Húsvét második hetének szerdáján az általános kihallgatás során, a Szent Péter téren Ferenc pápa tovább folytatta a Miatyánkról szóló sorozatát. Ezúttal, a tizennegyedik alkalommal Jézus imájának az utolsó előtti kérését elemezte: Ne vígy minket a kísértésbe!
Katekézisében a szentatya arra mutatott rá, hogy az Atya sohasem visz senkit a kísértésbe, mert ő mindig jó és gondoskodó – tudósít a Vatican News. Fiának, Jézusnak az irántunk való szeretete abban mutatkozott meg, hogy hozzánk hasonlóan ő is kísértést szenvedett, de mindvégig hűségesen kitartott és megmutatta, hogy számunkra is lehetséges a kitartó helytállás a gonosz kísértéseivel szemben.
Isten soha nem akarja kísértésbe vinni az embert
Ferenc pápa katekézise kezdetén a Miatyánk imádság utolsó előtti fohászát így fordította: „Ne hagyj bennünket a kísértésben!”, vagy egy mások verzió szerint „Ne engedd, hogy kísértésbe essünk!”. A Miatyánk imádság egyébként derűs hangnemben kezdődik – emelte ki a pápa. Isten nagy terve megvalósítását óhajtja itt köztünk, aztán az életre tekint és annak mindennapi szükségleteit kéri. Majd a személyek egymás közti kapcsolataihoz fordul, megbocsájtást kér és elkötelezi magát annak meghosszabbítására. Ám a mennyei Atyával folytatott párbeszédünk ezzel a mostani fohásszal a dráma közepébe vág, vagyis a földi síkon szembesül a szabadságunk a gonosz cselszövéseivel.
A pápa utalt az eredeti újszövetségi görög szöveg fordítási nehézségeire, hiszen annak értelmét nehéz visszaadni és az összes modern fordítás valamiképp sántít. Egy elemre azonban egyhangúan rámutathatunk – mondta a pápa. Akárhogy is értjük a szöveget, azt ki kell zárni, hogy az Isten legyen a kísértések főszereplője, amelyek az emberre nehezednek az útja során. Egyébként mintha az Isten lesben állna, hogy tőrbe csalja gyermekeit. Az ilyen értelmezés szemben áll magával a szöveggel és távol áll attól az istenképtől, amit Jézus kinyilatkoztatott.
Ne felejtsük el, hogy a Miatyánk az „Atya” megszólítással kezdődik és egy atya soha nem állít kelepcét a gyermekeinek. A keresztényeknek semmi közük nincs egy irigy Istenhez, aki az emberrel verseng, vagy azzal szórakozik, hogy próbára tegye. Ezek egy pogány istenség képei – fűzte hozzá szabadon a pápa, majd a Jakab levélből idézett: „Senki se mondja, aki kísértést szenved: »Isten kísért«, mert Istent nem lehet rosszra csábítani, és ő sem csábít rosszra senkit”(Jak 1,13). Nem az Atya a rossz szerzője, hiszen senki sem ad kígyót gyermekének hal helyett, ahogy azt Jézus tanítja (vö Lk 11,11). Amikor a rossz megjelenik az ember életében, akkor az Isten vele együtt van és érte küzd, mert ő Atya.
Jézus győzelmesen visszaveti a Sátán minden kísértését
A próbatétel és a megkísértés pillanata titokzatos módon jelen van Jézus életében is, aki ezzel a tapasztalatával teljesen a testvérünk lett, mégpedig botrányos módon. Éppen ezek az evangéliumi szövegek mutatják, hogy az evangélium legnehezebb kérése, amely az imát zárja, már meghallgatást nyert: Isten nem hagyott bennünket egyedül, hanem Jézusban úgy jelent meg, mint a velünk egy Isten. Mert velünk van, amikor életet ad, velünk van az örömben és a próbatételben, a szomorúságban, a vereségekben, amikor vétkezünk, mindig velünk van, mert ő Atya és nem tud elhagyni bennünket.
Jézus már megharcolta értünk ezt a kísértést, ahogy az evangélium első lapjai írják. Megkeresztelkedése után visszavonult a pusztába és megkísértette a Sátán. Így kezdődik Jézus nyilvános élete, hogy megkísérti a Sátán. A Gonosz jelen van. Sokan mondják, hogy miért kell annyit beszélni a róla, hiszen nincs. A pápa azt válaszolja nekik, hogy nézzétek az evangéliumokat, amelyekben Jézus megküzd a gonosszal, mert a Sátán megkísértette. Ám Jézus győzelmesen visszavet minden kísértést. Máté azt írja: „Erre otthagyta az ördög és angyalok jöttek a szolgálatára” (Mt 4,11).
Jézus megjárta a mi próbatételeink völgyeit
Isten még a legnagyobb próbatételek idején sem hagy egyedül bennünket – folytatta a pápa. Amikor a Gecsemáné-kertben imádkozik Jézus, szívét elmondhatatlan szorongás tölti be, megtapasztalja a magányt és az elhagyatottságot. Egyedül van, vállán a világ összes bűnének felelősségével. Ebben a gyötrelmes helyzetben az a váratlan dolog történik, hogy Jézus, aki soha nem koldul szeretetet önmagáért, ezen az estén mégis, amikor halálosan szomorú a lelke, barátai közelségét kéri: „Maradjatok itt és virrasszatok velem!” (Mt 26,38). Ám az apostolok a félelem dermedtségében elalszanak. Az agóniában az Isten arra kéri az embert, hogy ne hagyja el őt, az ember ellenben elalszik. Amikor viszont az ember a saját próbatételét éli, az Isten virraszt. Életünk legsötétebb, szenvedéssel teli félelmetes pillanataiban az Isten velünk virraszt, velünk harcol, mert mindig velünk van. Azért mert Atya!
Ezért kezdjük az imádságot vele: Miatyánk! Egy atya soha nem hagyja el a gyermekeit. Jézus szenvedésének ez a sötét éjszakája mintegy megtestesülésének az utolsó pecsétje. Isten alászáll, hogy ránk találjon a mélységekben és gyötrelmeinkben. Ez a mi vigaszunk a próbatétel idején. Vagyis annak a tudata, hogy az a völgy, amin Jézus maga áthaladt, többé már nem elhagyatott, hanem áldást nyert Isten jelenléte által. Ő soha nem hagy el bennünket.
Távolítsd el tőlünk, Istenünk, a próbatétel és a megkísértettség idejét! – kérte a pápa. De ha mégis elérkezik, akkor mutasd meg nekünk, óh Atyánk, hogy nem vagyunk egyedül! Te vagy az Atya, mutasd meg, hogy Krisztus már magára vette a mi keresztünk súlyát is! Mutasd meg nekünk Jézust és hívj bennünket arra, hogy vele együtt vigyük a keresztet, bizalmasan ráhagyatkozva a Te atyai szeretetedre! – zárta ezzel a fohásszal katekézisét Ferenc pápa.
