Jó nekünk itt!

Német László SVD nagybecskereki megyés püspökkel idén tavasszal találkoztam Nagyváradon. Közvetlensége szembetűnő és a beszélgetésben is meghatározó volt. Főpásztori szolgálatának eltelt tizenegy évéről, a vajdasági katolikusság életéről, misszióról és missziós tapasztalatairól, valamint a csíksomlyói pápalátogatásról kérdeztem.

Nem először jár Nagyváradon…

2009-ben jöttem először, amikor az egyházmegye megkapta a mostani megyés püspökét, Böcskei Lászlót. Mi régebbről ismerjük egymást, hisz én 2008-ban kerültem Nagybecskerekre, ő pedig akkoriban általános helynök volt Temesváron. Temesvár és Nagybecskerek között erős a testvéri kapcsolat a régi történelmi szálak miatt, a Szent István által alapított Csanádi egyházmegyéhez tartoztunk 1918-ig, majd a trianoni békediktátum felosztott minket három részre: szeged-csanádi egyházmegye, temesvári püspökség, Nagybecskerek pedig csak apostoli kormányzóság volt egész 1986-ig, ekkor alapította meg II. János Pál pápa a nagybecskereki egyházmegyét. Böcskei László püspökszentelésekor és azóta már többször jártam Nagyváradon, különböző programokon, találkozókon. A püspök atya baráti alapon is közel áll hozzám, de Lászlók is vagyunk, Nagyvárad meg ugye a Lászlók városa… Mindig jól érzem itt magam, és örülök, hogy akárhányszor jövök, azt látom, rengeteg új történik: felújítások, programok, gondolatok, ötletek…

Tavaly ünnepelte püspökké szentelésének tizedik évfordulóját. Milyen volt ez az évtized, milyenek ott a hívek, a katolikusság, milyen az élet?

Az egyik különlegessége az egyházmegyénknek, hogy kétnyelvű, de van több nyelvcsoport is. A hívek nagyobbik része, tehát körülbelül 75%-a magyar anyanyelvű, majd következnek a szláv csoportok: horvátok, csehek, szlovákok, bolgárok. Nagyon érdekes, kevert világban élünk. A híveink vallásossága jó értelemben tradicionális, tehát megőrizték a régi jámborság elemeit: Mária-tisztelet, a szentmise értéke, szentségekhez való járulás, a zarándokhelyeknek a látogatása… Jámborok és egyházhűek, és a szentatyát is szeretik. Ezek azok a pontok, amelyek meghatározzák a keresztény, katolikus jelenlétünket.

Ugyanakkor szórványban élünk, az egész egyházmegye egy nagy szórvány: északról a magyar határtól, ahogy megyünk dél felé, le Nagybecskerekig körülbelül ott van a tömbmagyarság, a tömbplébániák. Nagybecskerektől délre lassan, de biztosan a magyarok száma mind kisebb. A déli végeken valójában már csak szláv plébániák vannak. Van egy nagyobb magyar közösség, Székelykeve, az 1890-es években betelepített bukovinai székelyek lakják, de ők valójában hihetetlenül gyorsan tűnnek el, a kivándorlás ugyanis nagyon nagy 2010-től.

Nagyon sok az idős ember, már 1991-ben, amikor kitört a volt Jugoszlávia területén a háború, a szétesés háborúja, akkor a sorozás elől nagyon sok fiatal magyar és katolikus horvát ment el – ők különösen is, mivel horvát–szerb háború volt, és nem akartak saját embereik ellen, horvát horvát ellen menni a frontra. Jellemző volt a behívókkal, hogy sokkal több kisebbségi fiatalembert hívtak be, mint szerbet, és emiatt is kezdődött az elvándorlás, először csak a férfiak, de utána a férfiakat követte a család, az asszonyok a gyerekekkel. Valaki azt mondta nekem, hogy abban reménykedtek, a háború egy-két évig tart majd, de négy évig tartott… És Szerbiában még akkor se fejeződött be, mert folytatódott lent, a déli tartományban, Koszovóban, és ’99-ben a NATO bombázta Szerbiát, tehát nagyon-nagyon rossz volt a helyzet. Ez az elvándorlás nemcsak a háború miatt volt, hanem a gazdasági hanyatlás miatt is. Minden háború rengeteg pénzbe kerül, és azt egyszer – előbb vagy utóbb – ki kell fizetni. Majd a 2008-as gazdasági világválság oda vezetett, hogy nagyon sok munkahely veszett el Szerbiában, akkor újból megindultak a polgáraink.

