probléma. Ez megnyugtató volt számunkra, mert reméltük, hogy akkor velünk se fog, mert az égiek is velünk vannak, meg ő is tudja, hogy hogyan kell kezelni helyzeteket.
Varga-Mihály Márton: Az ő tervük az volt, hogy jobban kijelölik az utat. Mivel ez nekünk is érdekünk volt, így egyesítettük szándékainkat és közösen indultunk neki az útnak. Egyébként ez nagyon jó döntés volt, mert a legelső Mária-út jelzést Nagysármás előtt kb. két-három kilométerrel láttuk egy oszlopon. Azelőtt egyet sem láttam, sőt, voltak helyek, ahol nem is lett volna hova kirakni. Bogya Zoltán tartott attól, hogy mi lesz, ha két zöldfülűvel elindul, ezért visszamondta a csoportját. Végül maradt egy lány, aki mindenképpen szeretett volna jönni, hogy a zarándoklatot rákos édesanyja számára ajánlja fel. Mivel időközben az anyukája korházba került, emiatt csak Farkaslakán tudott csatlakozni hozzánk, így a zarándoklatunk két utolsó napján volt velünk.
A ti zarándoklatotoknak is volt humanitárius célja, a 14 éves Nagy Ágnes csontrákos kislánynak gyűjtöttek adományokat. Hogyan ismertétek meg őt? Sikerült elérni a kitűzött célokat?
Ferencz Zsolt: Arra törekedtünk, hogy olyan személyt és családot karoljunk fel, amelyik önerejéből nem tudja megoldani a problémáját és olyan kapcsolatai sincsenek, akik segíthetnek, anyagilag például. Az Életfa Családsegítő Egyesületen keresztül találkoztunk a mezőbándi Ágicával, az adventi gyermekfesztiválon is gyűjtöttek neki. Tavaly júniusban diagnosztizáltak nála csontrákot, majd áttétet felfedeztek fel a tüdejében, illetve a lábát is amputálni kellett. Ágicának van még két testvére, akik közül az egyik már férjhez ment, a másik velük él. Amióta beteg, az édesapja két műszakban dolgozik, az édesanyja most Ágica mellett van, de előtte a polgármesteri hivatalnál dolgozott.
Varga-Mihály Márton: Több személy közül választottuk ki őt. Volt például olyan, akinek már elég sok pénz gyűlt össze a kezelésére és a szülők is jól csinálták a gyűjtést. De akár a szerkesztőségünkben is lett volna olyan, aki hasonló cipőben jár, akinek lehetett volna segíteni. Persze nekik is szükségük lett volna a támogatásra, de megbeszéltük, hogy az Ágica családja sokkal jobban rászorul, mint mondjuk egy kolozsvári újságíró, aki meg tud mozgatni embereket maga körül. Megkérdeztük, hogy mire van szükségük. Nincs fürdőszobájuk. Városiként nehéz elképzelni az életet olyan körülmények között, ahol ők élnek: döngölt föld a padló, nincs se víz, se áram. Így a fürdőszoba volt az egyik fő cél, hogy azt el lehessen készíteni, hogy a minimális higiéniai feltételeket biztosítani lehessen Ágica számára. Aztán új protézis, PET CT, megannyi szükséges dolog. Amikor összeszámoltuk az összegeket, körülbelül 10 000 euró jött ki. Ezt tűztük ki célul. Közben érkezett segítség több irányból, a mezőbándi polgármesteri hivatal ingyen megcsinálta a vízvezetéket, a zarándoklat alatt érkezett a hír, hogy a PET CT-t is megkapják ingyen. A tervezett költségek így egyre csökkentek. Nekünk megközelítőleg 5000 eurót sikerült összegyűjteni.
Hogyan készültetek az útra? Mit vártatok az úttól és mit vártatok magatoktól? Volt-e olyan, amit elképzeltetek, hogy milyen lesz, de végül egészen más lett?
Ferencz Zsolt: Teljesen más lett, mint amit elképzeltünk.
Varga-Mihály Márton: Egy rózsaszín felhő volt a fejünkben, de azt hiszem, ha az embernek van hite hozzá, meg elég bolond is hozzá, hogy ezt megcsinálja, akkor sikerülhet. Mert mennyi a valószínűsége annak, hogy az erdőn-mezőn keresztül elmenjek, és semmi bajom ne legyen, úgy, hogy előzőleg egy percet sem edzettem? Hittük, hogy össze fog jönni, és összejött.
Ferencz Zsolt: Segíteni szeretünk volna Ágicán, ez is motivált. Első nap még nem is igazán tudtunk felengedni, az adrenalin teljesen bennünk volt, éjszaka például aludni se tudtunk, legalábbis amikor megérkeztünk Kolozsra, sokáig csak forgolódtunk. Sokan szurkoltak nekünk, imádkoztak értünk. Sok emberhez eljutott a zarándoklat híre, ez is erőt adott nekünk. Bárhova betértünk, ahol éjszaka aludtunk, mindenkivel sikerült beszélgetni és tőlük is pozitív impulzusokat kaptunk.
