A két világháború között Németországban elindult Schönstatt-mozgalom mára már nem ismeretlen nálunk sem, főleg a temesvári és a nagyváradi egyházmegyékben. TARI M. BÖBE Schönstatti Márianővérrel beszélgettünk hivatásának alakulásáról.
Hogy emlékszel vissza a temesvári gyerekkorodra?
A kommunista időben születtem. Édesanyám és az ő részéről a nagyszüleim nagyon vallásosak, így neveltek bennünket is a nővéremmel. Édesapám nem volt olyan vallásos, ma viszont már ő vezeti az esti imákat, és nagy erő az, hogy minden nap imádkoznak értem. Elárulhatom, hogy kedvenc lánya vagyok. Édesanyám fiút várt, és édesapám azt mondta: nem, ez is lány lesz és ez az enyém lesz. Az iskolát Temesváron végeztem. A kommunista időben picit más világ volt. Ami jó volt benne többek között, hogy akkor még sokan voltunk gyerekek, és bár tömbházban nőttem fel, általában negyvenen-hatvanan „bandába verődve” lent az utcában játszottunk. Hittanórára mindig jártam, a szüleim nagyon akarták, hogy rendesen felkészüljünk az elsőáldozásra. Ezért a Józsefvárosba adtak, a Notre Dame Nővérekhez. Bernadett nővér készített fel minket két éven keresztül. A mai napig is visszaemlékszem a hittanóráimra.
Ezek szerint az imádkozást a családban tanultad?
Arra emlékszem, amikor egész pici voltam, a hétvégeket mindig a nagyszüleinknél töltöttem, és ott nagymamám és nagytatám tanított esténként imádkozni. Büszkén állapították meg, amikor olyan hároméves lehettem: nézd, a kicsi már mondja a Miatyánkot! Édesanyám minden este mesét olvasott nekünk, utána az ágyba bújtatott, ő pedig letérdelt az ágy előtt, és mindig így imádkozott. Minden este megáldott minket, a homlokunkra keresztet rajzolva. Ez a kép máig kísér.
Rögtön érettségi után döntöttél úgy, hogy nővér leszel?
Igazából már előtte. Bár a Józsefvárosban voltunk elsőáldozók és bérmálkozók, a Temesvár-mehalai plébániához tartoztunk. Ott szalvatoriánusok szolgáltak. Tizennégy éves koromban egy káplánt helyeztek hozzánk, aki nagyon ügyesen összeszedte a fiatalságot, és egy erős ifjúsági csoport alakult ki. Abban én voltam a legfiatalabb. Sokszor nem is értettem „a nagyokat”, hisz egyetemisták is jöttek, és nekem az néha magas volt, ahogyan beszélgettek, viszont nagyon kedveltek. Mélyen hatott rám az is, hogy amikor valami fontos megbeszélést tartottak vagy valamiben döntést kellett hozniuk, megkértek engem, menjek be a templomba imádkozni, mondván, ha úgysem tudok hozzászólni, segítsem őket imával – mivel a legkisebb vagyok, a jó Isten szívesen meghallgat. Mindig hálások voltak, hogy minden sikerült. Valahogy itt megéreztem azt, hogy a jó Isten szeret engem, s olyan 16 éves koromra megszületett bennem a gondolat, hogy nővér szeretnék lenni. Ezt el is mondtam a káplánnak, akinek sokat köszönhetek a hivatásom megtalálásában, ő viszont megkért, hogy egyelőre ne beszéljek erről senkinek, és először járjam ki az iskolát. Gondolom, a saját védelmem érdekében kérte ezt… Amikor leérettségiztem, addigra már vége volt a kommunizmusnak. Akkor ő segített megismerni különböző közösségeket. Először a kármelita közösség vonzott, és oda szerettem volna menni. Elvitt Franciaországba, megnéztük a kolostort, de aztán a jó Isten kicsit másképp alakította az utamat, mert őt elhelyezték, így másik lelkiatyám lett, aki pedig azt javasolta, feltétlenül végezzek egyetemet. A teológiát választottam. Itthon, Temesváron tanultam, közben felkértek tanítani. Először tanító néniként működtem, majd hitoktatóként, 1994-től a Bartók Béla Líceumban kezdtem dolgozni, és ott ismerkedtem meg a schönstatti mozgalommal a diákjaim által.
Mi vonzott a Schönstatt-mozgalomba?
Nagyon megtetszett a mozgalom pedagógiája, és úgy éreztem, jó lenne ezt jobban megismerni. Meghívásra lehetőségem volt egy évet Bécsben tölteni, ahol jobban megismerhettem a mozgalmat és Kentenich atya pedagógiáját is. 1997-ben végeztem el a teológiát, és jeleztem az iskolában is, hogy megszakítom egy évre a tanítást. Nem úgy mentem el, hogy Schönstatt nővér szeretnék lenni, csak jobban meg akartam ismerni a mozgalmat, de továbbra is karmelita nővérnek képzeltem el magam. A nyugati kultúra egy kicsit sokkolt. Tudtam, hogy soha nem akarok kiköltözni. Ott történt, hogy farsangoztunk a nővérekkel, játékokat készítettek nekünk, és az egyik játék közben kificamodott a térdem, de annyira, hogy meg is kellett műteni. Bekerültem a kórházba, megműtöttek, majd három hónapra ágyba kerültem. Egy jó hónapig abszolút nem tudtam mozogni, viszont az alatt az idő alatt jó pár könyvet kiolvastam, és azt hiszem, ott született meg bennem: én ezt akarom. Nagyon szerettem Kis Szent Terézt és azért akartam kármelita lenni, viszont rájöttem, itt is nagyon fontos a gyermeki lelkület, csak nem kolostor falai között, hanem kint a világban, az emberek közt. Éreztem azt, hogy a jó Isten a világban akar engem tartani. Nagyon megtetszett az is, hogy két lábbal a földön álló mozgalom, egy olyan pedagógiával, Kentenich atya pedagógiájával, amely mindenütt megállja a helyét.