A katolikusok Szerbiában 99%-ban nem szerb nemzetiségűek, mert a szerbek pravoszlávok. Sokkal könnyebb volt valahogy úgy kiutazni az országból, hogy van egy hátország, tehát a magyaroknak ott volt Magyarország, a horvátoknak Horvátország, a bolgároknak Bulgária.

2010 után következett még egy nagyon nagy áldás, amely egyben csapás is: az áldás a kettős állampolgárság, amely hihetetlen csapássá változott azáltal, hogy több mint 100 ezer ember a 250 ezer magyarból kapott magyar állampolgárságot, és abból aki csak tehette, tehát szerintem simán 30 ezer elment. És ezek mind a fiatalabbak és a munkaképesek, úgyhogy nagyon sok idősebb hívünk van, mert ahogy 1991-ben elkezdtek a fiatalok kimenni, maradt az akkor még középkorú dolgozó réteg, a szülők, akik mára már nyugdíjasok. Hihetetlen sok plébániák van, ahol kevés a gyerek, ez látszik a hittanórákon, látszik a bérmálások számában, az esküvők számában. Rengeteg iskolát zár be a kormány, a falvakban régóta nincs csak négy-öt vagy tíz gyerek, őket elviszik busszal a következő faluba. Nyáron sok iskola meg fog szűnni Szerbiában, a Vajdaságban ott, ahol mi élünk, az én püspökségem területén is, de éppúgy egész Szerbiában, mert annyira visszaesett a gyermekek száma. Ilyen értelemben rossz irányba haladunk. A híveinkben, akik otthon maradtak, van kitartás. Jó nekünk itt! mottóval – elsősorban Urunk színeváltozásának eseményére utalva – 2016 óta tart az egyházmegyei zsinatunk. Tudjuk, ez a színeváltozás csak egy pillanat volt Jézus életében, még a szenvedése előtt, ez nem ment fel semmi alól, tehát a szenvedés és a megdicsőülés egybe tartozik, de akárhogy nézzük, Isten velünk van, és Jézus, akire felnézünk, nem csak földi király, hanem a Megváltó, Isten fia, akire azt mondta az Atya hangja: ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.

Hihetetlen karizmákat fedeztünk fel a híveinkben, különösen a zsinati folyamatban, amelyet 2020 szeptember végén akarunk befejezni. Rengeteg ember van, aki szívügyeként tekint az egyházra. Boldog vagyok és elégedett, meg kell dicsérnem a híveimet: van 113 animátorunk, 60 zsinati atyák/anyák. Személyesen hívtam fel mindegyiket, hogy vállalja, és hihetetlen, hogy egyetlenegy személytől sem kaptam elutasító választ, mindenki elfogadta első körben. Ezek az emberek azok, akik tényleg csinálják, de nem kényszerből és nem fizetségért.

A pápalátogatás témája, úgy gondolom, az egész Kárpát-medence magyarságát megszólítja. Készülnek erre a zarándoklatra? Miben látja leginkább az esemény fontosságát?

Készülünk. Nem sokkal azután, hogy megjelent a hír hivatalosan is a vatikáni honlapon, az egyik papom feltette a kérdést, hogy ha Szarajevóba mentünk három évvel ezelőtt, amikor a pápa ott volt Boszniában, akkor Csíksomlyóra nem mehetnénk-e? Nem egészen tíz nap alatt össze is jött egy buszra való, 60 ember, és lesz három papi kísérő. Nagy a várakozás, hogy lesz, mint lesz, az egyik jó hívem vezeti a csoportot, Halmai Tibor, a Caritas igazgatója. Ő nagy Háló-ember, a Kárpát-medencei Hálózathoz tartozik.