Varga-Mihály Márton: Már az elején kitaláltuk, hogy jótékonykodni akarunk, és nemcsak a hallgatóinkat keressük fel, hogy bemutassuk nekik, valóságosan mivel jár egy zarándoklat. Persze meg akartuk mutatni, hogy milyen fájdalommal jár a zarándoklat, hogy milyen lelki hatása van, de a jótékony cél is vezérelt. Ha ez nem lett volna, nem tudtam volna végigcsinálni. Amikor megálltunk, imádkoztunk, megérkeztünk este vagy elindultunk reggel, netán egy kápolna mellett mentünk el Sóváradon a remeteségnél, mindig az járt a fejemben, hogy csak azért hiszem, hogy nem lesz semmi bajom az úton, mert tudom, hogy jó úton járok, mert azért indultunk el, hogy valakin segítsünk. Lehet, hogy emiatt nem esett semmi bajunk, pedig volt olyan, hogy a medvétől két méterre voltunk. Nagyon érzékeny pillanatok voltak útközben, mert lehántódnak a hagymarétegek a lélekről, a dolgok, gondolatok, problémák, amiket korábban eltemettünk.
A zarándoklat embert próbáló fizikai feladat, viszont nem csak egy fizikai távolságot tesz meg az ember, hanem egy belső út is egyben. Honnan indultatok lelkileg és hova érkeztetek meg?
Varga-Mihály Márton: Amikor visszajöttünk, akkor láttam igazából, hogy mennyire kiszakadtam a világból, ahonnan indultam. Kicsit furcsán tekintettem utána arra a világra, amiben addig éltem Kolozsváron, a rohangálásra, mindennapi teendőkre, ahol pont magamra és azokra nincs idő, akik számítanak. Görbe tükröt tartott ez az út. Nehéz volt visszaszokni, szerintem enyhe depresszióba estem, amikor visszajöttem.
Senkinek nem ajánlom, hogy egyedül induljon útnak, aki még nem volt vagy tapasztalatlan. A lelki részét viszont bárkinek ajánlanám, akinek stressz, probléma van az életében, amit útközben fel lehet oldani. Az ember pszichológusa lehet saját magának, csak idő kell hozzá, meg alkalom. Amikor körbe vesz a természet szépsége és megyünk előre, a fizikai fájdalom is rásegít, gyógyszer arra, hogy az elnyomott, szőnyeg alá sepert dolgok feloldódjanak. Lelkileg jótékony hatása van, mert reflektálni lehet az életünkre, hogy mi kéne fontos legyen. Vannak dolgok, amik örökre megváltoznak benned. Van, ami elmúlik, ilyen például a láb edzettsége is, de van, ami leszegeződik az emberben és mindig ott marad. Ráéreztem a zarándoklat ízére, hogy milyen sokáig menni. Megváltozott a távolsághoz való viszonyom, az előttem álló távolságot többé már nem tudom olyan nagynak tekinteni, leszűkült a világ. Ráéreztem a jótékonykodás ízére, nagyon jó, ha tudsz adni és tudod, hogy a másik jól jár azzal. Olyan dolgok változtak meg bennem, amik egyelőre nem nyilvánvalók, de a munkámhoz, az élethez, a szabadidőhöz, a családomhoz való hozzáállásom megváltozott, többé nem tudok úgy tekinteni rájuk, mint eddig.
Azt hittem belepusztulok, de nem pusztultam bele. Kiderült, hogy többet is meg tudok csinálni és ez önbizalmat gerjeszt, ami nagyon jó, mert önbizalommal másként lehet kezelni a problémákat és lelki gondokat. Egy zarándoklat alatt van idő gondolkodni, ha kell 12 óra is, amikor magunkba lehet szállni. Az a gondolat született meg bennem, hogy nagyon rövid az életünk, amit számos fölösleges dologgal töltünk el. Sok minden, amit korábban nagyon fontosnak tartottam, nem számít. Jó lenne minimum évente egy ilyen akció.
Ferencz Zsolt: Az emberek közötti bizalmat is fejlesztette szerintem ez a zarándoklat. Megtörtént, hogy lemaradtam a többiektől, amikor éppen csendes időszakot tartottunk, amikor nem beszélgettünk. Hátul kullogtam, a nyelvem már lógott, de próbáltam rágyúrni. Később megkérdezték, hogy attól féltem, hogy nem fognak megvárni.
Azt mondjuk, hogy az emberek elfordultak egymástól, hogy olyan világot élünk, amikor nem divatos az összefogás, és mindenki a maga kicsi részét csinálja, de egyáltalán nem ez igazolódott be, hanem inkább az, hogy a különböző helyeken az emberek odafigyelnek egymásra. Farkaslakán például megtudtuk, hogy már 40 beteg emberen segítettek. Kibéden az emberek egymásnak adták a kilincset, jöttek, hogy ők is szeretnék támogatni Ágicát. Kolozson református, katolikus, unitárius hívek gyűltek össze, a református lelkész megszólítva érezte magát, amiért elmentünk, ezért összetrombitálta a többiekkel a falu népét.
