EVANGÉLIUM
Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott.
Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?” De ő hozzájuk fordult és megfeddte őket: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem, hogy megmentse.” Ezután másik faluba mentek.
Történt pedig, hogy útközben valaki így szólt hozzá: „Követlek, bárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.”
Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát.”
Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.” Jézus így válaszolt: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,51-62)
Egy ifjú pár meséli, hogy házasságuk előtt elmentek a férfi szüleivel és barátnőjével egy vendéglőbe. Az étkezés kellemes volt, a szülők megismerkedhettek leendő menyükkel, fesztelenül beszélgettek, viccelődtek. Amikor fizetésre került a sor – meséli a fiú –, történt valami: apám nem nyúlt a pénztárcájához, nem sietett azonnal kiegyenlíteni a számlát, ahogy azt azelőtt mindig tenni szokta. Hirtelen felismertem: nekem kell a vacsora árát kitennem. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy felnőttem.
Hogyan válunk felnőtté? Mit jelent ez? Manapság számtalan szociológiai felmérés panaszkodik arról, hogy a fiatalok közül sokan élnek együtt szüleikkel, úgymond a szüleik hátán. Valahogy úgy érzik: nem éri meg felnőni. Nem éri meg belélegezni a szabadság levegőjét, mert azt mindig megfertőzi valami, amit kevesen szeretnek: a felelősség. Kevéssé került be a köztudatba, hogy a Nagy Francia Forradalom hevében aláírt Emberi és polgári jogok nyilatkozatát követte egy jóval később aláírt Emberi kötelességek és felelősségek nyilatkozata is. Hogy az emberiség ezen az erkölcsi téren mennyire kamasz maradt, azt az is mutatja, hogy szabadságunknak szobrot állítottunk, kötelességeinknek és felelősségünknek elfeledtünk egy szigorú tekintetű szobrot állítani. Az emancipációt szeretjük, ünnepeljük – a deontológiát, a kötelességek tanát kevésbé. Az emberiség akkor lép át a kamaszkorból a felnőttkorba, ha e kettő (újból) egyensúlyba kerül.
Mikor leszünk felnőttekké? Nem akkor, amikor szabadokká válunk. Hanem akkor, amikor felelősséget is tudunk vállalni – valakiért. Miért vállaljunk felelősséget valakiért? Mert csak így adhatunk értelmet életünknek. Csak így leszünk képesek mindazt, ami az életünket kordában tartja, a múlt megrögösödött csökevényeit magunk mögött hagyni. Csak így leszünk képesek előretekinteni – nekifeszülni a jövőnknek, és szabadságunkkal alakítani azt. Életünk értelme mindig valahol a jövőnkben van elrejtve, amelyhez szabadságunk és felelősségünk vezet el bennünket.
Mikor leszünk felnőttekké? Amikor képesekké válunk döntéseket hozni. A nem szabad, felelősség hiányában született döntések arról ismerhetőek fel, hogy a következményeit hárítjuk magunktól. Nem én tehetek róla, nem az én hibám, nem engem terhel a felelősség. A politikai beszéd tele van ilyen szlogenekkel. Mert nem szabad emberek, hanem gyerekek űzik azt.
Jézus Krisztus szabad ember volt. Akik követésére vállalkoztak, nem kellett végiggondolják, hogy vajon mi lesz velük – ösztönösen megérezték, követhetik őt, hisz a szabadságra vezeti őket. Akik nem merték vállalni a szabadság és felelősség kockázatát, azok nem indultak el utána. Azok leragadtak a múltjuknál, ürügyeket kerestek. Engedd meg, hadd temessem el apámat – mondja neki az egyik. Engedd meg, hadd búcsúzzam el az otthoniaktól – mondja a másik. És Jézus egyiket sem fogadja tanítványai közé. Ők még nem szakadtak el a múlt kötöttségeitől, a kényelem fészkétől. Ők még nem merik vállalni a hit kalandját – mert félnek. Bátran előretekinteni, vállalni a kockázatot, kilépni a bizonytalanságba – csupán a szabad, felelősségteljes ember tud. Olyan, aki már felnőtt.
László István kolozsvári segédlelkész
Megjelent a Vasárnap június 30-ai számában.