Örülünk, hogy a pápa eljön ide Csíksomlyóra, mert kicsit fájó volt az első pápalátogatás 25 évvel ezelőtt Romániában, csak Bukarestben volt a szentatya, pedig a katolikusok nagy része nem ott lakik, nem is ott jár templomba vagy nem ott gyakorolja a vallását. Szerintem ez kimagaslóan fontos és jelképes látogatás a Mária-kegyhelyen. Ferenc pápa nagyon tiszteli Máriát, tehát ez abszolút rendben van. És abszolút rendben van szerintem, hogy ebben a kevert világban tiszteletét mutatja az állampolgároknak olyan része iránt is, akik itt élnek, itt fizetnek adót, itt tanulnak és itt gyakorolják a vallásukat, akkor is, ha nem román az anyanyelvük. Ez szerintem igen fontos jel: találkozik a románokkal, találkozik a magyarokkal. Ismerjük Ferenc pápánkat, biztos vagyok abban, hogy ki tudja használni ennek a lehetőségét, hogy rámutasson az együttlét fontosságára, az együttműködés fontosságára, mert ez van, itt élünk ebben a környezetben. Én Szerbiában nem tudom elképzelni az életemet úgy, hogy a szerb valóságtól elszakadva éljek. A kultúránk lehet különböző, de megvan az állami berendezkedés, amelynek a keretein belül élünk.

Szerintem, ami nagyon fontos, hogy meg fog minket erősíteni a hitben, és ez a pápának az igazi feladata, hogy rámutasson a vallásunk szépségére, az élő Istennek a jelenlétére itt és ezen körülmények között, és hogy felhívja figyelmünket, a cselekvő szeretet fontos a népi vallásosságban is, és a népi jámborságot is tisztítani kell olyan elemektől, amelyek lehet, hogy nem mindig felelnek meg a katolikus elvárásnak. Mindig van egy olyan kérdés, hogy mit és hogyan lehetne változtatni azért, hogy közelebb kerüljünk ahhoz az ideálhoz, amelyre a jó Isten ösztökél minket.

25 éves évfordulóját ünnepli idén a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség. Ennek kapcsán is kérdezem, milyen tapasztalatai voltak a Fülöp-szigeteken egyetemi lelkészként? Milyen volt ott az egyetemi pasztoráció, egyáltalán a fiatalok?

1987 és ’90 között voltam kint a Szent Károly Egyetemen, Cebu szigetén, bár nem a rendünk vezeti, de katolikus egyetemként a cebui érsekséghez tartozik. Akkoriban kb. 20.000 egyetemista volt, és kb. kétezer adminisztratív személyzet. Amikor odakerültem csak belecsöppentem a munkába, de fél évvel később, amikor befejeződött az első tanév, az egyetem elnöke kinevezett egyetemi lelkésszé, tehát ’88 júniusától. Érdekes, ott a tanév júniusban kezdődik, és nagyhét előtt fejeződik be, két szemeszterrel. Amerikai stílus az egész, tehát a felépítés, campusokon dolgozunk. Négy különböző campus volt, hat hónapig az egyik campusnak voltam lelkivezetője, utána az egész egyetemnek, a központi épületben dolgoztam. Egy nagyon professzionális lelkészség volt: 4 pap munkatársam volt és 16 világi. A világiak között volt két szerzetes, de a világiak voltak a „hangadók”. Ez egy fantasztikus tapasztalat volt számomra, ott tanultam meg világiakkal dolgozni, és ott láttam meg, hogy mi mindent lehet tenni. Minden héten találkoztunk, megbeszéltük mit csinálunk, hogy csináljuk, szétosztottuk a programokat. Hihetetlen volt, hogy az emberek milyen ötletekkel jöttek. Én Lengyelországban tanultam 6 évig, Jugoszláviából származom, Rómában is tanultam, plébániákra jártam segíteni, két évig pasztorális gyakorlatom volt az egyik plébánián Horvátországban (akkor még Jugoszláviában), és itt egy teljesen más hozzáállást tapasztaltam. A paphiány sokkal nagyobb volt, de úgy gondolom, nem csak ezzel magyarázható a világiaknak az elkötelezettsége, a motiváció. Óriási  öröm volt velük dolgozni, csak úgy sziporkáztak, jöttek az ötletekkel. Nagy részben csak csatornázni kellett az ötleteket, majd együtt kidolgozni. Hihetetlenül termékeny két teljes évet töltöttem ott mint egyetemi lelkész.

