Az apostolok elég sokszor nem értették, hogy Jézus mit is akar mondani. Sokszor nem fogták fel egy-egy csoda igazi tartalmát és jelentőségét, de azt érezték, és meg is vallották, hogy ő a Messiás, az Isten Szentje, akinek tettei az Istentől valók, s akinek örök életet adó igéi vannak. Éppen ezért, mert Jézust valóban Messiásnak tartották, nem tudták összeegyeztetni a szenvedését és halálát a Messiásról vallott elgondolásukkal. Úgy gondolták, a Messiás nem halhat meg. Ha meghalna, akkor ez azt bizonyítaná, hogy nem ő a Messiás. Jézus feltámadásának ténye ezt a téves elképzelést kellett, hogy kijavítsa az apostolokban. Milyen nehéz lehetett megérteniük, hogy Jézusnak el kellett szenvednie a halált ahhoz, hogy éppen feltámadásával bizonyulhasson Messiásnak, aki a halált is legyőzve, örökké él.
Szegény apostolok, milyen értetlenül állhattak az elhengerített kő, az üres sír, a halotti leplek ténye előtt, de még a Feltámadott igazolásait is csak nehezen és kételkedve fogadták, és jó sokáig nem is tudtak mit kezdeni vele. Bizony, ötven napot kellett várniuk, hogy megértsék, mi miért történt. Meg kellett várniuk a Szentlélek eljövetelét, hogy eszükbe juttasson mindent, amit Jézus mondott az Atya szeretetéről, az újjászületés lehetőségéről, a bűnök bocsánatáról, egyszóval a megváltásról.
Mekkora nagy ajándék és kegyelem, hogy mi már pünkösd fényében, a Szentlélek megvilágosító kegyelmével eltelve ünnepelhettük megváltásunk misztériumát, Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását. A Szent Három Nap liturgiáin felidéztük az eseményeket. Együttérzés és fájdalom is volt bennünk, minden bizonnyal. Jézus szenvedéstörténete meghatott, megrendített mindenkit. De ezekből felénk már az Atya végtelen szeretete áradt, aki egyszülött Fiát adta értünk, és Jézus végtelen szeretete, aki életét adta barátaiért. Értünk halt meg. Eltemették, de harmadnapra feltámadt, hogy örök életet adjon azoknak, akik hisznek benne, és bevezethesse őket is Isten dicsőségébe. Az allelujás húsvéti örömünknek ez az alapja.
Az apostolok lassan megértették, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból, és azt is, hogy nekik hirdetniük és tanúsítaniuk kell, hogy „ő az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt”. Azóta majdnem 2000 év telt el. És mi vajon megértettük, mit jelent számunkra Krisztus feltámadása?
Idézzük fel Szent Pál apostol szavait a mai szentleckéből: „Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. … Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve.” Életünk Krisztussal az Istenben van már most! Igaz, még rejtetten, de majd nyilvánvaló lesz. Valljuk be őszintén, ugye, mindannyian vágyunk a dicséretre, kitüntetésre, dicsőségre. A feltámadt Krisztus ezt az ősi vágyunkat teljesíti, amikor saját dicsőségében részesít bennünket. Ez a valódi dicsőség belülről fakad, ahol Isten lakik bennünk, és beragyogja fényével egész lényünket. Thomas Merton írja, hogy ha látnánk, Isten dicsősége mennyire nem hasonlatos ahhoz, amit mi dicsőségnek nevezünk, belehalnánk az iránta érzett szeretetbe. Krisztus feltámadása számunkra azt jelenti, hogy a legbensőbb életegységbe kerültünk a megdicsőült Úrral. De, hogy Krisztus feltámadása ne csupán elvont hitigazság maradjon számunkra, ami nem érinti mindennapjainkat, hanem eleven valóság legyen, kérlek, testvérek, lélekben mondjátok el velem együtt ezt a kis imát: „Uram Jézus, szükségem van rád. Köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten. Kinyitom életem kapuját és befogadlak téged, mint Uramat és Megváltómat. Te irányítsd életemet. Tégy olyanná, amilyenné te akarod, hogy legyek. Ámen.”
Ha ezt most őszintén kérted, Ő betért hozzád és veled marad. Megújítja életedet, eltölt békéjével és örömével, és azzal a hittel, hogy dicsősége is osztályrészed lesz. Egyházmegyénk kegyelem évében kérhetnék-e nagyobb dolgot minden kedves hívem számára, mint a feltámadt Krisztus mindenkit betölteni és megújítani akaró kegyelmét.