Még ágyhoz kötött voltam, amikor elhatároztam, hogy belépek. Ami nagyon nehéz volt viszont abban, hogy igent mondjak, de tudtam, hogy ez ezzel jár: én voltam az első nővér innen az országból, ami azt jelentette, hogy kint kellett maradni egy ideig Németországban. Ez nekem nagyon nehéz volt, de megnyugtattak, hogy két-három év noviciátus után visszajövök. Ha akkor tudom, hogy tizenhat évre kell kint maradnom, akkor biztosan be sem léptem volna. De a jó Isten másképp tervezte, és biztosan itt akart engemet.
És a mozgalmon belül hogy találtad meg a helyed?
A noviciátusi idő alatt házimunkát végez az ember, aztán „beletanul a nővéri életbe”, elkerültem a mozgalmi házba, ott fiatalokkal foglalkoztam. Először megtanultam, hogy a mozgalomban hogyan dolgoznak a fiatalokkal, részt vettem több találkozón, megfigyeltem és besegítettem nővértársaimnak. 2003-ban kihelyeztek Magyarországra, ahol a lányifjúságért lettem felelős, de 2008-ig Németországban éltem, és onnan utazgattam. Ott is elég sok volt a tennivaló, viszont tavasszal, ősszel hétvégekre jöttem el Magyarországra, nyáron pedig két-három hónapra. Táborokat, találkozókat tartottam, nagyon szerettem ezt a munkát. Ami nagyon megfogott az a lányok, a schönstatti családok gyerekeinek magatartása volt. Ezek a lányok valahogy egészen másak voltak, számukra olyan természetes volt az a sok keresztény érték és erény, ami amúgy a világban nem az.
Ekkor kezdett el dobogni a szíved a családokért?
Igen, akkor született meg bennem, hogy a fiatalok mellett a legfontosabb a szüleikkel való foglalkozás, és hogy milyen jó volna, ha nálunk is lennének ilyen családok. 2005-től, amikor nyaranként hazajöttem szabadságra, akkor elsősorban a baráti körömből „halásztam össze” az embereket, ilyen hétvégéket tartottam nekik, 2010-től pedig, amikor itt, a temesvári egyházmegyében megalakult a családpasztoráció, gyakran hívtak, majdnem minden egyházmegyei találkozón részt vettem. 2008-ban lemondtam a magyarországi ifjúságot, visszahelyeztek a mozgalmi házba, és akkor kezdtem kitanulni a családokkal való munka alapjait, négy éven keresztül. Ennek a gyakorlati része nemcsak Németországban történt, hisz Magyarországon és Ausztriában is lehetőségem volt besegíteni. Nagyon sokat utaztam, és amikor néha-néha hazajöttem, tartottam egy-egy hétvégét egy egészen pici családos csoportnak. 2013-ban helyeztek Nagyváradra, akkor indultam neki igazán.
Milyen ez a mostani Temesvár így tizenkilenc év után, számodra mi változott leginkább?
Elég nagy különbség van aközött, amit itt hagytam, és ami most van. Ami elszomorít engem, az, hogy láttam, nagyon-nagyon sokan Nyugatnak indultak. Nekem ez valahogy furcsa volt, mert én mindig is tudtam, hogy idetartozom, idevágyom és örültem, hogy visszajöhettem. Ledöbbentett, hogy ennyien elmennek. Ami viszont jó, hogy sokban fejlődött a város, és ez látható, jobb a megélhetés is. Ami viszont már nincs – és ezt leginkább a forradalom idején éltük meg –, az az összetartás. Kérdezték, hogy nem féltünk? Érdekes módon nem, valahogy ez egy olyan összetartás volt, nem is gondoltunk arra, hogy most meghalunk vagy nem halunk meg. Ez az összetartás valahol elveszett.
Mi az a mondat, gondolat, ami „csak a tiéd” a schönstatton belül?
A schönstatt jelmondata: „Semmit Nélküled, semmit nélkülünk”, vagyis semmit nélküled, Szűzanyám, és te sem semmit nélkülünk… Ami ezen kívül engem gyerekkorom óta kísér – amint említettem –, az Kis Szent Teréz lelkülete. Ami pedig nagyon megfogott az ő életéből, hogy nem vágyott rendkívüli dolgokra, hanem ezen az egyszerű úton akart szentté lenni, amelyen a legfontosabb a szeretet. Ő ezt úgy fogalmazza meg: „Az én hivatásom a szeretet”.
A beszélgetés megjelent a Vasárnap január 6-ai lapszámában.
Kérdezett: Serbán Mária