Nagyon sokat adtak a fiatalok, másrészt megláttam, mi az értelme az egyetemi lelkészségnek. A Fülöp-szigeteken fiatalabb korúak az egyetemisták, mint Európában, ugyanis az amerikai rendszer szerint 6 év általános után, a 4 év középiskola, és 17 évesen kezdődött a főiskola. A fiatalok nagyobb része ekkor először jött be a szigetekről a nagyobb városba. Távolra kerültek a szülőktől, így rengeteg feladat volt velük így nevelési téren is, mert valójában 17 évesen még gyerekek, akik először kerültek ki a világba, és még nem teljesen kiforrt az egyéniségük. A sziget-világot ismerve teljesen más az élet egy kicsi szigeten, mint Cebu szigetén, amelyik a Fülöp-szigetek második legnagyobb városa volt. Igazából itt találkoztak először mindennel, amit csak el lehet képzelni: bevásárlóközpontok, lehetőség pénzt költeni, szülők nélkül, stb. Ez pozitív is, meg negatív is. Tehát figyelni kellett rájuk.

A másik pedig a vallási élet. Ázsiában szerintem minden ember vallásos attól függetlenül, hogy hogy éli meg a vallásosságát, de olyan emberrel nem találkoztam, akinek az Isten létének megkérdőjelezése felmerült volna a fejében. Tehát ott nem kellett alapozni, nem kellett bizonygatni Isten létét, hanem egyszerűen tovább építeni a hitet. Ez egyfelől magában a kultúrában létező mély vallásosságnak, másfelől pedig a családból hozott vallásosságnak köszönhető. Az egyház jól meg van szervezve, és ahittanórák, a plébániai programok oda vezettek, hogy az embernek van egy erős vallásos hozzáállása. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy többet tudnak, mint a mi fiataljaink, hanem egyszerűen, hogy más a hozzáállás, és másak a helyi adottságaok, öröm, nyitottság, könnyedség az életben… Persze, nem könnyebb az életük, de van abban egy könnyebbség, ahogyan a problémákat kezelik (zene, ének, tánc, jó ételek – az mindig kell).

Az ott töltött idő meghatározó tapasztalat volt számomra, amely azóta is valahogy táplál, és ami megtanított a világiakkal együtt dolgozni, tisztelni az ifjúságot, a fiatalokat, akik jönnek boldogan, nyitottan, teli ötletekkel. Nagyon pozitívak ezek az emlékek, és még ma is erőt tudok ebből meríteni.

Hadd kérdezzem meg: miért lett verbita szerzetes?

Mindenkinek az életében van valami, amiről később mítoszokat mesélnek…  Olyan 13 éves koromban megszületett bennem a vágy, hogy olyan legyek, mint a plébánosunk, ugyanis volt egy jó plébánosunk. Pap akartam lenni, egyházmegyés pap. Erről szóltam is neki, de egy kicsit húzta az orrát, mert nem voltam a legmegfelelőbb „anyag”. A szentelés után elmondta, hogy igazából az öcsémet akarta szemináriumba küldeni. Öcsém most három gyermekes apa, és boldogan élnek. Ilyen a jó Istennek az útja.

Mindenesetre, amikor elmondtam neki, hogy pap akarok lenni, mondta, hogy rendben, készüljek. A nyolcadik osztály vége felé összegyűjtöttük a papírokat, felmentem a szabadkai püspökhöz, hogy a kisszemináriumba jelentkezzek – Paulinumnak hívják Szabadkán. És tényleg fel is vettek volna, hogy ha beadom a papírokat, amiket augusztus 1-ig kellett beküldeni. Tudtam, hogy felvesznek, már megvolt a beszélgetés is, de én húztam az időt. Emlékszem, valamikor július vége felé édesanyám kérdezte, hogy elküldtem már a levelet? Mondtam, még nem. Kellett egy kézzel írt felvételi kérés is. És azon a héten, vasárnap érkezett hozzánk anyai nagybátyám Rómából. Ő egyházmegyés pap volt Magyarországon, viszont, én akkor még nem tudtam, mi volt az ő háttértörténete. Tudniillik, ’70-ben átszökött Magyarországról Jugoszláviába, majd innen kiment Rómába. Utána már nem is ment vissza Magyarországra, hanem hazajött Jugoszláviába, és Újvidéken elkezdett dolgozni plébánián. Akkor tűnt ki, hogy ő valójában nem is egyházmegyés pap, hanem verbita szerzetes. ’44-be lépett be a rendbe, Kőszegre küldték szemináriumba és ott is maradt. ’45-be lezárták a határt, nem jöhetett haza. Missziósnak akart továbbtanulni, és ’49-ben, amikor jött Magyarországon a szerzetek bezárása, akkor őt is kidobták. Egy magyarországi család vette magához,  „pótszülőkként”, Kiskalászra rakták ki, kalocsai egyházmegyésként fejezte be, de titokban tette le a fogadalmakat, az örökfogadalma is megvolt, tehát rendtárs maradt. Amikor kiszökött Magyarországról, felvette újból a rendi kapcsolatokat, és rendtársként, verbitaként jött Újvidékre.

Visszatérve a történetemhez, ’71 nyarán ugyancsak Rómában volt, és hazajövet mindig meg szokott minket látogatni. Nálunk volt, és kérdezte, hogy hova megyek? Én elmondtam, hogy megyek egyházmegyés papnak, jelentkeztem a szemináriumba. Ő akkor azt kérdezte, nem akarok missziós lenni? Én meg visszakérdeztem, hogy az meg milyen? Mondta, hogy olyan pap, aki többet mozog. Mit kellene csinálni? – kérdeztem. Megírtad a kérést? Írjuk bele, hogy hozzánk jelentkezel, ott akarsz tovább tanulni, és én aláírom mint elöljáró. Így történt: vasárnap délután kinyitottam a borítékot, megcsináltuk ezt a kis változást, másnap földobtam a postára, és így vettek fel. A kisszemináriumban Szabadkán időm volt megismerkedni a renddel, és tényleg megszerettem a gondolatot, hogy missziós legyek. ’75-ben érettségiztem, ’77-ben pedig, amikor leszolgáltam a katonai időt – 15 hónapot – jelentkeztem a rendbe, noviciátusba, azóta vagyok verbita.

Verbitaként mi a kívánsága saját egyházmegyéje és egyházmegyéink számára a misszió terén? Hová tartsunk, mi az irány?

Szerintem ez hihetetlenül fontos dolog. Ferenc pápával újból központi témává vált a missziós gondolat. Emlékszem, amikor beléptem a noviciátusba ’77-ben, akkor még az volt az alapgondolat: megyünk valahová misszióba. Időközben tudjuk, hogy ez megváltozott, tehát elsősorban nem földrajzi vonatkozású, mert missziósnak lenni azt jelenti, hogy azt a hitet, amit ajándékba kaptunk, azt éljük meg. És ha az ember őszintén megéli a saját hitét, akkor nem tud a bőrében maradni, hanem tovább akarja adni. Ez a missziós szellem kell hogy uralkodjon Nagyváradon, Nagybecskereken és mindenhol. Boldogan beszélni arról, hogy katolikus vagyok. Ilyen értelemben ennek az örömteli továbbadásnak kellene uralkodnia híveinkben, egyházmegyéinkben, egyházközségeinkben. Néha úgy érzem, hiányzik belőlünk a pozitív hozzáállás, mert sokkal könnyebb rögtön a rosszat látni és azzal foglalkozni. A zsinati folyamatban látja az ember, hogy mennyi jó dolog történik, amiről fogalmam sincs. Az volna a fontos, hogy ne zárkózzunk önmagunkba, és ne bízzunk kizárólag önmagunkban. Mindennek célja van, tehát nem azért van, hogy önmagában valamit gyarapítsunk, hanem hogy közelebb vigyük az embereket Istenhez és az Istent az emberekhez. Ez volna számomra fontos, és ebben látom a missziós életet.