Április 14-én délelőtt a szentatya a Szent Péter téren mutatta be a nagyhetet megnyitó ünnepélyes szentmisét, amelyen mintegy negyvenezer hívő vett részt. Beszédében hangsúlyozta, hogy Jézus az alázat, az Atya akaratára való ráhagyatkozás útját választotta a diadalittas győzelem útja helyett.
Ferenc pápa szavait a Magyar Kurír tolmácsolta:
A jeruzsálemi bevonulás éljenzései és Jézus megaláztatása. Az ünneplő kiáltások és az ádáz düh. Minden évben ez a kettős misztérium kíséri belépésünket a nagyhétbe, e szertartás jellegzetes momentumaiba: az elején körmenet a pálma- és olajágakkal, azután a szenvedéstörténet ünnepélyes felolvasása. Engedjük magunkat bevonódni ebbe, a Szentlélek által vezetett tevékenységbe, hogy elnyerjük, amit az imában kértünk: hogy hittel kísérjük Megváltónkat útján, és mindig szem előtt tartsuk kínszenvedésének nagy tanítását: az életpéldát és a gonosz szelleme fölötti győzelmet!
Az alázat nem a valóság letagadása
Jézus megmutatja, hogyan nézzünk szembe a nehéz pillanatokkal és a legálnokabb kísértésekkel úgy, hogy megőrizzük szívünkben a békét, amely nem közöny, nem szenvtelenség vagy emberfelettiség, hanem bizakodó ráhagyatkozás az Atyára, az ő életet és irgalmat hordozó, üdvözítő akaratára; és Jézus egész küldetése során mindig átment azon a kísértésen, hogy a „saját művét hozza létre”, hogy ő maga válassza ki a módot, és hogy elszakadjon az Atyának való engedelmességtől. Az elejétől, a negyvennapos pusztai harcban, a végéig, a kínszenvedésben, Jézus ellenáll ennek a kísértésnek, az Atyába vetett engedelmes bizalommal.
Ma is, amikor bevonul Jeruzsálembe, Ő megmutatja nekünk az utat. Mert abban az eseményben a gonosznak, a világ fejedelmének még volt egy kijátszható kártyája: a triumfalizmus kártyája, az Úr viszont azzal válaszolt, hogy hűséges maradt útjához, az alázat útjához.
A triumfalizmus kiskapukon keresztül, hamis kompromisszumokkal akarja a célt elérni. A győztes szekerére próbál felkapaszkodni. A triumfalizmus olyan gesztusokkal és szavakkal él, amelyek nem mentek át a kereszt olvasztótégelyén; a másokkal való összehasonlítás táplálja, akiket mindig rosszabbnak, gyarlónak, bukottnak ítél. A triumfalizmus kifinomult formája a spirituális világiasság, amely a legnagyobb veszély, a legalattomosabb kísértés, amely az Egyházat fenyegeti (Henri de Lubac). Kínszenvedésével Jézus elpusztította a triumfalizmust.
Az Úr valóban együtt örvendezett a néppel, a fiatalokkal, akik nevét kiáltották és királynak, messiásnak nevezték. Szívében örült, amikor látta Izrael szegényeinek lelkesedését és ünneplését. Olyannyira, hogy a farizeusoknak, akik kérték tőle, hogy feddje meg tanítványait a botrányos kijelentésekért, azt válaszolta: „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lk 19,40). Az alázat nem a valóság letagadását jelenti, valóban Jézus a messiás, valóban ő a király.
Önkiüresítés útján Istenhez
Ugyanakkor Jézus szíve más úton van, azon a szent úton, amelyet csak ő és az Atya ismer: ez az az út, amely az „isteni állapotból” a „szolgai állapotba” vezet, az engedelmességben való megalázkodás útja „a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6–8). Ő tudja, hogy a valódi diadal eléréséhez teret kell adnia Istennek, teret adni Istennek pedig csak egy módon lehetséges: ez a lemeztelenedés, az önkiüresítés. Hallgatás, imádkozás, megalázkodás. Testvéreim, a kereszttel nem lehet alkudozni, vagy átöleli az ember, vagy elutasítja. És megalázkodásával Jézus meg akarta nyitni nekünk a hit útját, és előttünk akart járni rajta.
