Egy kórházlelkész élni akarással és halállal egyaránt találkozik hivatásának gyakorlása során, határozott, tudatos gondolkodást igényel úgy felfogni a megüresedett ágy látványát, hogy az illető legalább szentségekkel távozhatott. Fábián László plébánossal beszélgettünk a kórházpasztoráció minden örömteli és nehezen feldolgozható pillanatairól, mert elsőpénteken kiemelten gondolunk a betegekre.
Amikor Brassóban szolgált Fábián László plébános, elmondása szerint sokszor meglátogatta a híveket a kórházban: ott találkozott először a betegek magára maradottságával, szenvedésével, kiszolgáltatottságával, de egyúttal meg is szerette a kórházlelkészség hivatását, és Kolozsváron is folytatja, immár tizennégy éve. Kórházpasztorációs munkája során azt tapasztalta, hogy legtöbb betegség lelki problémákban gyökerezik, családban, házasságban, szülő-gyermek viszonyban megoldatlan gondokhoz, sérelmekhez vezethető vissza.
Esély a szentségekkel való távozásra
„Az idő, amit együtt töltünk a beteggel, egy baráti találkozás mindkét fél számára, ami megkönnyebbülést hozhat, arra ad lehetőséget, hogy az illető gyónjon, szentáldozáshoz tudjon járulni, így esélyt kap arra, hogy Isten országába kerüljön” – mondta a plébános. Hozzátette, ha nem is örömként, de valahol megnyugtatásként tudja megélni, ha valaki szentségekkel megerősödve tud távozni: megkapta a lehetőséget, hogy Isten országába kerüljön. Ugyanakkor az már valódi öröm, amikor a plébános látja, hogy a már mozogni képes beteg segít az ágyhoz kötött embertársán. A lelkipásztor hamar bizalmat tud kelteni a betegekben, amint elmondja, hogy ő is átesett kemoterápián, műtéten, rákbetegségen. Elmondása szerint rögtön nyitottabbá válnak a betegek, ha látják, hogy a pap nem csak prédikálni érkezett, de valóban együtt tud érezni a kórházban tartózkodókkal. Fábián László hiszi, hogy azért kellett mindezt megtapasztalnia, hogy jobban megértse, mit élnek át a betegek. A személyes tragédiák közt pedig még sikerélmény is megtapasztalható.
„Egy síbalesetben lebénult fiatal férfi deréktól lefele nem tud mozogni, kerekesszékbe kényszerült. Volt időszak az életében, amikor már nem akart élni, akkor elmondtam neki, hogy ha egy ilyen súlyos baleset után még él, az azt jelenti, hogy a jó Istennek szándéka van vele. Fél év után eljutott arra a pontra, hogy meg tudta köszönni Istennek azt is, hogy mindez megtörtént vele, mert teljesen más világkép nyílt így meg előtte” – osztotta meg tapasztalatait a kórházlelkész. Hozzátette, vannak szomorú pillanatok, amikor visszamegy a kórházba és már üres az ágy. Bevallása szerint elsősorban a hit segíti abban, hogy a kórházakban tapasztaltakat feldolgozza: hivatásszerűen végzi a feladatát, akár egy orvos, aki látja, hogy a betegágyon a szenvedés, a megpróbáltatás az élet egyik oldala, de ott van még a kinti, zajló élet is.
(Illusztráció/Pixabay)
A betegnek éreznie kell, hogy Isten szereti
„Isten mindenkit próbára tesz az élete során valamikor, hogy lássa, az élet mellett vagy az ellen döntünk. Az Úr ilyenkor látja, hogy hiszünk-e benne, rá merjük-e bízni a sorsunkat, készek vagyunk-e elfogadni az esetleges halált” – fűzte hozzá. A gyerekek esetében azonban nagyon nehéz feldolgozni a szenvedés látványát, pláne, ha látja, ahogy átmendegél a számítógép-szobába, és közben hurcolja magával az infúziót. A plébános ugyanakkor hangsúlyozta, sokszor már fél megoldás, ha kiderítik, hogy milyen lelki oka van a betegségnek, hiszen ha nem a gyökerénél ragadjuk meg a problémát, addig csak tünetkezelést végzünk. Miután egy férfi mellében csomót találtak, kiderült, hogy évek óta nagyon rossz viszonyt ápolt az édesanyjával, de nem egy esetben a veseproblémát a házasfelek közötti megoldatlan konfliktusig vezették vissza.
Úgy látja, hogy Isten soha nem tesz nagyobb próbára annál, mint amit el tudunk viselni. A legjobb hozzáállás pedig a töretlen remény mind a beteg, mind a családtag részéről: mindig biztatni kell a beteget, és nem mindig jó minden információt közölni az állapotáról, mert akkor még az a kevés remény, élni akarás is szertefoszlik benne.
(Illusztráció/Pixabay)
„A lényeg az, hogy a betegek érezzék, közel vagy hozzájuk, a krisztusi szeretetet kell bevinned oda. Érezniük kell, hogy azért vagy ott, mert te szereted őket, mert Isten szereti őket, ugyanis sokan büntetésként fogják fel a betegséget, de könnyebb, ha feltárjuk, hogy esetleg ő saját magát büntette azzal, hogy bizonyos problémákra nem figyelt oda annak idején” – magyarázta Fábián László.
A cikk megjelent a Vasárnap hetilap 2019. február 17-i lapszámában.
