„Valaki megkérdezte: na, hogy megy? A válaszom az volt: a jó Isten nagyon szépen dolgozik, és mi ministrálunk neki.” Pál József-Csaba temesvári megyéspüspökkel a múlt év végén, Máriaradnán beszélgettünk főpásztori szolgálatának eltelt néhány hónapjáról.
Milyen változásokat hozott az elmúlt négy hónap ?
Ezelőtt négy-öt hónappal úgy gondoltam, minden megváltozik az életemben, és minden a feje tetejére fordul. Azt látom, bár sok minden megváltozott, a leglényegesebb maradt: a jó Isten és az evangélium, amit próbálok megélni. Ez ad fényt a mindennapjaimhoz, és fontos, hogy az evangélium fényével menjek minden tevékenységemben. Ami talán ebben az öt hónapban a legtöbb örömet adott, a sok lelkes ember: az ifjúsági-, a családpasztorációban dolgozók lelkessége, akik egészen emberileg, szinte kimerültségig, de lelkesen, tüzesen dolgoznak. Szóval, én egy nagy-nagy „lelkesedési hullámot” tapasztaltam meg, és az elején ez talán jól is jön. Ez bátorít engem, ugyanakkor nagyon-nagyon fontosnak tartottam és tartom a találkozásokat, különösen a fiatalokkal való találkozásokat. Amikor néhány helyre elhívtak, búcsúra vagy prédikálni, részt venni valamilyen eseményen, a kikötésem az volt, hogy én akarok ott a fiatalokkal is találkozni. Volt, hogy azt mondták, nem kivitelezhető, vagy hogy kevesen fognak összegyűlni. Sosem voltak tizennyolcnál kevesebben, akárhogy is szabadkozott előtte a plébános, és nagyon szépek voltak ezek a találkozók. Az elején kicsit meglepődtek, de lassan úgy belelendülnek, hogy az egy óra is kevésnek bizonyul. Nagyon-nagy örömmel veszem mindazt, amit mondanak. Sokszor felhasználom prédikációba is, mert annyira megérint, hogy vannak ilyen fiatalok. A fiatalok mellett pedig a papokkal jó az együttműködés , azt láttam, hogy örömmel, jóakarattal állnak a dolgokhoz. Ez egy hatalmas erő, mert amikor az embert kényszerítik valamire, akkor azt a feladatot úgyis végzi – kényszerből. Számomra ez a kihívás, hogy megtaláljam az evangélium fényében azt, ahogyan Isten közelségével bátoríthatom, serkenthetem, segíthetem embertársaimat. Néha nemcsak a munkára kell segíteni őket, hanem arra is, hogy pihenjenek, egy harmonikus életre.
Elég sokszor találkoztunk már különféle vezető személyekkel, küldöttekkel, akik eljöttek bemutatkozó látogatásra. Az volt nagyon szép, hogy az Úr arra bátorított, tekintsek el attól, hogy egy nagy vezető áll előttem , és lássam meg hangsúlyozottabban az embert. Ez felszabadított, mert másképpen kiüresedik az ember, ha meg akar felelni valaminek. Nem másnak kell megfelelnünk, mint annak, hogy az Úr küld embertársainkhoz. Akkor is, ha valaki egy vezető állásban van, vagy nagyon fontos személyiség, mindenkinek szüksége van szeretetre, és mindenkinek szüksége van a jó Istenre. Egyik ilyen találkozáskor történt, hogy az illető fél órán keresztül mesélt arról, ő milyen nagy, fontos munkát végez, én pedig valahogy azt éreztem, hogy ezzel az emberrel imádkozhatnánk a végén. Amikor felajánlottam, hogy imádkozhatnánk, azt mondta: imádkozzunk. És imádkoztunk: én a saját szavaimmal, a végén pedig a Miatyánkot mondtuk el közösen. Az volt az érzésem, ezzel az emberrel nem úgy találkoztam, ahogy két hivatalos személy találkozik egymással, hanem mint két ember. Ezek a kihívások számomra, hogy ezt így éljem meg. De nemcsak a „nagyokkal”, a legkisebbekkel is, bárkivel: hogy tényleg két ember találkozzon. A többi nem fontos, mert az emberen, az embereken keresztül dolgozik a jó Isten.
