Egy – már „odafenti” – barátom által ismertem meg, és mindig szívesen gondolok arra a nagyszerű szolgálatra, amelyet a szatmári Szent József, a munkás Katolikus Férfiszövetség tesz. Vezetőjükkel, Koczinger Tiborral beszélgettünk hitről, elhivatottságról, családról, férfiak világszövetségéről…
Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? Mit kapott „útravalóul” a szüleitől?
Hálás vagyok. Hálás az Úrnak, hogy türelemmel mindig vezet engem. 1966-ban születtem Szatmárnémetiben. Akkor is voltak nehéz idők, hálás vagyok szüleimnek, akik nagy bizalommal mindent megtettek, fáradhatatlanul dolgoztak azért, hogy kevésre is lehessen építeni jövőt, és semmi se hiányozzon családunknak. Jó helyeken és jó emberektől tanulhattam, sokoldalúan és hátszéllel fejlődhettem, ami a világi dolgokat illeti. Nagy szeretettel gondoskodtak rólam, becsületes életvitelre, mások tiszteletére, segítésére neveltek, és sikeres – külföldit is beleértve – pályára buzdítottak, mindig csúcsra törőnek neveltek, aki jól tájékozódik és minden körülmény között képes higgadtan és gerincesen megoldani az adandó problémákat.
Aztán jött a meglepetés időszaka, amikor megismerhettem egy más formáját az életminőségnek: Valaki kinyitotta szememet és be kellett látnom, hogy egysíkú fejlődésem messze nem a nekem kijelölt úton alakul. Nem vagyok ma már annyira büszke magamra és addigi életemre, szégyellem azt. Csak a mindent elviselő, kitartó erőfeszítések, az akadályokat mindenképp megoldó tapasztalatok jelentenek ma már számomra értékes emlékeket, tanulságokat.
Különösen anyai nagyszüleim voltak vallásosak – mai szememben a gyakorló keresztények –, nagy türelemmel kivárták, hogy csak lesz valaki a családban, akinek lesz hite és bátorsága életét hitére építeni és másokat szolgálni.
A pálya- és a társválasztása hogyan alakult?
Édesapám mutatta meg nekem az autó rejtelmeit, és barátkoztatott meg azzal a gondolattal, hogy autóval foglalkozni érdemes, bárhogy is tekintjük. Autómérnöki diplomát szereztem 1990-ben Brassóban, és megszerzett tudásomra alapozva öt évig dolgoztam a szatmárnémeti Transurban helyi autóbuszos, állami vállalatnál.
Feleségemet, Évit, az egyetemi évek alatt ismertem meg, hatévi együtt járást követően 1991-ben házasodtunk össze. Ő matematika-tanárnő. Engem is tanít, például megismerkedésünk óta imádkozni, odafigyelni a másikra, másokra, meglátni azokat a dolgokat, amiért érdemes igazán és alaposan dolgozni és élni. Két gyermekünk született: Hannelore és Erich. Hanne élelmiszermérnök, már dolgozik, és házas Lacival (nagyon szeretnének minket unokával megajándékozni), Erich gépészmérnök, mesteri fokozaton tanul jelenleg. Jó érzés észrevenni, ha valamit úgy tesznek, mint mi, ha valami jót hozzátesznek, ha valamit megköszönnek.
Mit jelent az Ön számára a család? És mit jelent a család fejének lenni?
A házasság rendkívüli erőforrást és társat ad a világban helytállni, az Úr útján járni, örömöket ad, és ugyanakkor sokszor kétségeket és kérdéseket is hoz magával. A család egy vállalkozás, amelyben a nevelés a mozgatórugó, egy hely, ahonnan elindulsz, ahová fizikailag érkezel, és családtagjaid azok, akikkel először szembesülsz, első kézből megtapasztalják, hogy ki is vagy te valójában. Itt tényleg a tettek megelőzik, felülírják vagy megerősítik a szavakat. Igazán embert próbáló felelősség! Próbatétel arra, hogy már életedben rájöhess, mennyit érsz, mire vagy képes.
Nem szeretem, nem is ajánlom a „család feje” kifejezést senkinek. A házastársak természetesen, de a családtagok is ugyanúgy megérdemlik, hogy azonos értékű családalkotók legyenek. A család lemondást feltételez: a másik érdekében, a családért képes vagyok lemondani önös érdekemről. Egyik családtag segíti a másiknak helytállni: akinek gyengébb a hallása, biztos, hogy jobb a látása. Akinek gyengébb a látása, jobb a tapintása vagy a hallása. Akinek az egyik lába rövidebb, a másik hosszabb…
Mikor, hogy ismerkedett meg a férfiszövetséggel?
