Eleinte még hegyi túrának indult, aztán esztenaszentelés lett belőle. Amolyan kihelyezett közös kormányülés, tapasztalatcsere, mondhatnánk. A Gondviselésnek, az időjárásnak és nem utolsó sorban a görgényüvegcsűri lelkes közösségnek hála.
Marosvásárhelyről két családdal indultunk, majd Simó Ferenc üvegcsűri papbácsi szervezésének és mozgósításának köszönhetően még öt család vágott neki az útnak, eleinte autókkal, majd gyalogszerrel a közel ezer méteres hegycsúcs tövéhez. Egy lankás tisztás a több száz hektár erdő ölelésében, hatalmas legelő, több mint 600 juhból, kecskéből álló nyáj, lovak és tehéncsorda fogadott.
A pakulárok egyszerű, tiszta, áttetsző emberek. Arcukról ragyog az élet, a természet- és Isten-közelség. A görgényiek állatainak egy részét őrzik és legeltetik itt fenn egész nyáron. Három pásztor-bojtár és egy juhászmajor. Hajnali négykor kelnek, mindenkinek megvan a maga feladata, szerepe, beosztása. Fejés, tűztevés, edénytisztítás, legeltetés, savófőzés, zsendiceforralás, sajt-és ordakészítés, tűzrevaló előkészítése, itatás. Legalább 300 juhot naponta háromszor (ujjbütyökkel) megfejni, a tejet feldolgozni nem kis erőfeszítést, odafigyelést igényel. Az emberek teljesen rájuk bízzák állataikat, azokról el kell számolni, a sajt- és ordaadagot kimérni, igazságosan mindenkihez eljuttatni, a beteg állatra gondot viselni. Talán innen is ered a számadó juhász kifejezés.
Mindezt bírni egészséggel, állóképességgel, távol a világtól, valóságos aszkézis, remeteélet. A farkasok, medvék napi látogatók. Volt úgy, hogy a juhász egyedül szeretett volna elbánni a medvével, ám „fegyvere” nem volt elég hatékony, és csak a nyolc-tíz kutya tudta leszedni róla a medvét. Most is fájlalja az egyik karját. De olyan is volt, hogy a borjú elmaradt a csordától, a kutyák sem találták, mígnem a tehénmama visszament utána az erdőbe, s így találtak rá a pásztorok is.
A lenyűgöző táj, a természet fennkölt de fegyelmezett áhítata, csendet parancsoló nyugalma áradt belénk, ahogyan nyomon követhettük a hegyi pásztorok életritmusát, az esztenai élet folyamatait. A városi nyüzsgés és ideges pörgés úgy szállt el, mint a pára. Részesei lettünk a természetközeli életnek, amelyről nekünk nem a természetvédők ágáló tüntetései jutottak eszünkbe, hanem Szent Ferenc Naphimnusza. Maga az esztanaszentelő szertartás is mintha áhítatot gerjesztett volna az állatokban. Hegyezett füllel, figyelő tekintettel bámultak ránk, mintha érezték volna: velük ma valami különös dolog történik. Ferenc pápa szándéka szerint juhszagúak lettünk. Otthon hagytuk az egyet, s elmentünk a 99 elcsatangoltért. Oda, ahol ők tartózkodnak. Lélekben azon hívek között voltunk, akik távol vannak a nyájtól, szerte a nagyvilágban. S a farkasok, medvék, meg bármi egyéb veszély elhárításáért imádkoztunk.
Szerettünk volna kilépni a komfortzónánkból, hogy ne csak vendégeskedjünk. Ezért a puliszkafőzés „alantas” munkáját is jó szívvel átvállaltuk vendéglátóinktól. Ekkor derült ki: mekkora dolog a puliszkakeverés. Egy közel 20 literes üstben, akár két kézzel is, milyen izomerőt, „karizmát” igénybe vevő és próbára tevő teljesítmény. De helytállásunk bizonyítéka, hogy a finom, friss báránypörköltet mindenki puliszkával ette.
Az áldozati bárány levágása, a báránytokány és a zsendice rotyogása, a kutyák csaholása, a juhok fejés előtti szelíd sorban állása, vagy a túrós-puliszkás gombóc sistergő ráncosodása a forró parázson, megnyitotta szívünket egymás előtt, testvérként beszéltünk gondjainkról és örömeinkről, mert tudtuk: a Jó Pásztor itt van velünk. Nem féltünk az égzengő vihartól sem, pedig kétszer is beszorított az esztena szűk filagóriájába. De ettől még romantikusabb, kalandosabb és maradandóbb az élmény.
Sebestyén Péter
