1.
„Egyedül vagyok, állj mellém, légy velem!”
(Tolcsvay: Magyar Mise – Introitus)
Örömhír nem söpört úgy végig Csángóföldön az elmúlt harminc esztendőben, ahogy a bákói magyar nyelvű szentmisének híre ment. Nézem a Szent Miklós-templomban készült felvételeket, videókat, és könny szökik a szemembe. Nem vagyok egyedül: a felvételen többen is törülgetik a szemüket, tisztességben megőszült férfiak és asszonyok eresztik szabadjára érzelmeiket. Ha mondani lehet valamiről, hogy történelmi jelentőségű, akkor ezek a könnyek mindenképpen azok! A bákói magyar mise élő közvetítésére többen is vállalkoztak a közösségi csatornákon, bár azt suttogták napokkal azelőtt, hogy a helyi plébános beleegyezése nélkül sem fényképezni, sem forgatni nem szabad majd a helyszínen, és rosszul venné ki magát, ha valaki előzetes egyeztetés nélkül bármilyen anyagot nyilvánosságra hozna. Legjobb tudomásom szerint az eseményt nem verték nagydobra a csángó falvak templomaiban, a magyar oktatói hálózat és a csángómagyar szervezetek azonban gondoskodtak róla, hogy zsúfolásig megteljen a bákói Szent Miklós-templom. Azok a drága jó, népviseletbe öltözött asszonyok, akik az imádságaikat morzsolgatták a padsorokban, talán nem is gondolták néhány héttel ezelőtt, hogy valaha megérik ezt a pillanatot!
2.
„Várni, könyörögni nem elég;
sírni, panaszkodni nem elég;
bízni, reménykedni nem elég!”(Tolcsvay: Magyar Mise – Introitus)
A moldvai magyarság igénye az anyanyelvükön celebrált szentmisékre nem „három évtizedes”, ahogyan azt néhány sajtótermék a legnagyobb jóindulattal és ügybuzgalommal sugallja, hanem több évszázados. Számos tanulmány született ebben a témában, javarészük online is hozzáférhető. Csángóföld lényegében a 16. századtól a 20. század derekáig folyamatos paphiányban szenvedett. A csíksomlyói ferences kolostor, amely hosszú ideig maga is a fennmaradásért küzdött, egy idő után képtelen volt ellátni a csángómagyarok lelki gondozását. Csángóföld missziós területté vált, ahová csekély számú olasz, horvát és bosnyák pap érkezett. A Bandinus-kódex tanúsága szerint annyira kevesen voltak, hogy a szentségeket sem tudták rendszeresen kiszolgáltatni, s mivel a magyar nyelvet nem sajátították el, a hívekkel sem kerültek szorosabb lelki kapcsolatba. (Codex Bandini – Visitatio generalis omnium ecclesiarum catholicarum romani ritus in Provincia Moldaviae, 1646, magyarul hozzáférhető a Hargita Kiadóhivatal 2004-es, kétnyelvű kiadásában.) Zöld Péter, a Moldvába menekült csíkszentléleki pap 1781-ben írt jelentést Batthyány Ignác erdélyi püspöknek a csángómagyarok helyzetéről. Megható módon számol be például a csöbörcsökiek mély vallásosságáról, de azt is megjegyzi, hogy a falu 17 éve nem látott katolikus papot!
A 19. században létrejött független román állam Bukarest és Jászvásár központtal szervezte meg a katolikus egyházmegyéit, amelyek a román nemzeti gondolat szolgálatába álltak, a szorványközösségeket ellátó papok pedig latinul miséztek és románul prédikáltak. A magyar nyelvű liturgikus elemek – imádságok, népénekek, bizonyos szertartások – ápolása az ún. deákokra maradt, amikor pedig a deákság is „elfelejtett” magyarul imádkozni, maradt a népi vallásosság, ahová a csángók magyarsága visszaszorult. Mire a II. vatikáni zsinat liturgikus reformjai értelmében az anyanyelvű misézés általános gyakorlattá vált a világegyházban, a moldvai katolikus magyarság – nem kis mértékben a nemzeti-kommunista szekusállam áldásos tevékenységének köszönhetően – már képtelen volt érvényesíteni ezt az igényét.
3.