Szépek a tanácskozások, gyűlések, tervezések a papokkal. Megválasztottuk, létrehoztuk a papi szenátust, formálódik a gazdasági tanács, a tanácsadó testület, közben különböző szabályzatok megírása van folyamatban, például egyháztanácsok szabályzata, vagy azok megválasztásának a szabályzata, frissíteni kellett a temetőszabályzatot is. Mindezeket csak azért, hogy könnyebb legyen a paptestvéreimnek eligazodni, legyen mihez tartsák magukat. Általában nem hozok úgy döntést, hogy előzőleg néhány emberrel meg ne hánynám-vetném ezeket a dolgokat, mert akárhogy is: egy ember az csak egy ember, és nagyon könnyen egyoldalú lehet a döntés. Tudom, hogy én döntök, és szívesen is hozok döntéseket, amikor eljön az ideje, ezzel nincsen gond, de jó, ha több emberrel megbeszéljük, odafigyelünk, sokszor olyan szempontokat mondtak, amiket talán én nem láttam volna meg. Ezen az úton szeretnék haladni. A gyűléseken a szentatya egyik gondolata különösen segít. Azt mondja, bátorság kimondani azt, amit gondolok, érzek, mint utólag a háttérből morogni, mert az nem segít. Viszont ha fáj is, de kimondva segíthet. Bátorítom is a paptestvéreimet, hogy bátran mondjuk ki azt, amit érzünk, amit gondolunk, mert lehet, hogy éppen a jó Isten akar azáltal mondani valamit.
Számomra nagyon szép bent a püspökségen, öten élünk ott: a nyugdíjas püspök úr, az általános helynök, a gazdasági igazgató, a titkár és én. Naponként háromszor találkozunk imádságra, háromszor étkezésekre, és próbálunk egymásra figyelni, hogy mi lenne jó most a másiknak – Mikulás táján vagy más alkalmakkor is –, mert ha mi magunk között nem éljük meg az egységet, akkor hogyan remélhetjük, hogy az egyházban megélik a többiek? Biztos lesz nehezebb is, eddig könnyű volt ezt megélni.
Egy szép alkalom, amit októberben kezdtünk el: minden hónapban van egy ebéd a püspökségen azoknak a papoknak, akik abban a hónapban ünneplik a születésnapjukat. Az ajándékozás pedig úgy alakult ki, hogy mindenki megoszthat a többiekkel a szívéből egy örömet, szép dolgot. Ez csodálatosan szép. Nem is álmodtam volna, hogy létezik ilyen papok között is. Egyik alkalommal valaki vonakodott, nem szokott pozitív dolgokat mondani magáról, elég sok a baj és gond, de amikor hallotta a többieket beszélni, ő is talált valami szépet az életében és megosztotta. Ez engem is lelkesít, bátorít, mert nyilván sok nehézség, szenvedés van, de ott vannak ezek az örömök is, hát miért ne hoznánk őket felszínre?! Úgyhogy három ilyen ebédünk volt már: októberben, novemberben és decemberben. Ez is jó alkalom, hogy a papokkal kicsit lazább formában is találkozzunk, ne csupán gyűlésen vagy tanácskozáson. Valaki megkérdezte: na, hogy megy? A válaszom az volt: a jó Isten nagyon szépen dolgozik, és mi ministrálunk neki.
A püspöki konferencia tavaszi ülése óta Ön a családpasztorációval megbízott püspök. Mit gondol a családok helyzetéről, szerepéről az egyházban, és mit jelent a velük való foglalkozás?
Nagyon örültem ennek a feladatnak. Családfelelős voltam az egyházmegyében néhány évig, és nagyon fontosnak tartom a családokkal való foglalkozást. Az egyház meg kell tanulja a családoktól, hogy család legyen, és a családoknak meg kell tanulniuk az egyháztól, hogy egyház legyenek. Ebben nagyon-nagyon sokat tudjuk egymást segíteni. A családokat azért elég sokszor, sok éven, évtizeden keresztül magukra hagytuk. Úgy gondoltuk, hogy „egy kicsit felkészítjük” a szentség felvételére, gyerekkorukban úgyis voltak hittanórán, aztán a házasságkötés után majd boldogulnak ők maguk. És nagyon sok családunk nem boldogult egyedül. Azt láttam, nemcsak előkészítésre, hanem utógondozásra is szükségük van, és a legjobb utógondozás, – ezt mai napig is így látom –, hogy ha a családok valamiképpen családközösséget alkotnak. Lehet lazább vagy szorosabb közösség, ezt a családok típusa vagy a résztvevők érzik, és ők döntik el. Egyrészt, ha kimennek a világba, nem feltétlenül családbarát környezetet találnak, itt pedig egy olyan közösségben vannak, ahol a család értékeit fontosnak tartják, a hűséget, a gyereknevelést, az