Varga-Mihály Márton: Azt se tudtuk, ki milyen vallású. Mi is kétféle vallásúak vagyunk Zsolttal. Az erdélyi magyar társadalmat én úgy tudnám elképzelni a közeljövőben, ami felekezetektől független, jó lenne egyként kezelni. Szerintem nem célravezető, hogy ideológiai vagy vallási, felekezeti szemlélet szerint szegregálódunk, külön világokban élünk. Szerintem függetlenül attól, hogy ki református, ki katolikus, össze kéne kapcsolódjunk és össze kéne fogjunk.
Hogyan változott a kapcsolatotok a természettel, magatokkal, az emberekkel, Istennel?
Varga-Mihály Márton: Igazából nagyon rég imádkoztam azelőtt, mielőtt elindultunk. Voltam már agnosztikus, szkeptikus, talán ateista periódusaim is voltak. Az embernek vannak olyan időszakai, amikor keres, kutat, de nem talál válaszokat és elkezd kételkedni. Igazából az Istennel való kapcsolatom olyan, amit meg sem tudok magyarázni, hogy kire vagy mire gondolok, amikor imádkozok. Nekem a zarándoklat segített elmélyülni és közelebb kerülni Istenhez.
Bogya azt mondja, hogy a legnagyobb templom igazából a természet. Hogy az ember megtalálja Istent, elég, ha kimegy a természetbe. Ha kimegyünk a természetbe, megláthatjuk, hogy milyen szép Erdély. Vannak még érintetlen erdők, olyan erdőkben jártunk, ahol nem volt nyom előtte, csak a félméteres moha, amibe bele lehet feküdni. Azt hiszem, most kezdett el igazán foglalkoztatni az, hogy itt van ez a szépség és a fiam, aki hatéves, lehet, hogy 10 év múlva vagy mire odanő, hogy elengedjem túrázni, már nem fogja látni, mert már ki tudja, hogy mi lesz akkor.
Imádom az állatokat gyerekkorom óta, de az állatvilágért ilyen helyzetben nem nagyon rajongok, inkább szeretem őket a tévében látni, a medvét is, a vaddisznót is. Bogya elmondta, hogy általában a szarvasok még veszélyesebbek, mint a medve, vagy ott van a vaddisznó, aminél elég annyi, hogy a malaca elvisítsa magát és akkor rád ront. Egy medvének nem lehet odaszólni. Amelyikkel találkoztunk, nem akart minket megtámadni, pedig alig pár méterre volt Bogyától. Úgy döntött, hogy nem támad meg. Akkor éreztük, hogy mintha valaki tényleg vezetne minket azon az úton.
Első nap egyébként megmutatta, hogy mire számíthatnánk, jól megvert az eső és olyan szél volt, hogy amikor megfordultam, leszedte rólam az egész felsőt. Utána viszont jó időben tettük meg a távot, és amikor megérkeztünk Csíkba, csak akkor eredt el ismét az eső.
Ferencz Zsolt: Az időjárást nyilván nem lehet kiszámítani, de nagyon jó volt úgy, ahogy volt, ahogy Isten adta nekünk. Egyébként én korábban is imádkoztam. Ami az Istennel való kapcsolatot illeti, nekem fontosak voltak a közös imádságok, amikor megálltunk egy-egy nehezebb szakasz után, például a sóváradi remeteség környékén. Körbe álltuk az asztalt, megfogtuk egymás kezét és én is a saját szavaimmal mondtam egy fohászt. A közös ima más értelmet adott, kicsit magunkból is tudtunk hozzáadni. Nem egyszerre voltak a nehéz pillanataink, például a medve közelsége miatti félelem vagy amikor beleragadtam az iszapba, emiatt egymást is tudtuk segíteni.
Anyum egyébként utólag elmondta, hogy minden nap Szent Antalhoz imádkozott, hogy tudjuk ezt végig csinálni, mert látta a képeket, nézte, hogy mi történik velünk. Szent Antal mindenkin segített, aki hozzá fordult, az elfoglaltságai ellenére. Ezt érezhettük a zarándoklat alatt, sőt még a zarándoklat után is.
Varga-Mihály Márton: Én addig életemben nem hallottam Szent Antalról. Megnéztem a Wikipédián, ki az a Páduai Szent Antal, mi a különbség közte s az azelőtti Szent Antal között. Nem hiszem, hogy sok református imádkozott Szent Antalhoz, de én kipróbáltam, tényleg kívántam valamit és imádkoztam Szent Antalhoz.
Az interjú rövid változata megjelent a Vasárnap július 14-i számában.
