Az ifjúság felé fordítja figyelmét a világegyház minden év virágvasárnapján. Ennek apropóján a fél évvel ezelőtt tartott szinódusról a szakértők csoportjának egyik tagját, Clemens Blattert kérdeztem.
A negyvenegy éves, német jezsuita, Clemens Blattert szakértőként volt jelen a vatikáni tanácskozásokon és a Vatikan News számára érdekes, sokszínű, személyes blogot írt nap mint nap. Szakértővé való kinevezésének egyik oka a németországi jezsuiták által a hivatásukat kereső fiatalok számára indított Zukunftswerkschaft, azaz Jövőműhely projektben való gyümölcsöző munkája volt.
A szinódusról szóló blogodban nagyon izgalmasan, őszintén és informatívan mutattad be és kommentáltad a folyamatot. „Egy ilyen szinóduson való részvétel érzelmi hullámvasút. Az unalom, az aggodalom és a rezignáció hullámai váltogatják egymást a remény, a jóra vezető feszültség és a születőben lévő eredmény fölött érzett öröm hullámaival. Ha a saját útjukat kereső fiatalok kísérésére gondolok, ott is ugyanez történik” – áll a 12. napról szóló beszámolódban. Most, bizonyos távolságból visszanézve, hogyan jellemeznéd ezt „a zarándoklatot”?
Most még világosabbá vált számomra, mint ott, a helyszínen, hogy a szinódus nem politikai tárgyalás, nem egyezkedés arról, hogy ki érvényesíti akaratát, hanem egyháztapasztalat: közös úton levés Isten keresésében. Egy közösség érzi Isten hívását, elindul a keresés útján és próbálja meghallani, hogy mit akar mondani neki Isten ebben a korban. Ehhez szükség van egymás meghallgatására – a pápának hallgatnia kell Isten népére, a püspököknek a pápára és Isten népére, valamint Isten népének a püspökökre és a pápára. És mindenki együtt Istenre. Minél nagyobb az egymás iránti nyitottság, annál erősebb az Istenben és Isten által egy közösséggé levés tapasztalata. Ez elbűvölt ott és ma még inkább lelkesít, mert érzem, mekkora jelentősége van ennek az egységet teremtő tapasztalatnak egyházunkban és világunkban.
A szinódus során kikristályosodott pontok egyike a participáció, azaz a részvétel volt – állapítottad meg a folyamat közepén: „A fiatalokra az egyházban nemcsak saját kívánságaik kapcsán kellene hallgatni, hanem újra meg újra szóba kerül, hogy tanácsadó testületeknek kellene létrejönniük Rómában, az egyházmegyékben és a plébániákon, ahol a fiatalok véleményt nyilváníthatnának az egyház kérdéseiben.” Hogyan látod ennek a részvételnek a megvalósulási lehetőségeit?
Lehetségesnek könnyen lehetséges. Csak annyi kell hozzá, hogy pápaként, püspökként, plébánosként vagy egy lelkipásztori terület felelőseként a fiatalokat közös tervezésre hívjuk, és megkérdezzük véleményüket. De feltételezem, hogy ez három tényezőn fog elbukni: Bízni kell a fiatalokban, abban, hogy véleményük igazi hozzájárulás bizonyos témákhoz, hogy valóban valami jót adnak hozzá, és hogy abban a Szentlélek működéséből fog meglátszani valami. A másik meg az, hogy igazi készségre van szükség ahhoz, hogy valamit másként tegyünk. Harmadsorban pedig saját arcélre van szükség. Felnőttként tudnom kell, mi számomra a kérdés, mi a célom, miben szeretnék együttműködést – és akkor párbeszédet kezdeményezhetek a fiatalokkal, akik más véleményen vannak. Például az én célom Jézus Krisztus megismertetése. Megkérdezem a fiatalokat, hogy számukra mi fontos ebben és hogyan lehetne elérni ezt. És aztán rá kell lépnem az új, javasolt utakra ugyanakkor meg egyértelművé kell tennem, hogy önmagában a közösségi tapasztalat kevés – kell a lehetőség Jézus személyének megismerésére. Arcélre és párbeszédre való készségre van szükség.
A záródokumentumot – hangsúlyoztad a szavazás előestéjén – „nem úgy kell olvasni, mintha az emberek javáról és pusztulásáról döntene, hanem ‘csak’ segédeszköznek kell lennie a lelkek megkülönböztetésében. Kedvet kell csinálnia ahhoz, hogy a Szentlélek több életre csalogató nyomaiban maradjunk.” Vagy amint a főrelátor mondta: „nem receptet kell adnia, hanem kritériumokat arra vonatkozóan, hogyan vihető tovább ezeknek a heteknek a dinamikája”. Ugyanakkor, amint azt a II. vatikáni zsinat dokumentumai kapcsán is látjuk, az ilyen írásokat gyakran jellemzik a kompromisszumok és az a törekvés, hogy egymásnak ellentmondó álláspontokat egy fedél alá hozzanak. Hogyan látod te ezt a dokumentumot? Melyek a továbbhaladás fő kritériumai?
A továbbhaladás fő kritériuma az, hogy az aulában elkezdődött szinodális folyamatnak otthon folytatódnia kell: hallgatni egymásra és együtt Istenre.
További néhány pont:
Nem a fiatal felnőttekért, hanem velük együtt kell dolgoznunk.
A fiatalokat képesítenünk kell az Istennel való életre és az Evangélium hirdetésére.
A fiataloknak életútra vonatkozó választásuk főszereplőinek kell lenniük, ezért jó lelki kísérőkre van szükségük, akik szabadon kísérik őket.
Szükség van terekre, ahol a fiatalok megismerhetik Jézus Krisztust és találkozhatnak vele.
A hivatás nem kevesek kiváltsága, hanem minden egyes keresztény méltósága.
Ezek a kritériumok elevenné tehetik a fiatalokkal való munkát.
„A szinódus jó vetőmagokat hintett el, és gyümölcsöt fog hozni” – bátorítottál már a 8. napon. Kérlek, nevezz meg néhány fontos vetőmagot!
Az imént említett kritériumokat az Evangélium szelleméből megújult egyház vetőmagjaiként értelmezem. Talán még hozzátehetjük: Adjunk több teret a bizalomnak, mint a félelemnek! Csak így lesz a frontokból összefogás.
A teljes interjú a Keresztény Szó áprilisi számában olvasható.
