Rég volt már akkora divat vallásról, kereszténységről beszélni, mint napjainkban. Lehet, hogy a lelkészek, püspökök nem éppen arra vágytak, hogy a jelenlegi, liberális kontra konzervatív politikai harcok híreinek izzadságszagú kommentzuhatagában kerüljön elő minden szájból Jézus Krisztusnak és a keresztény magatartás alaptételeinek témája, de tény, hogy naponta önti magából a szűretlen véleményt templomba járó és azt messziről kerülő egyaránt. Ilyenkor önkéntelenül felmerül az emberben a kérdés, még azokban is, akik kevésbé vallásosak, hogy akkor milyen is a jó keresztény? Hogyan kell mintakereszténynek lenni?
Minden etnikai, nemzetiségi, vallási, szexuális beállítottság iránti nyitottság kényes kérdését hagyjuk most másokra és beszéljünk egy legalább annyira fontos jelenségről. Amit sokan alaposan elfelejtettek. Vagy inkább nem akarnak meglátni. Az önfényezést. Az erőszakos figyelemvágyat. A dicséret iránti sóvárgást. A hiúságot. „Voltam a reggeli misén, téged nem láttalak, miért nem jöttél a lelki napra?” – hallgatjuk naponta. Bezzeg ő, a mintakeresztény naponta nyálazza a szövetborításos Bibliáját, reggeltől-estig papok, lelki alkalmak és szakmai konferenciák körül sürög-forog. Mert ő szolgálja az Urat és a társadalmat, és ami a legfontosabb: ezt másnak is látni kell. Hogy ő ott volt. Hogy ő tetőtől talpig tökéletes Krisztus bajnoka egy ötszáz éves hőseposz mintájára. És ő rá ezért fel kell nézni. Minden lélegzetvételét hangosan és jól érthetően meg kell köszönni. És mindenhol megemlíteni, hogy ő kicsoda és mit tett. Őt ki kell szolgálni. Mert ő fontos. Hát még a munkája! Amiben csak azt vállalja el, ami jól látható, a nagyközönség által nyomon követhető, szép, tetszetős, látványos. Hogy fürödni tudjon az elismerésben.
Közben a kullogó, csendes keresztény nem a tömjénezésre vár a nap minden percében, csak a blokk felé vezető akácsor árnyékára, a szomszéd messziről hozzá rohanó kutyájára, a társ mosolyára. S, hogy másnap is jó közérzettel ébredjen. Hogy tudja tenni a dolgát. Mert tisztában van vele, hogy ahhoz ért, és természetesnek veszi, hogy tehetségét az emberek szolgálatába állítja. Neki is jól esik a köszönöm, de zavarba jön, ha hajbókolnak neki. Aztán mocorog a lelkiismerete, mert a törtető és dicshajhász Krisztus bajnoka bíráló kiselőadást tart neki lelki elmaradottságáról, amiért nehezen fogadja be a minden iránt is nyitott trendeket. Amiért nem mintakeresztény.
Talán nem az. Csak jó a memóriája. Tudja, hogy nem kell megalázkodni, gyötrődni, csendben szenvedni, csak emlékezni az alázatra a szakma, a hivatás és a környezet iránt. Máskülönben nem lehet keresztény. Csak hiteltelen és hiú.
