A pápalátogatás híre okozta szóbeszéd, sőt „szólavina” okán elektronikus levélben keresett meg a Vasárnap szerkesztősége ezzel a kifejezett szándékkal: „mi szeretnénk pozitívan viszonyulni s folyamatosan ezt az előkészületi hangulatot fenntartani”.
Az erdélyi papok elektronikus levelezőlistájára is rázúdult egyfajta szólavina, aminek különben magam is előidézője voltam két megszólalásommal.
Első rövid megszólalásom ez volt: „Mindennek megvan a maga órája, s az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében (Prédikátor 3,1). E sugalmazott és nagyon bölcs bibliai vers értelmében fogadjuk el készséggel, köntörfalazás nélkül a Vatikán által bejelentett 2019. évi pápalátogatás dátumát, és külön (a csíksomlyói búcsút illetőleg) az egészen sajátos, immár több évszázados gyakorlatot.”
Második megszólalásom szövegét is ide másolom: „Kedves paptestvérek, a szenvedélyesen vitatott két csíksomlyói ünnepség kapcsán azt látom, hogy igen sokan még mindig a számok és nem a valóság bűvöletében élünk. A nyers valóság és a feltupírozott valóság között pedig nagy különbség van, s ez a tény, egyéni vélekedéseinket illetőleg, legalábbis nagyobb józanságra és önmérsékletre kellene hogy késztessen bennünket.
Évtizedek óta azt is tapasztalom, hogy ünnepélyes bérmálkozások alkalmával például a püspök soha nem a valóságot látja (fényes bizonyság a közelmúltban lezajlott referendum negatív végeredménye, a majdnem totális közöny!), hanem azt, ami nincs – tehát csak a puszta látványt, ami sohasem az, aminek látszik. Az engem foglalkoztató kérdés ezért ez: valami hasonlót akarunk láttatni most a pápával is?
Mivel a pillanatnyilag tervezett és immár be is harangozott két ünnepség hangulatában, szerkezetében, üzenetében és műfajában is lényegesen különbözik egymástól, továbbra is elfogadhatónak tartom különválasztásukat, s azt semmiképpen sem tartom tragédiának. Persze, s ezt szeretném egyértelműen leszögezni, mindenképpen a pápalátogatás jó megszervezését kell prioritásnak tartanunk, s erőinkkel is arra kell fókuszálnunk. Ugyan miért lenne „kudarc” az, ha egy héttel később a hagyományos búcsún jóval kevesebben vennének részt, mint a korábbi években. Éppen az előbbi történelmi jelentőségű esemény indokolná ezt.
És még valamit. Semmiképpen sem szeretném, ha a két világháború közötti időszakban tapasztalt rivalitás szelleme valamiképpen újraéledne a világi papok és a barátok (a ferences szerzetesek) között.
Amit a fentiekben leírtam, az is csak egy vélemény a sok közül abban a biztos tudatban, hogy nem lehetünk teljesen egyformák, mert ebben az esetben mindig saját magunkkal mennénk szembe.”
Utóbbi levelem szövege miatt egyik paptársam nagyon felindultan egyenesen „nemzet megosztónak” és „Sargentini jelentést támogatónak” titulált. S nemcsak engem, hanem mindenkit, aki úgymond „két ünnepet akar”. Sajnálom.
Ezúton újat nem szándékozom mondani a pápalátogatás témájában. A szervezők megtörtént döntése alapján egy hetes különbséggel valójában két nagy, közösségépítő ünnep elé nézünk, Istennek hála. Nos, a kettő – számtanilag is – több, mint az egy –, lelkileg meg pláne.
Kiemelt lelkipásztori feladatomnak tartom az általam vezetett kis létszámú közösségek lelki előkészítését a magam eszközeivel, azt remélve, hogy újabb szólavinára, legkevésbé testvértelen megnyilatkozásra – nem kerül sor. Ezért egyik kollégám pápát köszöntő rövid írása címével én is örömmel hívom őt: „Jöjjön, szentatya, várjuk”!
