Bodor Attila tolmácsolásában hallhatta a csíksomlyói hegynyeregben a zarándoktömeg Ferenc pápa beszédét magyarul. Nem csak felolvasta, hanem ő maga fordította a hétpecsétes titoktartás kötelezettségével előzetesen megkapott olasz szöveget magyarra. A gyulafehérvári papképzésben két éve tanárként is részt vevő Bodor Attilát életútjáról, hivatásáról és a pápai szöveggel való találkozásáról faggattuk.
Mesélj arról, ki vagy, honnan származol, mit és hol tanultál?
Amit fontosnak tartok kiemelni, az az, hogy gyimesfelsőloki vagyok, tehát gyimesi csángó származású. Ez nekem nagyon fontos: a gyimesiek tulajdonképpen székely emberek, akik bizonyos hagyományokat jobban megőriztek. Ez nagyon meghatározza azt, hogy ki vagyok. Olyan környezetben nőttem fel, amely számára Csíksomlyó nagyon fontos. A székelység, a magyarság, a gyimesi csángó öntudat nagyon nagy jelentőséggel bír számunkra. Emlékszem, amikor gyermekkoromban nagymamámmal és szüleimmel elzarándokoltunk Csíksomlyóra – még a kilencvenes évek elején nem volt akkora a tömeg, mint most. Szombaton mentünk és vasárnapra virradólag a kegytemplomban virrasztottunk. Ez nagyon megmaradt bennem. Számomra a csíksomlyói kegytemplom ezt a régi emléket juttatja eszembe, ahogy a pünkösdszombatról vasárnapra virradó éjszakát általában a kegytemplomban töltöttük imádkozva a szűkebb családdal és nagyon sok zarándokkal. Sok emlékem nincs erről, de tudom azt, hogy az emberek énekeltek, imádkoztak egész éjszaka. Kötődöm Csíksomlyóhoz, ehhez a vidékhez.
Gyulafehérváron a kántoriskolában tanultam, onnan kerültem a gyulafehérvári szemináriumba, majd 2009-ben Rómába. Onnan 2016-ban jöttem haza. Ahogy a búcsúzó beszédemben mondtam a német–magyar kollégiumban, hét bő esztendőt töltöttem ott, amiből a hetedik pasztorális év volt. Rómában először a Pápai Gergely Egyetemen tanultam teológiát, majd a gyakorlati év után visszatérve a Pápai Biblikus Intézetben szentírástudományt és bibliai nyelveket. Mivel gyorsabban befejeztem a képzést a Biblikus Intézetben, ezért elkezdtem doktorálni, egy évem volt a kötelező doktori vizsgára és egy fél évem a doktorira – ez a képzés mind a mai napig tart, ami azzal jár, hogy évente ötször-hatszor, elég gyakran még mindig visszajárok, hiszen ott én még mindig diák vagyok.
Amikor 2016-ban hazakerültem, elkezdtem tanítani Szentírás-tudományt, illetve a két alap bibliai nyelvet, hébert és görögöt, illetve Kudzsirban és Alvincen vagyok plébános.
Mi a doktori kutatásod témája?
Izajás szír fordításának a teológiája, ami tulajdonképpen arra épül, hogy ezek a fordítások a Krisztus utáni 1–2. századból származnak, amiről nagyon keveset tudunk, hogy keresztény vagy zsidó fordítás, tehát ezek mind a mai napig kutatás tárgyát képezik. Azt próbálom kutatni, hogy egy új fordítás milyen új teológiai üzenetet vagy interpretációs értelmet ad át. Most már a vége felé járok. Ha minden jól sikerül, idén fogom megvédeni. Először fog magyar ember a Biblikus Intézetben doktorálni. Ennek magyarázata, hogy nagyon hosszú idő ez a képzés. Ami ott mesterképzésnek felel meg, azt licenciátusnak nevezik, négyéves, csak teológiai alapképzés után lehet elvégezni, az ezt követő a doktorátus is négyéves – ez nyolc év a teológiai alaptanulmányok után, nagyon hosszú idő. Nekem azért sikerült, mert gyorsabban vettem fel a kurzusokat, így sikerült lerövidítenem az időt.