A Gondviselés vezetett: sugallataira úgy érzem jó válaszokat adtam, mert csupa jó dolog történt velem egymás után: előbb a Hildegárda plébánosa (néhai Amma Zoltán) 1993-ban meghívott az egyháztanácsba, onnan az egyik tanácsos elhívott – német nyelvtudásomat kamatozandó – magával 1995-ben Németországba egy konferenciára. Ott hallottam először, és megtapasztaltam, hogy vannak országok, ahol működnek katolikus férfiközösségek. A hazaúton a Caritas új munkahelyet ajánlott nekem, itt valóban lendületbe került hitemet tettekre váltó életem.
2001-ben nyolc szatmári férfitársammal együtt megalapítottuk a Szent József, a munkás Katolikus Férfiszövetséget, majd 2003-ban felvételt nyertünk az Unum Omnes Katolikus Férfiak Világszövetségébe.
Mi a szövetség küldetése, és hogyan élik meg ezt Szatmáron?
Segítjük férfitársainkat, hogy jól tudjanak dönteni életük minden pillanatában. Ebből is kell, hogy erősödjön a család, hatékonyabbá kell váljon a férfi kapcsolata a világgal és rá kell találjon az Úr által neki rendelt útra. Napjaink férfiára többszörös súlyok nehezednek, elvárások tömkelege gyötri őt ott, ahol éppen van, szeretne jó válaszokat adni a folyamatosan rázúduló kérdésekre, szeretne jó férj, jó apa és nagyapa, vagy még szüleiről gondoskodó jó gyerek, az Atya jó fia lenni… Azért tesszük, mert látjuk, hogy mennyire hiányoznak ma a gerinces, hiteles, bátor, keresztény férfiak a döntéshozó helyekről, társadalomalakító közösségekből, egyházból és már a családokból is. Ezen a helyzeten nem mennyiségileg próbálunk változtatni, nem számoljuk a tagok számát, hanem minőségi előrelépést szorgalmazunk. Azokhoz szólunk, akik hallanak és látnak minket, akik lehet, hogy éppen jól érzik magukat a bőrükben, sikereket gyűjtenek, csak éppen nem merik bevallani, hogy sérüléseket szenvednek, hogy nem teljes az örömük, családjuk szétesőben van, nem látják a holnapi nap és a „keresztút” értelmét. Segítünk, hogy megismerjék önmagukat, belássák hibáikat, javítsanak kapcsolataikon. Tesszük ezt úgy, hogy közben sokfélék vagyunk mi is a szövetségben, külön-külön erényekkel, képességekkel, amit mások javára tudunk fordítani. Hagyományokat ápolunk, sokszínű programokat szervezünk, és törődünk mind a leendő, mind a már nyugállományba vonult papokkal is.
Tapasztalatainkról, tanulságainkról az utóbbi időben még a Mária Rádióban is hallhatnak minket, Férfihangok műsorunkban.
Ha jól tudom, nemrég a világszövetség ügyvezető testületében is feladata lett…
2018 szeptemberében, Rómában az Unum Omnes Világszövetség 70 éves jubileumán, tisztújító közgyűlés keretében alelnöki feladatkörbe választottak. Az elmúlt héten újra Rómában, a vatikáni irodában gyűltünk össze, immár csak az ügyvezetőség. Viccesen azt állapították meg, hogy „egy jó ideje szúnyog ciripelése tartja ébren figyelmüket”… Ezzel arra utaltak, hogy a nagy intézményesített rendszerben – legyen bár kicsi közösség mögöttem – kis dolgokból lesznek a nagy dolgok, és ha relatív fiatalok vagyunk a nemzetközi kapcsolatokban, programokban, a mennyiség most sem számít, ha jó a személyes életpélda, ha jók a válaszaink idehaza a világ gondjaira. Két feladat fogalmazódott meg: fiatalokat beavatni a nagy dolgokba (magunkkal vinni őket mindenhová, ahova megyünk), barátságokat építeni országos szinten más keresztény közösségekkel, és szövetségeseket találni céljaink elérésében nemzetközi szinten is (különös tekintettel a szomszédos országok szervezeteivel), kölcsönös eredményeket remélve. Úgy gondoljuk, hogy ez jó feladat, vannak terveim, amiért érdemes dolgozni és imádkozni: ami jó a családnak, az jó kell legyen a világnak is. Ugyanez fordítva is igaz kell hogy legyen!
