Alamizsna, ima és böjt: ezt az utat kéri tőlünk az Úr nagyböjtben, hogy a végén megéljük húsvét tüzét. Ha nem válunk a látszat, a mulandó élvezetek rabjaivá, hanem fölfelé fordítjuk tekintetünket, akkor visszatalálunk életünk helyes irányához – Ferenc pápa erről elmélkedett hamvazószerdán.
A Szent Szabina-bazilikában bemutatott szentmisén végezte a pápa a hamvazkodás szertartását. A hagyományokhoz híven előtte az Aventinus-dombi Szent Anzelm-templomból stációs körmenetet vezetett – tudósít az eseményről a Vatican News.
Lélekébresztés a napi rohanás után
„Fújjatok meg minden harsonát a szent hegyen! Üdvös böjtöt is hirdessetek!” – mondja Joel próféta az olvasmányban (vö. Joel 2,12-18). Nagyböjt éles harsonaszóval kezdődik, mint a kürt hangja, amely nem kellemes a fülnek, és böjtöt hirdet. Ezzel akarja lelassítani mindig rohanó és olykor célját vesztett életünket. Felszólítás arra, hogy megálljunk, a lényegre összpontosítsunk, tartózkodjunk a fölösleges dolgoktól, amelyek elvonják figyelmünket. Egyszóval lélekébresztés – kezdte homíliáját a pápa.
„Térjetek hozzám” – szól a próféta üzenete, ami arra utal, hogy előtte máshol voltunk. Nagyböjt idején vissza kell találnunk életünk helyes irányához, hiszen nagyon fontos, hogy a mindennapokban ne veszítsük szem elől az úti célt. Utazáskor, ha csak a táj szépsége köt le és az, hogy hol álljunk meg enni, akkor nem jutunk messze. Nézzünk magunkba és tegyük föl a kérdést: keresem az irányt az életemben? Vagy megelégszem azzal, hogy a napnak éljek, csak a jólétre gondolva, megoldjak pár problémát vagy szórakozzak? Mi az irány? Talán az egészség keresése – ami sokak szerint mindenek előtt való, de ami előbb-utóbb elmúlik? Vagy a javak és a jólét? De hiszen nem ezért vagyunk ezen a világon. „Térjetek hozzám” – mondja az Úr. Ő a mi utunk célja, felé kell irányítanunk életünket.
A fejünkre szórt hamu jel
Ahhoz, hogy újra ráleljünk az irányra, hamvazószerda egy jelet kínál nekünk: a fejünkre szórt hamut. Ez elgondolkodtat minket: mi van a fejünkben? Gondolataink gyakran mulandó dolgokat követnek. Ez a kis hamu finoman azt üzeni, hogy a fejünkben kavargó dolgok közül, amelyek után nap mint nap futunk, semmi nem marad. Bármennyire is igyekezzünk, az életből nem vihetünk magunkkal semmilyen kincset. A földi valóságok szertefoszlanak, mint a por a szélben. A javak átmenetiek, a hatalom elmúlik, a sikernek leáldozik.
A ma uralkodó látszat kultúrája, amely a múló dolgokért való életre sarkall, nagy kelepce. Olyan, mint a fellobbanó láng: egyszer véget ér és csak hamu marad utána. Nagyböjt idején meg kell szabadulnunk az illúziótól, hogy a port követve éljünk. Újra föl kell fedeznünk, hogy az örökké égő tűzért vagyunk, nem pedig a kihűlő hamuért. Istenért és nem a világért; az ég örökkévalóságáért és nem a földi ámításért. A gyermekek szabadságáért és nem a dolgok rabságáért. Kérdezzük meg ma magunktól: én melyik oldalon állok? A tűzért vagy a hamuért élek?
Szabadítsuk meg szívünket a hiúságoktól
A lényeghez visszavezető nagyböjti utunkon az evangélium három állomást kínál nekünk, amelyet képmutatás, tettetés nélkül kell megjárnunk: az alamizsna, az ima és a böjt állomásait – folytatta hamvazószerdai homíliáját a pápa. Mindhárom ugyanis el nem múló valóságok felé visz bennünket. Az ima visszaköt Istenhez, az irgalmas szeretet a felebaráthoz, a böjt pedig önmagunkhoz. A nagyböjt három irányba fordítja tekintetünket. Az imával fölfelé, és ezáltal megszabadít a lapos, vízszintes élettől, ahol csak az én számára jut idő, és elfeledkezünk Istenről. Az irgalmas szeretet által a másik ember felé fordulunk, megszabadulva a birtoklás hiúságától. Végül pedig a böjt befelé irányítja a tekintetünket, megszabadítva a dolgokhoz való ragaszkodástól, a világiasságtól, amely elaltatja a szívünket. Imádság, szeretet és böjt: három dolog, amivel tartós kincsbe fektetünk – összegezte gondolatait a szentatya.
Jézus azt mondta: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt 6,21). A szívünk olyan, mint egy iránytű, amely mindig valamilyen irányt keres. Mágneshez is hasonlíthatjuk: oda kell tapadnia valamihez. De ha csak a földi dolgokhoz tapad, akkor előbb-utóbb azok rabjává válik. Ha a külsőnek, a pénznek, a karriernek és az időtöltéseknek élünk, akkor azok bálványokká válnak, amik használnak minket. Elbűvöl szirénhangjuk és letérítenek minket az útról. Ha viszont a szívünk nem múlékony dolgokba kapaszkodik, akkor megtaláljuk önmagunkat és szabadok leszünk. Nagyböjt kegyelmi idő arra, hogy megszabadítsuk szívünket a hiúságtól. Idő arra, hogy kigyógyuljunk a csábító függőségekből. Idő arra, hogy tekintetünket a maradandóra fordítsuk.
A hamutól elérkezünk húsvét éjszaka tüzéhez
Ferenc pápa ezután Jézus keresztfájáról elmélkedett, amelyre nagyböjtben figyelnünk kell. Ő az élet iránytűje, amely az ég felé irányít minket. A fa szegénysége, az Úr hallgatása, szeretetből való kiüresedése megmutatja, hogy egy egyszerűbb életre van szükség, ahol nem aggodalmaskodunk annyit a dolgok miatt. Jézus a kereszten megtanít a lemondás bátorságára. Ha ugyanis súlyos terhek nyomják a vállunkat, sose jutunk előre. Ki kell szabadulnunk a fogyasztói világ csápjai közül, az önzés hurokjából; kitörni a mindig többet akarás és örök elégedetlenség zsákutcájából, a szegények előtt becsukott szív rabságából. Jézus a keresztfán lángoló szeretetében az ő tüzétől égő életre hív minket, amelyik nem téved el a világ hamvai között. Olyan életre, amely az irgalmas szeretettől lángol, és nem huny ki a középszerűségben.
Hogy nehéz úgy élni, ahogy Jézus kéri? – tette föl a kérdést a pápa, majd így válaszolt: Igen, de elvisz a célig. Erről szól a nagyböjt: hamuval kezdődik, de a végén elvisz minket húsvét éjjelének tüzéig. Felfedezzük, hogy a sírban Jézus teste nem válik hamuvá, hanem dicsőségesen feltámad. Ez ránk is érvényes, akik porból vagyunk. Ha a magunk törékenységében visszatérünk az Úrhoz, ha a szeretet útjára lépünk, akkor azt az életet választjuk, amely nem ér véget, és öröm lesz – zárta hamvazószerdai homíliáját Ferenc pápa.
Gedő Ágnes