Említetted, hogy teológiai tanulmányaid közben te is voltál gyakorlati éven: hol töltötted ezt az időszakot?
Két kis településen. Kézdiszentléleken voltam először, rövid időt töltöttem ott, csupán három hónapot, de intenzív időszak volt, éppen bérmálásra készültünk, nagyon jó kapcsolatba kerültem a fiatalokkal, az öregotthonba is hetente bejártam egy-egy órára. Szórványközösségbe kerültem ezután, Szászrégenbe. Nem annyira feltűnő helyeken voltam és most is szórványban vagyok.
Milyen a gyulafehérvári szeminárium immár tanári szemmel? Mi a legfontosabb dolog, amit át szeretnél adni a diákoknak?
Szerintem a szemináriumban egyre jobb hangulat uralkodik. Külföldön is megfordultam több szemináriumban, Rómába most is gyakran visszajárok, itt én nagyon jól érzem magam, szerintem a diákok is. Úgy látom, hogy Gyulafehérváron nagyon jó elöljárók vannak, nagyon jó a kapcsolat az elöljárók és a diákok között, az elöljárók és a tanárok között. Ki szeretném emelni, a mostani csíksomlyói zarándoklat kapcsán is, hogy a kispapok nagyon sokat tettek ezért a zarándoklatért. Fáradságot nem ismerve, panasz és zokszó nélkül egy héten keresztül dolgoztak különböző olyan munkaterületeken, amelyek bizonyos szemszögből nem egyetemistáknak valóak. Nagyon sok fizikai munkát végeztek, amiről esetleg azt gondolnánk, hogy munkások végezték el. Azon kívül, amit láttunk, hogy milyen szépen és tökéletesen ministráltak, ami a vatikáni ceremoniáriusok tiszteletét is kivívta – ezt külön ki is emelték, hogy látszik rajtuk a felkészültség, az odafigyelés és, hogy minden tökéletes –, bekapcsolódtak az előkészületi munkálatokba. Ha valaki jobban megnézi a felvételeket, ez a napbarnított arcokon is látszik. Ha ilyen kispapjaink vannak, ha ilyen a jövendő papsága, ennek csak örülhetünk.
Túlzás nélkül állítom, hogy én minden egyes órára nagyon boldogan megyek be, mindig örülök, ha közöttük lehetek, és amikor Rómába visszatérek, a volt kollégák mondják, hogy olyan fiatalos vagyok, látszik, hogy fel vagyok töltődve. Igaz a mondás, hogy ha az ember ilyen lelkes szeminaristák között van, a lelkesedés átragad. Azt hiszem, ezt nekik is mondtam, egy rossz tanárból a jó közösség, a jó diákság tud jó tanárt faragni. A jó tanár pedig a rossz diákból tud jó diákot faragni. Ha ez a két dolog egyesül, egymást nagyon fel tudjuk emelni. Ezt a kölcsönös felemelést a szemináriumban folyamatosan érzem. Nemcsak ők tanulnak tőlem, hanem én is sokat tanulok tőlük. Például, amit én a csíksomlyói zarándoklat kapcsán tőlük láttam, számomra példaértékű volt, egyszerűen le a kalappal.
Te magad hogyan vettél részt a pápalátogatás előkészítésében, hiszen neked különleges szerep jutott…
Az én feladatom talán kicsit látványosabb és hangzatosabb volt, de ez nem jelentett olyan sok készülődést és munkát, mint a különböző bizottságokban dolgozó többi embernek a munkája, akik már hónapokkal ezelőtt elkezdték az erre az alkalomra való készülést. Az én munkám inkább abban állt, hogy az utolsó száz méteren ebbe a készületi munkába kicsit bekapcsolódhattam. Ez egyben kihívás is, nehézség is, másrészt pedig könnyebbség is volt. Ez azt jelentette, hogy a múlt hétig nem kapcsolódtam be a szervezési munkálatokba, egyszerűen az egyéb feladataimra koncentráltam, hiszen egyik hétről a másikra nem lehet jobban megtanulni olaszul. Különösebb előkészületet az én részemről nem igényelt. A kihívás éppen ebben is állt, hogy van tíz perc, egy látványos időszak, amikor jól kell teljesíteni, amikor jó munkát kell végezni. Egy kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint amilyen a sebész munkája egy sürgősségi kórházban, amikor egy adott pillanatban jó döntéseket kell hozni, mindent jól kell tenni, de ez nem jelenti azt, hogy egész éjszaka ügyeletben vagyunk két héten keresztül.