A Hans Lindner Alapítvány igazgatójaként hogyan fogalmazza meg missziójukat? Hogy látja a rászorulók és nehéz sorsú emberek helyzetét, mennyire fogadják el a segítséget? Vannak úgymond „sikertörténetek”, amikor segítségükkel fel tudnak emelkedni a nehéz helyzetben lévők?
A Hans Lindner Alapítványt 1997-ben alapította Szatmárnémetiben a németországi Lindner család, és azóta is ennek a támogatásából működik, azóta építem csapatunkat. Kezdetben hagyományosan szociális, azaz karitatív programok által segítettünk állami gondozásból kikerülőket, magukra hagyott vagy maradt gyerekeket, hajléktalanokat, periférián vagy mélyszegénységben élőket, illetve a súlyosan beteg gyerekeket, családjaikat. Abban az időben nagy volt a munkanélküliség, munkahelyeket, illetve lakhatási körülményeket igyekeztünk biztosítani a boldoguláshoz. A helyzet mára megváltozott: azon fáradozunk, hogy újra legyen becsülete a jól elvégzett munkának és öröme a tanulásnak, lássanak és akarjanak a mai fiatalok szakmát, mesterséget választani, idehaza reményteljesen boldogulni. Erre pedig sikerült egy igazán jó alibit megneveznünk: a föld, a teremtett világ mindenféleképpen megélhetést ad, az egészséges élelmiszerek előállítása nemcsak munkát, összefogást feltételez, de segít tényleg jót enni adni, gyógyítani a társadalom sebeit. Azalatt, amíg a fiatalokkal tevékenykedünk, mindig van alkalmunk jókat beszélgetni, megbízható információkkal szolgálni, tanítani, imádkozni, a jövőjük épülésében részt vállalni.
Ahhoz, hogy mindezt hitelesen tegyük, számos, a csapatunk által kigondolt támogatási mód áll a gondokkal küzdők segítésére, illetve a segítő oldalon vannak még azok is, akiket az elmúlt 20 évben felkaroltunk, segítettünk: ők a mi tanúink és példáink, akikre büszkék vagyunk.
Hogyan látja a laikus férfiak szerepét az egyházközségükben és egyáltalán az egyházban?
A férfitéma (akárcsak a nőre való odafigyelés, és természetesen sok más célcsoport is indokolt) igazán több figyelmet érdemel, az emberek körültekintően kellene éljenek. Ha nem csak magamra figyelek, nem csak az én üdvösségem számít, akkor szolgálnunk kell, és ha valaki szolgálni akar, akkor az odafigyel arra, hogy jól szolgáljon. Magunknak kell előbb beavatódnunk, megtérnünk, majd személyes példaadáson át felelősen kell nevelnünk mind a családban, mind a világban, mind az egyházban. Ahogy mi szeretjük feleségeinket, szüleinket, gyermekeinket, szomszédainkat, munkatársainkat, úgy lesz a jó példa, építőköve a jobb világnak. Mindez fordítva is igaz, és ne csodálkozzunk, ha valami nem működik úgy, ahogy megálmodtuk…
Ferenc pápa látogatásával kapcsolatban mi jár a fejében, szívében, és hogyan készül erre a találkozásra?
Ma már az utazás nem megoldhatatlan probléma, talán inkább anyagi kérdés, technikai feladat, elutazni Rómába, Ifjúsági Világtalálkozókra, zarándoklatokra azért, hogy közelébe kerüljünk a pápának. Na de miért is akarunk vele találkozni? A mi esetünkben most fordított a helyzet: a pápa jön el hozzánk, útra kel és egy többségében ortodox országba látogat, több szentmisével is megajándékoz minket, kitüntet szeretetével, most csak ránk figyel. Szívünket lelkesedés tölti el, mivel ez többet jelent, mint azt elsőre gondolnánk: ő vár tőlünk valamit, amiért érdemes nyakába vennie a világot, alázatosan bízni abban, hogy ha ő eljön hozzánk, akkor mi sem leszünk restek most pontosan ráfigyelni, meglátásait, tanácsait megfontolni, ettől jobbak lenni, hitünket kiteljesíteni, személyes küldetésünket és ebben a szövetségest felfedezni. Imádkozom, hogy ez beteljesüljön, és hogy mindannyiunk imaszándéka a szentatyáéval találkozzon.