„Akkor utolért egy ismeretlen, furcsa hangulat,
addig sosem volt az életemben ilyen tiszta pillanat…”(Tolcsvay: Magyar Mise – Gloria)
Érdemes újra és újra megnézni a bákói magyar misén rögzített felvételeket. A zsúfolásig megtelt Szent Miklós-templomban az összesereglett hívek szívvel-lélekkel éneklik Szigeti Kilián Missa hungarica-ját. Az egykori bencés szerzetes „népmiséje” közismert, népszerű kompozíció, könnyen tanulható és könnyen énekelhető tételei mindenhol fölcsendülnek magyar nyelvterületen, így most a nyelvi-kulturális egységet is kifejezik magyar és magyar közt. A prédikációt megelőző szekvenciának, melyben a hívők a Szentlélek ajándékait kérik, szintén különleges jelentősége van. Azt a pünkösdi csodát juttatja eszünkbe, amit az Apostolok Cselekedeteiből ismerünk: mindenki a saját anyanyelvén hallja megszólalni a tanítványokat. A hagyományos csángó népénekek elemi erővel szólalnak meg, és a csíksomlyói zarándoklatok hangulatát idézik: Mária tiszteletére akik ide jöttetek… felajánláskor, Ó szent István, dicsértessél – áldozásra, záróakkordként pedig a Boldogasszony, anyánk… sajátos, moldvai változata csendül fel, amelynek a legfontosabb könyörgése így hangzik: „Moldováról, édes hazánkról, ne feledkezzél el csángómagyarokról!”
4.
„Türelmesen meghallgattam én a szavakat:
elmondtátok miben higgyek és mit tagadjak.
Magamban mar rendeztem én az elveket,
de útra valóm csak az lehet, miben én hiszek!”(Tolcsvay: Magyar Mise – Credo)
Az 1989-es rendszerváltás óta csángómagyar közösségek, civil szervezetek és magánszemélyek folyamatosan napirenden tartják a magyar nyelvű szentmisék ügyét, mindezidáig azonban nem találtak meghallgatásra. Ferenc pápa látogatásának hírére – nem lehet az összefüggést nem észrevenni! – mégis lehetővé vált mindaz, amit addig következetesen elutasított az egyházmegye vezetése. Az „ad experimentum”, azaz „kísérleti jelleggel” rendszeresített havi egy magyar nyelvű szentmise komoly áttörést jelent az ügyben, elég, ha csak a szentmise után nyilatkozó Nyisztor Tinka néprajzkutató lelkesedését figyeljük. A magyar nyelvű szentmisék ügyének Tinka asszony a tántoríthatatlan képviselője, szószólója. Nem rejti véka alá, hogy rendkívül nehéz út vezetett idáig, sokszor érezte magát egyedül ebben a küzdelemben, de vallja, hogy ennek akkor is a végére kellett járni, ha néha úgy érezte, hogy az élete rámegy. Nem ment rá. Asszonytársaival évtizedekig tudatosan készültek erre a pillanatra, tanultak, ápolták a szentes énekek hagyományát, feszegették a korlátokat, és elfogadtatták papjaikkal, hogy a templomban olykor magyar nyelven is imádkoznak. A Bákóban tartandó havi egy magyar nyelvű szentmisével nem tekinti megoldottnak a problémát, igyekszik ezt a lehetőséget azokra a falvakra is kiterjeszteni, ahol erre igény mutatkozik, az ügyben tett számtalan beadványát, folyamodványát, levelezését pedig közzé szeretné tenni, mintegy kordokumentumként.
5.
„Testvéreim, vigyázzatok,
Ne hagyjon el soha a csillagotok!”(Tolcsvay: Magyar Mise – Ajánlás)
Ha valaki úgy tenné fel a kérdést, hogy vajon van-e még értelme ennek a küzdelemnek, annak azt javasolnám, hogy tanulmányozza a bákói magyar nyelvű szentmiséről készült felvételeket, riportokat, vegye fontolóra Nyisztor Tinka gondolatait, és egyértelmű lesz a válasz. Természetesen számolni kell azzal, hogy a moldvai magyarság asszimilációja felgyorsult az utóbbi évtizedekben, de felelős magyar értelmiséginek, egyházi vezetőnek vagy tudományos embernek egyaránt kötelessége minden segítséget megadni, hogy a folyamat lelassuljon, esetleg megfordítható legyen. Benedek Dezső nyelvészprofesszortól tudom, hogy van példa sikeres kulturális rehabilitációra, és lényegében ezt szolgálják a különféle oktatási programok is. A Magyar Kurírnak nyilatkozó, lujzikalagori születésű, pestszentlőrinci plébánosként az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében szolgáló Tâmpu-Ababei József arra hívta fel a figyelmet, hogy érvényben van egy megállapodás Jászvásár és Esztergom-Budapest között, amelynek értelmében moldvai papokat képeznek magyar egyházmegyékben, ennek pedig hamarosan beérik majd a gyümölcse. Úgy fogalmaz: „A teljes elrománosodáshoz az kell, hogy minden csángó feladja az identitását, de amíg akár csak egy maroknyian is vannak, akiknek számítanak a gyökereik, addig a magyar kultúra is megmarad.”
Laczkó Vass Róbert