A fordítással kapcsolatban azt mondhatom, hogy néhány nappal azelőtt kaptam meg az előkészített szöveget, amit – a szentatya sem olasz, hanem spanyol anyanyelvű – előre elkészítenek a szentatya gondolatai és mondanivalója alapján olaszul szépen megfogalmazva. Ennek a hivatalos fordítására nekem egy délutánom volt. Ez nagyon fontos, hiszen ezt adják alapszövegként mindenütt közre, és ezért az a délután nagyon nagy koncentrációt igényelt, hogy az olasz szöveget olyan magyar szöveggé ültessem át, ami érthető úgy is, ha nem olvasott, hanem elmondott szöveg, érthető és követhető azok számára is, akik nincsenek annyira képben teológiailag, egyházilag. Ez mindig nagyon nehéz feladat, egyik nyelvből a másikba átvinni a gondolatot, mert az a fontos, és mindezt úgy tegye, hogy nagyon magyaros is legyen a szöveg. Rövid idő alatt készítettem el a fordítást teljes titoktartás alatt, néhány ember segítségét kikértem bizonyos szófordulatoknál. Számomra ez nagyon jó tapasztalat volt, mindig jó csapatban dolgozni, mivel egy embernek a munkája nem jelenti azt, hogy ő mindent tud, mindenkinek lehet egy jó meglátása, azok alapján lehet mérlegelni, dönteni, de a végső felelősséget azért a szövegért mindenképp én hordozom. Ezzel a fordítással személy szerint nagyon elégedett voltam, és a visszajelzések alapján sokan mások is, mivel érthető volt, egyszerű, mindenképpen kifejező.
Milyen érzés volt kiállni a tömeg elé, nyilvánosan felolvasni a pápa szavait, Ferenc pápa magyar hangja lenni?
Itt még van egy különlegesség és egy nehézség, ami abban áll, hogy a fordítás csak kiindulási pont, ami előzetesen elkészül az újságíróknak. A felolvasott szöveg nem biztos, hogy száz százalékban az előkészített szöveg. Ebben az esetben is így történt, lehet, hogy sokan nem vették észre, ugyanis nem nagymértékben, de a szentatya itt is a prédikáció mondása közben bizonyos mondatokat hozzátoldott az előkészített prédikációhoz. Amíg a szentatya mondta a szöveget, addig én erre figyeltem, hogy ezeket az új mondatokat tudjam bevonni a prédikációba, hogy a zarándokok ugyanazt a szöveget hallhassák, amit a szentatya olaszul mondott el ott, helyben, nem amit korábban előkészített. Az oltárnál erre koncentráltam, figyeltem, hogy a szentatya hogyan adta át az előkészített üzenetet. Ez természetesen kis izgalommal is járt, erre senki sem tud előzetesen felkészülni. Az elmondással kapcsolatban az volt az érzésem és az volt a vágyam, hogy minél inkább úgy adjam át, ahogy a szentatya az olasz szöveget átadja. A szentatya – erről a zarándokok is meggyőződhettek – nagyon nagy egyszerűséggel, normalitással, szeretettel érkezett, lépett be a zarándokok közé Csíksomlyón. Én végig arra próbáltam koncentrálni és törekedni, hogy a zarándokok ne érezzék azt, hogy esetleg én izgulok amiatt, hogy ilyen sok ember előtt kell beszélni, mert a szentatya olasz nyelven nem egy izgulós prédikációt akart elmondani, hanem egy emberekhez szóló, az emberek szívét megérintő prédikációt próbált közvetíteni. A szavakon túl van az ún. metakommunikáció, arra összpontosítottam, hogy ezeket az érzéseket tudjam közvetíteni. Megpróbáltam. Remélem, hogy bizonyos szinten sikerült átadni azt a meggyőződést, szeretetet és üzenetet, amit a szentatya a szavakon túl az eredeti nyelven elmondott.