Mögötte az első, aki a hit útját végigjárta, az ő édesanyja, Mária, az első tanítvány volt. A Szűznek és a szenteknek meg kellett szenvedniük, hogy hitben, Isten akaratát követve járjanak. Hogy az élet kemény és fájdalmas eseményeire hittel tudjunk válaszolni, az „a szív különleges fáradságába” kerül (vö. Szent II. János Pál: Redemptoris mater enciklika, 17). Ez a hit éjszakája. De csak ebből az éjszakából ragyog fel a húsvét hajnala! A kereszt lábánál Mária visszagondolt azokra a szavakra, amelyekkel az angyal meghirdette Fiát: „Nagy lesz ő […]; az Úristen neki adja majd atyjának, Dávidnak a trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, és uralmának nem lesz vége” (Lk 1,32–33). Mária a Golgotán azzal szembesül, hogy ez az ígéret egyáltalán nem teljesült: Fia bűnözőként haldoklik egy kereszten. Így a Jézus megalázkodása által elpusztított triumfalizmus ugyanúgy megsemmisült az édesanya szívében; mindketten csendben tudtak maradni.
Mária elöl járt, utána pedig számtalan szent nő és férfi követte Jézust az alázat és az engedelmesség útján. Ma, az ifjúság világnapján szeretnék megemlékezni a sok fiatal szentről, különösen a „szomszédunkban” élőkről, akiket egyedül Isten ismer, és akiket Ő szeret meglepetésként felfedni előttünk. Kedves fiatalok, ne szégyelljétek megmutatni Jézus iránti lelkesedéseteket, ne szégyelljétek kiáltani, hogy Ő él, hogy Ő az életetek! Ugyanakkor attól se féljetek, hogy kövessétek őt a kereszt útján. És amikor azt kéri, hogy mondjatok le magatokról, hogy hagyjátok el életetek biztonságos kereteit, hogy teljesen a mennyei Atyára bízzátok magatokat, akkor, kedves fiatalok, örvendezzetek és ujjongjatok! Isten országának útján jártok.
Csendben kell ellenállni
Ünneplő kiáltások és ádáz düh; lenyűgöző Jézus csendje kínszenvedése folyamán, azt a kísértést is legyőzi, hogy válaszoljon, hogy „előtérbe kerüljön”. A sötétség és a nagy megpróbáltatás pillanataiban hallgatni kell, bátran csendben kell maradni, ám ennek szelíd és nem haragvó hallgatásnak kell lennie. A csend szelídsége még gyengébbnek, még megalázottabbnak mutat majd minket, és akkor az ördög, bátorságra kapva színre lép. Csendben kell neki ellenállni, „helyünkön maradva”, de magának Jézusnak a magatartásával. Ő tudja, hogy a háború Isten és e világ fejedelme között zajlik, és hogy nem kell kardot rántani, hanem nyugodtnak kell maradni, szilárdan a hitben. Ez Isten órája. És abban az órában, amikor Isten harcba indul, engedni kell neki, hogy ezt megtegye. A mi biztonságos helyünk Isten szent anyjának köpenye alatt lesz. És miközben arra várunk, hogy az Úr eljöjjön és lecsillapítsa a vihart (vö. Mk 4,37–41), csendes, imádságos tanúságtételünkkel tárjuk fel magunk és mások előtt a „bennünk élő remény okát” (1Pét3,15)! Ez segít majd, hogy az ígéretekre való emlékezésnek, a kereszt ádáz dühe jelenvalóságának és a feltámadás reményének szent feszültségében éljünk.
Tőzsér Endre SP
