„Múlt héten még kómás voltam. Felhívtam a telefonszámot, fogadjanak be. Hála Istennek, itt vagyok” – mondja egy férfi, aki pontosan tudja, múlt héten az élete forgott kockán. Az alkohol helyett akkor a telefonhoz nyúlt, így került a Kiút-program által meghirdetett lelkigyakorlatra. Sorstársaival és a szervezőkkel együtt küzdött, hogy az elvonási tüneteket túlélje. Aki történetét hallja, úgy érzi, egyszeriben ezer fokra melegszik fel a terem, amelytől leginkább a szemek környéke kezd izzadni…
A székelyudvarhelyi Szent Pio Házba lelkigyakorlatra gyűltek össze júniusban mindazok, akik szenvedélybetegként és hozzátartozóként a Gyulafehérvári Caritas Kiút programjának meghívására jelentkeztek. Évente három alkalom kínálkozik erre az együttlétre, amelynek társszervezője a magyarországi Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat (KASZ). Határon túlról érkezik ilyenkor Gyuri atya több társával, akik maguk is megjárták a függőség poklát, s ma már 6, 12, 15 év józansággal segítenek itteni társaiknak, hogy ők is letegyék a poharat.
Emberfeletti cselekedet, ezért is fogalmazott úgy Ludescher László, a Caritas szociális ágazatának igazgatója, aki a lelkigyakorlat zárómegosztásán és hálaadó szentmiséjén vett részt, hogy a KASZ nevét KÉSZ-re kellene változtatni, hiszen életmentő ez a szolgálat.
A csütörtöktől vasárnapig tartó lelkigyakorlat zárónapján vették számba az együttlét gyümölcseit. Aki kívülállóként erre bebocsátást nyert, hallhatta, amint a résztvevők sorban osztják meg azt, ami szavakkal kimondható: „Mindig örömmel és félelemmel jövök: újra és újra fel kell tépni a sebeket, de jó újra látni titeket, őszinteségetek erőt ad. Hat éve járok ide, de nem az évek számítanak, minden napért hálás vagyok, amit józanul tölthetek.”
„1996-ban egyszer megszabadultam. Azóta sokszor visszaestem, szégyelltem, de nem adtam fel. Most már ott tartok, hogy naponta nem az ital jut eszembe, hanem az imádkozás családomért.”
„Mind egyformák vagyunk, szinte nem is tudom kifejezni, milyen jó volt érezni a sorstársak viszonyulását hozzám. Remélem a szabadulásomat.”
„Félelem, szorongás volt bennem, az ital nem akart ide engedni. Sokszor visszaestem, de újra van bátorságom, hogy megpróbáljam.”
„Lelki szérumot kaptam itt, a harc a miénk, mehetünk a gabonásba!”
A lelkigyakorlat szenvedélybetegeknek és hozzátartozóiknak szól. A két tábor egy célért érkezik, de van, aki bevallja, az évek során státusa változott, gőgje elpárolgott: „2013-ban lépetem be a kapun, mint hős hozzátartozó, aki megmenti szenvedélybeteg férjét, és lám, pár év után, sok minden lehámozódott, kiderült: alkoholista vagyok. Le kellett küzdenem a gőgömet, alázattal kellett hozzáállnom ehhez a betegséghez.”
Ezúttal két hozzátartozó volt, egyikük, egy törékeny asszony vasárnap már örömében sírt. Sokat küzdött, hogy meggyógyítsa párját, aztán feladta. Most ő magáért akart jönni, de hívta a párját is, aki váltig tagadta, hogy alkoholista, csak azért kísérte el asszonyát, hogy az ő lelki gyengesége hátha meggyógyulna. Aztán a hétvégén öröm köszöntött a házaspárra: a férfi felismerte, hogy ő alkoholista, és azt is, hogy ebben a közösségben, úgy érzi, megszabadulhatott attól a szorongástól, ami sok-sok éve gyötri.
A Szent Pio Lelkigyakorlatos Házban az sem maradt titokban, hogy a KASZ emberei is terheket cipelnek. Bor helyett mustot hoznak a szentáldozáshoz, mert egyetlen korty szeszes italtól is elveszítheti józanságát az alkoholista. Tudják, és mondják is, aki el akar fordulni az italtól, az ügyeljen, hogy sose legyen szomjas, éhes, és mindig legyen embere, aki megölelje, akit ha felhív, elterelje figyelmét az ivás kényszerétől. Egy percig sincs hátradőlésre lehetősége annak, aki foglya lett az alkoholnak, egymást is féltik, ők pontosan tudják, hogy mitől: „Este elmegy egy, összeszorul a szívem: feladta. Nagy az örömöm, amikor reggel visszajön.”
A féltésről szólt Mezei Hajnal is, a Kiút program munkatársa, akinek lelkét a szervezés időszakában sorban faggatják a kérdések: vajon, akinek ez a lelkigyakorlat az egyetlen kiút az élethez, megtalál-e? Vajon, akik korábban itt voltak, visszatalálnak-e a csoporthoz? Érzi a félelmét annak, aki tárcsázza a kiutas számot, de mégis erőt vesz magán a szenvedő, és segítséget kér. Értékeli a remegve kinyújtott kezeket, és hálás az együttlét minden öleléséért. Nem fog tudni soha már elmenni egy szenvedélybeteg mellett szenvtelenül, és valószínű sosem tud már lemondani az indíttatásról, hogy szakemberként segítse őket.
Kedves Rita, a program vezetője is ezer szállal kötődik minden egyes talpra állni akaróhoz. Addiktológus konzultánsként, segítő nővérként sokakat imádkozott vissza a józan életbe. Segítő szándékának alapját sem rejtegeti, hisz ő is tapasztalta a családban a függőség romboló erejét, és a már eltávozott szerettei is segítik a munkáját, erőt adnak abban, hogy odafigyeljen a szenvedőkre.
Aki már szinte mindent elveszített, mer őszinte lenni, magáról beszélni. Aki ezt végighallgathatja, többé nem lesz kívülálló, bizalmasukká válik, izzadni kezd a szeme környéke, tekintete pedig irányt vált. Mert ezekre a kórral küzdő, el-eleső emberekre érdemes felnézni.
Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas
