Működése második évében jár az a nagybányai szociális szórványkollégium, amely a Krisztus Király plébánián működik és a környező falvak rászoruló gyerekeit gyűjti egy fedél alá.
Don Bosco szellemében jött létre és működik egy szociális szórványkollégium Nagybányán. A szalézi szent okkal lett az intézmény példaképe, hiszen a rászoruló gyerekek nevelésére, általánosságban pedig a gyerekekkel való bánásra, foglalkozásra minden kor számára példát adott. Másrészt, a szociális szórványkollégium a nagybányai Krisztus Király plébánián született és folytatja tevékenységét azóta is, a veresvízi egyházközségről pedig köztudomású, hogy szalézi szerzetesek meghívására alapította Boldog Scheffler János.
A bentlakás ötlete, illetve másfél évvel ezelőtti megvalósulása Szmutku Róbert akkori plébánoshoz, valamint a plébánia lelkes híveihez fűződik. Szmutku Róbert azóta nagybányai esperesi kinevezést kapott, helyére Hájtájer István érkezett és így, Lechli Arnold szabadéves papnövendékkel közösen, ő foglalkozik már a gyerekek lelki nevelésével, részben a programszervezéssel, ő lakik velük egy házban – a plébánián. Az intézményfenntartó Don Bosco Egyesület vezetője és egyházmegyei felelőse azonban továbbra is Szmutku Róbert maradt, ezért őt kértük meg, meséljen a létrehozás hátteréről.
„Ennek a megvalósítása egy folyamatos érlelődés eredménye volt. Tíz évvel ezelőtt kerültem a Veresvízre, ahol Bosco Szent Jánosnak a személye és a lelkisége közel került hozzám. 1943-ban a Rákospalotáról érkezett szalézi atyák szervezték meg a plébániai életet itt, Boldog Scheffler János meghívására. A templom lényegében oratóriumnak készült, viszont a II. világháború borzalmas időszaka miatt a templom nem épülhetett fel, és ezért az oratóriumot alakították át templommá. A háború után a szalézi szerzeteseknek el kellett menniük, így a plébánia átkerült egyházmegyés papok vezetése alá. De a szalézi szellem egy kicsit megmaradt, a Don Bosco-búcsút minden év január 31-én megünnepelték és megünnepeltük, a gyerekekkel készültünk, programokkal, Don Bosco napokkal… Mindig is foglalkoztatott Don Bosco lelkisége, de azt éreztem, hogy nagyon is távol vagyunk az ő szellemétől, illetve attól a szellemtől, amit Boldog Scheffler János kívánt ebben a városrészben élővé tenni. Hiszen a szaléziak nehéz sorsú gyerekekkel foglalkoztak inkább. Számukra építettek oratóriumot és szerveztek játékos találkozásokat, imaalkalmakat, ahol ők jól érezték magukat. Ez a példa bennem is felkeltette a vágyat és a nyitottságot a szegényebb sorsú gyermekek felkarolása felé, viszont a konkrét megvalósulása nehéznek tűnt.
Megjegyzem, hogy sokat segített Zerbi Manuela nővér, aki nagyon jól ismerte a szalézi szellemet és igyekezett velem is megszerettetni. Hálás vagyok neki, ezért is! Ez az érdeklődés a gyermekek befogadására lassan kezdett konkrétabbá válni. Az Úr legtöbbször embereken keresztül mutat utat és irányt. Beszélgetve felelős szülőkkel, iskolaigazgatóval, Nagybányai felelős emberekkel kihívásokról, problémákról hamarosan megfogalmazódott annak a szüksége, hogy szociális bentlakást hozzunk létre. Kapnikbányán és a környező falvakban például sok olyan gyerek és fiatal él nehéz körülmények között, akiknek a tanulása és a fejlődése nem igazán biztosított. Nincs lehetőségük anyanyelvi iskolába járni és a keresztény értékekre való nevelés is komoly gondot okoz, mivel legtöbben nem tartanak kapcsolatot az egyházzal. A püspök atya jóváhagyásával neki vágtunk az ismeretlennek. A környékbeli falvakból gyűjtöttük össze olyan gyermekeket, nyelvtől és vallástól függetlenül, akik szociális hátránnyal rendelkeznek és vállaltuk, hogy mi biztosítanánk számukra szállást, ételt, nevelői felügyeletet, amolyan otthont, ahol növekedni és fejlődni tudnak családias szellemben.
Mélyszegénységből, nagy létszámú családokból érkező gyerekekről van szó, akiknek a megélhetésük nehézkes, otthon nem kapnák meg azt a figyelmet és támogatást, amit itt. Beléptem egy ajtón, amin keresztül egy új világ tárult elém. Kapnikbányán, Magyarláposon, Erzsébetbányán összeírtuk azokat a családokat, ahol nagy szükség van segítségre, felkerestük őket, később meghívtuk a családokat egy gyermeknap-félére, hogy nézzenek szét, nézzék meg az iskolát. Mindezen keresztül kedvet kaptak ahhoz, hogy a gyermekeiket elengedjék egy ilyen jellegű szociális szórványkollégiumba. Így indult a kezdés tavaly nyáron. Júniustól szeptemberig tartott a toborzási időszak, majd szeptemberben kezdtük az új tanévet velük. Azért mondtam, hogy beléptünk egy ajtón, amin keresztül egy új világ tárulkozott elém, mert előtte nem volt tapasztalatom a periférián élő családokkal és gyerekkel. Ez egy újfajta pasztorációs terület sokat jelentett számomra. Látva a mélyszegénységben is szeretettől fűtött családokat, a gyermekek ragaszkodó szeretetét, a sok esetben elhanyagolt gyerekek nélkülözését, egy újfajta szemléletet adott a világról és az emberekről. Egyesek dúskálnak a jóban, örömtelenül, és hálátlanul, mások kenyeret kérnek derűs örömmel és hálásan. Nagy lehetőséget látok ma is abban, hogy az emberek tegyenek jót, konkrét tettekben megnyilvánuló szolgálatban.
Nyilván, hogy sok mai élő példa is hozzájárult, ahhoz, hogy merjek kockáztatni és ilyen módon segíteni a gyermekeken. Nagy segítség volt ebben például Böjte Csaba testvér is, aki nemcsak szavakkal bátorított, hanem példájával megmutatja, hogy lehet segíteni, jót tenni másokkal, vagy másokért élni, olyan nagylelkű emberekkel, akik szeretnek és akarnak jót tenni.
Aztán beindult az élet tavaly szeptemberben. Nagyon új volt számomra, mert ezek a gyerekek hatványozottan sérültek, több odafigyelést és másfajta módszereket igényelnek. Az iskolában a helyi családok, szülők hamar elfogadóak lettek, sokat segítenek, ami nagyon nagy ajándék, a gyerekekben pedig lassan elindult a változás, amely számunkra örömöt és bátorságot adott a folytatáshoz.
Emlékszem például, tavaly karácsonyra, többen ajándékokat hoztak a gyerekeknek és egy ilyen ajándékozás alkalmával az egyik kislány, amikor el kellett volna fogadni az ajándékot elkezdett rettenetesen remegni. Megkérdeztem tőle, Jázmina mi a gond? Izgulok-válaszolta. Az a tény, hogy ő ajándékot kapott, csak úgy valakitől, egyfajta élmény sokkot váltott ki belőle. Nem volt megszokva ilyesmivel. Ő még sohasem kapott ilyen formában ajándékot, ezért traumaként élte meg. Vagy egy másik fiúcska a születésnapján, amikor osztálytársai megajándékozták egyszerűen nem tudta lereagálni a köszöntéseket és az ajándékok elfogadását. Az idei karácsony körüli ajándékozások, meglepetések teljesen rendben zajlottak. Látszik rajtuk az egészséges fejlődés és a változás.
Bonyolult művészet a nevelés, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy jól csináljuk, de igyekszünk szakembereket is hívni és főleg, Don Bosco szellemében nevelni a gyerekeket, akinek olyan pedagógiája van, amit nem csak katolikusok, hanem vallástól függetlenül mások is használnak. Például hallottam, hogy Hollandiában van egy önkormányzat által működtetett iskola, ahol Szalézi szellemében tanítanak és nevelnek. Külön emberük van, aki a Szalézi szellemet „behajtja” a nevelőkön és a diákokon. Bosco Szent János a megelőző módszert használta a megtorló módszerrel szemben. Azt vallotta, hogy úgy kell nevelni a gyerekeket, hogy lehetőleg minden bűnt és kísértést távol kell tartani tőlük, éber szeretettel és jelenléttel, humorosan, játékosan, vidáman kell jelen lenni számukra. Mindennek alapja a szeretet és a bizalom. Ebben a meghitt, bizalmas szeretetkapcsolatban el lehet beszélgetni arról, hogy mi történik a lelkében?
Ő például ilyen módszereket alkalmazott, hogy iskolába indulás előtt kicsi cetlikre ráírta: „azt szeretném, hogy ebben vagy abban ma egy kicsit fejlődj”. Vagy a fülébe súgta, hogy „azt szeretném, ha ma egy kicsit szeretnéd a társaid és figyelnél rájuk”. Tehát a bizalomra és a kölcsönös szeretetre alapuló módszert próbáljuk a nevelőkkel gyakorolni. Közösen vizsgáljuk, hogyan lehet a mai, megváltozott körülmények között ezt a módszert életre váltani?”
Hogyan változott az élet a plébánián?
„Mondhatjuk, hogy az egész plébániai Szeretetszolgálat átalakult ilyen szempontból, sokkal konkrétabbá vált. Korábban is jártak a Szeretetszolgálat-csoport tagjai hajléktalanokhoz, de most hangsúlyosan foglalkozik a plébánia jelentős része a gyerekekkel. Imádkoznak is értük, de önkénteseink is vannak a hívek köréből, akik segítenek a gyermeknevelésben, kézműveskedésben, főzésben, takarításban, mosásban, vasalásban. Tehát ezért is vagyok hálás, hogy ez a szórványkollégium egy nagyon jó lehetőség az emberek számára, hogy gyakorolják a szeretetszolgálatot. A háttérben is több olyan ember dolgozik, akiknek a munkájuk egyáltalán nem látszik, de elengedhetetlen. Gondolok itt az adminisztrációs és jogi ügyek intézésére is. A hosszú hónapokig tartó tervezés volt a jövőt illetően, aminek meg is lett az eredménye, hiszen a Magyar Kormány támogatásával a plébánia megvásárolt egy ingatlant, ami lényegében a plébánia tulajdonában lévő területen fekszik. Ennek az átalakítása most van folyamatban. Ebben a házban szeretnénk folytatni, otthonos, szép környezetben, még több gyereknek lehetőséget adva a bentlakásra. Nem feltétlenül csak szociális nehézségekkel rendelkező gyerek jöhet ebbe a kollégiumba, hanem a környező falvakból, városokból bárki, aki igényelni szeretné.”
Hány gyerek lakik most a szórványkollégiumban, hogyan épül fel a gyakorlatban az intézmény élete és kik foglalkoznak a gyerekekkel?
„Jelenleg a plébánia tetőterében kialakított lakrészben 11-en laknak: a legkisebb 4 éves, a legnagyobb pedig 15 éves, kilencedikes. Nemrég 14-en voltak. Mindig akad pár gyerek, aki nehezen tud beilleszkedni, vagy kiderül, hogy olyan gondok, és sérülések vannak bennük, amik túlhaladják a mi határainkat. Ilyenkor a szülővel egyeztetve, velük megbeszélve javasolunk más megoldásokat. A gyermekek ugye a tanév elején érkeznek, háromhetenként hazalátogatnak egy-egy hétvégére. Mivel nem árva gyerekek, mi támogatjuk is, hogy egészséges kapcsolat maradjon köztük és szüleik, hozzátartozóik között. Nyár elejéig, a tanév végéig laknak nálunk, de nyár közepén kéthetes tábort szervezünk számukra. Nagyon nagy kiesés a vakáció, ezért a tábor fontos lehetőség a találkozásra és abban, hogy a tanévközben befektetett nevelési munka valamennyire megmaradjon.
A napirendjük úgy alakul, hogy reggel, a felkelés után mosakodnak, felöltöznek, felkészülnek a napra, aztán reggeliznek, a kicsiket elkísérjük a Híd-utcai iskolába, a nagyok mennek egyedül. Jelenleg mindenki a Németh László magyar nyelvű iskolába jár. A kicsik délután négyig az iskolában maradnak, hosszított programban. Az ebédet az iskola biztosítja mindenki számára. A nagyok három óra körül jönnek haza, egy órácska lazítást követően elkezdődik a stúdium. Nevelő felügyeletével tanulnak, házi feladatokat oldanak meg, vagy ha netalán nincs házi feladat, akkor olyan közösségépítő és fejlesztő tevékenységeket próbálnak ki, amelyekben jól érzik magukat. A hét folyamán több olyan felzárkóztató program, aktivitás is van, amely hozzájárul a nevelés hatékonyságához. Például a Teleki Magyar Házban, hétfőként táncházba mennek, minden szerdán kézműveskednek. Néha találkozik és beszélget velük egy Petőfi ösztöndíjas, jelenleg a Magyar Házban tevékenykedő ösztöndíjas, aki a sérült gyerekek felzárkóztatásával foglalkozik. Ha az időjárás engedi bicikliznek a parkban, a hétvégeken közös kirándulást szervezünk. Van olyan önkéntesünk, aki gyakran mesét olvas nekik. A nevelők arról is gondoskodnak, hogy a konyhában szorgoskodjanak, ezt nagyon élvezik. Bevonják őket a ház takarításába is és kiosztásra kerülnek különféle feladatkörök, mindenki felel valamiért. Próbáljuk sokszínűvé tenni az életüket és megmutatni azokat a lehetőségeket, amelyekben a személyiségük és az életük fejlődni tud. Az a célunk, hogy egészséges, keresztény embereket neveljünk belőlük, ehhez viszont szükséges a lelki élet elmélyítése. A vasárnapi szentmise mellett, kedden és csütörtökön is részt vesznek a szentmisén, egyesek ministrálnak is. Minden este közös imákat tartunk, ez pedig úgy zajlik, hogy legtöbbször spontán módon megköszönik a nap ajándékait, elmondják miért hálásak, miért kérnek bocsánatot, mit szeretnének kérni? Próbáltuk a kis lelküket megnyitni a Jóisten felé az által is, hogy személyesebb, élő kapcsolat alakul ki bennük az Istennel, az Atyával. Ebben Hájtájer István plébános segít, aki lényegében egy házban lakik velük. Idén ősszel érkezett egy gyakorlati éves kispap, Lechli Arnold, aki szintén bekapcsolódik a gyermekek nevelésébe. Persze arról is ügyesen gondoskodnak, hogy a mindennapi meleg étel és a megfelelő körülmény biztosítva legyen számukra.