Téged hogyan érintett meg a beszéd? Milyen elemei hatottak rád leginkább?
Szerintem mindenképpen fontos, hogy ezt a beszédet még egyszer, kétszer vagy még többször az emberek átolvassák, akkor tudjuk igazán megérteni. Én fordítás és javítás közben sok mindent megértettem, sok minden még magyarázatra szorult volna. Tegnap este beszéltem egyik paptársammal, aki elmondta, hogy a magyar fordításból bizonyos fogalmak, szavak megérintették, és hogy ő ezen el fog gondolkodni, tovább fogja olvasni ezt a prédikációt. Szerintem így lehet ezt igazán megérteni, mert ha egyszer halljuk, az nagyon kevés. Nagyon sok minden átjött, nagyon sok fontos üzenete volt, amit újságcikkek is kiemelnek, a prédikációból közölnek. Elhangzott az a mondat, hogy ez a zarándokhely Erdély öröksége. Szerintem ez egy nagyon bátor mondat volt! Azon is sokat lehetne gondolkodni, hogy – nem pontosan idézve – ne azon gondolkodjunk mindig, ne azt szemléljük, ne azt nézzük, „mi lett volna, ha”, hogyan lehetett volna. Ez is nagyon sokat mond.
Van még egy érdekes mondat, amit nehéz is volt fordítani, mivel egy igen összetett mondatszerkezetben szerepelt egy mellékmegjegyzésként. Én a fordításban szétbontottam. Ez arról szólt, hogy az egyház voltaképpen egy tábori kórházhoz hasonlít. Ezt talán sok olvasó és a zarándoklaton részt vevő ember nem értette pontosan. Én utánaolvastam: ez a szentatyának az egyházról szóló metaforái közül az egyik kedvelt metaforája. Mit jelent konkrétan? Egy tábori kórházban nem nézik azt, hogy ki az ellenség és ki a barát. Ha oda behoznak valakit, a sérültet azonnal ellátják. Sőt, mi több – ezt is mondta a szentatya, amikor külön erről beszél –, egy tábori kórházban nem úgy működik az ellátás, mint egy normális kórházban, hogy megkérdezik, az ember milyen orvosságokra allergiás, milyen a koleszterinszintje stb., hanem próbálják megmenteni. A szentatya azt mondta, hogy az egyház ilyen tábori kórházként kell működjön. Ennek a tábori kórházként működő egyháznak a szent helyei a kegyhelyek. Ezt kibontani sajnos nem volt lehetőség, a fordításban mindenképpen benne van: ez azt jelenti, hogy aki Csíksomlyóra eljön, az egy ilyen tábori kórházba érkezik, különböző bajai, problémái gyógyítást nyernek anélkül, hogy valaki megkérdezné, kicsoda ő, miért jött, milyen problémával küzd.
A beszédben nagyon sok olyan mondat elhangzott, amit érdekes lenne tovább bontogatni. Én most csak ezt a tábori kórházas képet emeltem ki, de szinte minden egyes mondata olyan, hogy arról külön cikket lehetne írni.
Találkoztál-e személyesen Ferenc pápával Csíksomlyón? Volt-e alkalom, hogy esetleg megköszönje a munkádat?
Lett volna lehetőség erre, ha kértem volna. De én úgy éreztem, hogy én voltam Rómában, ez most nem az az alkalom, hogy külön én is odamenjek hozzá, külön találkozzam vele, hogy én valamiképpen a középpontban legyek. Majd ha egy következő pápai kihallgatáson részt veszek, ahol nem ez lesz a téma, nem ez lesz a központi téma, és találkozunk, akkor mindenképpen meg fogom említeni, hogy ha emlékszik, én fordítottam. Akkor esetleg majd beszélünk erről… Most nem én kellett a középpontban legyek. Én ezt a szolgálatot elláttam, és nem találkoztunk, bár eléggé közel voltunk egymáshoz. Azt mondják – én hátrafelé nem fordultam –, hogy a magyar prédikációt különösen nagy figyelemmel követte.
Az interjú részleges formában megjelent a Vasárnap hetilap június 2-i számában.