egymás iránti szeretetet, azt, hogy ne csak a magam, hanem a másik javát, a másik boldogságát is keressem. Mindezekben egymást nagyon erősen bátorítják. Sokszor, ahol élnek, ahol dolgoznak olyan szemlélet van, amelyben azt gondolhatják, hogy ha ők hűségesek, ha jók, ha szolgálnak a családban, akkor biztosan elhibázták az életüket. A családközösségekben sokat tanulhatnak egymástól, akár a gyereknevelés szempontjából. Nyilván nincsenek receptjeink, de lehet egymástól tanulni, mert mindig van olyan, aki egy lépéssel előrébb van, aki már kitapasztalt valamit, amit jónak látott vagy megégette valahol a kezét, és így egymás példáján tudnak tanulni, megerősödni. Közösen figyelnek oda a jó Istenre, ez megint nagyon sokat jelent. Ha őszintén és mélyen foglalkozunk a családokkal, és ebben a munkában kitartunk, akkor lényegesebb eredményt érünk el. Ez már látszik is olyan plébániákon, ahol hosszú évek óta foglalkoznak a családokkal, például a válások aránya jelentősen visszaesett. Ahol csak egy kicsit, úgy felszínesen foglalkozunk velük, attól, hogy meg vannak keresztelve, még nem lesz sokkal jobb a családi környezet. Vannak olyan családok, amelyek őszintén megtérnek, missziós családokká lesznek, így nagyon sokat segíthetnek egymásnak. A lényeg az, hogy boldog családjaink legyenek, mert akkor a gyerekek is boldogan nőnek fel. Papságom első éveitől kezdve nagyon fontosnak tartottam, hogy ne csak a gyerekekkel, főleg ne csak a kis gyerekekkel foglalkozzunk, hanem a környezetükkel is, mert ott ahol legalább egyik szülő nem volt aktív közreműködő, ott nagyon-nagyon kevés esélye volt, hogy az a gyerek templomba járó marad. Fontos az elsőáldozók, bérmálkozók szüleivel is foglalkozni, kis csoportokban beszélgetni velük, hisz a templomban a közlés egyirányú: a paptól a hívek felé. A szülők a templomban egymás hátát látják, ritkán néznek szembe egymással, ezért fontosak ezek a családközösségek. Az ilyen alkalmakon nemcsak a pap beszél, ők is beszélhetnek, elmondhatják kételyeiket, kérdéseiket. Fellelkesednek, a hit abban az élethelyzetben megérinti őket. Remélem, együtt többet tudunk majd tenni családokkal a családokért.
A Schönstatt-családakadémia záró rendezvényén beszélgetünk. Szinte végig követte ezt a két éves képzést. Milyennek látja?
A Schönstatt-családakadémia egy valóság, ami nagyon szép, és nagyon hosszú hagyománya van. Van egy kidolgozott, megtapasztalt útja, és erre jó odafigyelni. Látom, hogy szépen, rendezetten, szisztematikusan mennek előre. Mertek két évig hét családdal foglalkozni. Ehhez nagy bátorság kell. De ez a hét család most megsokszorozza azoknak a munkáját, akik velük foglalkoztak.
Nagyon örülnék, ha más kezdeményezések is gyökeret vernének az egyházmegyében, például a Házashétvége vagy a Fokolárénak is néhány családja, akik találkoznak havonként. Mindazok, akik valamilyen módon családokkal foglalkoznak, – bármelyik mozgalom vagy szerzetesrend legyen – , az nagyon-nagyon jó, mert egymást kiegészítjük. Mindenik mozgalom egy bizonyos típusú embert tud elérni. Ha ezek a mozgalmak nem rivalizálnak, és ők nem rivalizálnak, hanem kiegészítik egymást, akkor nagyon áldásos lehet a munkájuk. Most a neokatekumenek is jelentkeztek, úgy gondolom, hogy el fognak jönni Temesvárra, tehát idetelepednek. Már van négy családunk, de most egy missziós csoport is jönni akar, és jöjjenek, mert sok az aratnivaló. Az ember nem látja át teljesen, de nem is ez a feladatunk, hanem, hogy ott, ahol a Lélek dolgozik, engedjük, hogy dolgozzon, sőt örüljünk neki, ünnepeljük meg a Lélek munkáját, mindegy, hogy milyen csoporton keresztül dolgozik. Ez a reménységünk, hogy a Lélek akar dolgozni, és mi próbálunk vele együttműködni.
Milyen reménységgel, kívánsággal néz a jövő elébe?
A kezdeményezés a jó Istentől jön, és bőséges a kezdeményezés az Ő részéről. Óhajom, kívánságom az, hogy minél több nyitott szívet találjon, akik örömmel, lelkesedéssel válaszolnak az Ő kezdeményezésére, mert nagyon szép terve van Neki, és amennyiben mi válaszolunk az Ő kezdeményezésére, az a szép terv meg fog valósulni.