Rajtuk kívül, két nevelő foglalkozik a konkrét neveléssel. Sok fáradságos munka és áldozat árán nevelnek. A gyermekeken látszik, hogy ügyesen és szépen nevelik őket. Sokmindenben fejlődtek és fejlődnek. Éppen a napokban volt egy közös imaest, amelynek keretében elmondták, hogy hálásak azért, hogy nálunk vannak. A szavaikból és a viselkedésükből jól látható, családias légkörben élnek. Elfogadták egymást, és persze feszületségek mindig vannak és lesznek, de ez normális. A lényeges dolgokban mindenki elfogadja az alapszabályokat. Advent harmadik vasárnapján elmentek a Szentháromság templomba egy kis adventi, karácsonyi műsorral. Nagyon szép versek és énekek hangzottak el. Mindenki megtanult valami kis szöveget, verset. Jó volt látni, hogy a pár hónappal ezelőtt még magyarul egyáltalán nem beszélő gyerek szépen énekelt és volt bátorsága nagy közösség előtt elmondani a versét. Hatalmas tapssal és könnyes szemmel fejezték ki az emberek az örömüket és elfogadásukat. A műsor végén jótékonysági karácsonyi vásár is volt, melyen a hívek nagylelkűen támogatták a gyerekeket. Hálásak vagyunk nekik! 3000 lej gyűlt össze, amelyből egy közös kirándulást szervezünk számukra.”
Karácsony közeledik. Hogyan éli meg az intézmény és hogyan élik meg a gyerekek a karácsonyi időszakot?
„Idén karácsonykor üres lesz a kollégium, hiszen mindenki pénteken hazautazott. A tavaly többen nálunk töltötték a karácsonyt, fakultatív volt a döntésük abban, hogy ki, hol akar ünnepelni. Akkor többen maradtak. Idén viszont úgy határoztunk, hogy amíg van hova és kihez menjenek, legyenek együtt az otthoniakkal. De igyekeztünk előre hozni egy kis karácsonyi hangulatot, az ajándékozás is megvolt. Énekeltünk, kántáltunk, imádkoztunk. Úgy engedtük el őket, hogy majd az otthoni pap bácsiktól érdeklődünk, hogy részt vettek-e a szentmiséken? Nagylelkű jótevők arról is gondoskodtak, hogy mindenkinek meleg cipője és ruhája legyen.
Nagyon nagy hála és öröm van bennem, hogy nemcsak mi, a nevelésükért felelősök fogadtuk be a gyerekeket, hanem sokan mások is. Aki befogad egy gyermeket az én nevemben, engem fogad be – mondja Jézus. Ezt a befogadást nem csak szó szerint lehet értelmezni. Szerintem egy gyermek befogadása az is, amikor időt szánok rá, amikor önfeledten játszom vele, amikor jót teszek neki, jót mondok róla, nem ítélem el, nem nézem le, amikor megosztok valamit abból, ami az enyém, valamivel meglepem őt, egyáltalán helyet adok számára az életemben. Sokszorosan ilyen módon is befogadták ezeket a gyermekeket plébániánk hívei. Legutóbb a Szent József egyházközösség plébánosa járt nálunk fiatalokkal. Közös játékkal, hógolyózással, közös vacsorával és egy kis figyelmességgel varázsoltak örömöt a gyermekek arcára. Hálás szeretettel és imával gondolok az ünnep közeledtével minden jóakaratú és segítséget nyújtó emberre. Nagylelkűségüket Isten jutalmazza gazdagon!
Kívánok mindenkinek, áldott, békés karácsonyt! Éljük át ezen az ünnepen, hogy Isten Egyszülött Fiában megszületett a Szeretet, velünk az Isten.”
A szórványkollégium tehát bár mindössze másfél éves, nagy utat tett már meg. Az első lépéseket követően pedig a jövőben is nagy léptekkel haladnának. Vannak terveik, fejlesztenének, bővítenének, hogy több gyerek, jobb körülmények között lakhasson náluk. Most, az ünnep előtti napokban vásárolták meg azt az ingatlant, ahol reményeik szerint, az átalakítási munkálatok befejeztével, új otthonra találnak. Reméljük, hamarosan visszatérhetünk hozzájuk és beszámolhatunk már a megvalósítások előkészítéséről.
Józsa János
