Weöres Sándor nyomdokában? Úgy hiszem, ódzkodna a nagy szavaktól a műfordítóknak járó legnagyobb szakmai elismerés, a Hieronymus-díj idei (ma délutántól) boldog tulajdonosa. Ami tény, az viszont tény: 1982-ben a költő kapta meg elsőként a jelképesen egy forintossal járó Forintos-díjat, amely „elődje” a mostaninak. Kitüntetése apropóján Szenkovics Enikő műfordítóval – a Vasárnap hetilap korrektorával – végre nem (csak) a szerkesztőségi konyha szűkös keretei közt beszélgettünk…
Miről álmodott a kicsi Enikő: mi lesz, ha nagy lesz?
Nem volt semmiféle nagy, rózsaszínű álmom, sem balerina, sem énekesnő nem akartam lenni. Egyetlen dolog, amit aztán serdülőként egyre gyakrabban kezdtem emlegetni, és amiért sokan megmosolyogtak, hogy öregekkel szeretnék foglalkozni, tehát amolyan társalkodónő akartam lenni. Mindig imádtam velük beszélgetni, főleg anyai nagyszüleimmel, akik rengeteget meséltek (volt is mit, hisz 95 eseménydús évet éltek meg), de a nagymamám barátnőivel, szomszédokkal, ismerősökkel is, és megható volt számomra, valahányszor megköszönték, hogy időt szakítottam rájuk. Úgy tűnik, és ezért nagyon hálás vagyok, ez továbböröklődött a fiaimra: őket is mindig kipécézik az öreg nénik, bácsik az utcán vagy a buszon, és aminek nagyon örülök, és mindig meg is dicsérem őket, hogy nem fordítanak hátat, nem állnak odébb, hanem meghallgatják őket, elbeszélgetnek velük. Azt hiszem, a másokkal szembeni érzékenység nagy kincs manapság.
Tollforgatás, könyvszeretet és a zene… A gyökereidhez vezethetőek, vagy mondjuk úgy: a „véredben van”? Mesélj a családodról!
Családomban sok könyvszerető, -olvasó ember volt, a mi lakásunkban is dupla sorban álltak a könyvek. Mindig azt láttam, hogy szüleim, ha nem volt közös programunk, szabadidejükben olvastak, így hát én is azt tettem. Édesanyámnak magyartanárként ez lételeme volt, és sok tiltott könyvet is „beszereztek” Magyarországról Édesapámmal, amelyek aztán titokban, az István, a király lemezzel együtt, sorra vándoroltak a barátokhoz, megbízhatóbb ismerősökhöz. Tollforgató emberek is vannak a családban: apai nagyapám, Nagy Ödön, református szórványlelkészként, mivel Budapesten elvégzett két év néprajz szakot is, neves néprajzos tanáraitól azt az ösztönzést kapta, hogy amilyen faluban csak megfordul, anyagot gyűjtsön, rendszerezze és publikálja azt. Ő ösztönözte testvérét is, Nagy Olgát, hogy ezzel a területtel foglalkozzék, mondván, hogy mindent össze kell gyűjteni, amíg még nem késő. Úgyhogy Olga néni így lett néprajzos, és több tucat könyvet publikált. A művészetek is fontos helyet kaptak a családunkban, Olga néni egyik lánya, Krizsovánszky Szidónia színész volt, az ő lánya, Márkó Eszter, második unokatestvérem pedig színész-rendező. Szándékosan hagytam utolsónak édesapámat, aki néhány hete hagyott itt bennünket: ő zenész volt, a kolozsvári Román Opera elsőfuvolása, illetve a Transylvania Barokk Együttes megalapítója és vezetője. Azt hiszem, őt tekinthetem a legnagyobb példaképemnek: olvasott, művelt, fantasztikus humorú és mindenkivel szemben segítőkész ember volt, nem létezett olyan, hogy ismerősnek, rokonnak, szomszédnak, kollégának, de ismeretlennek is, ha bajban voltak, ne ajánlotta volna fel a segítségét és ne kezdett volna el azonnal intézkedni. Ugyanakkor a fordításaim legnagyobb kritikusa is volt, valahányszor végeztem egy szöveggel, kinyomtattam és máris rohantam le hozzá, ő pedig azonnal nekiállt olvasni, majd, ahogy végzett vele, lehívott, és frissiben megbeszéltük. Édesanyám a megtestesült jóság, kedvesség, aki a légynek sem árt, úgyhogy szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen családba születtem bele. Ami a könyvszeretetet illeti, ott van még a bátyám, Péter is, aki az évek során nyomdától kiadóig és nyomdai előkészítő műhelyig mindent megálmodott és megvalósított, lévén a szép és jó könyv szerelmese.
Háromgyermekes édesanya vagy. Amikor a szerkesztőségben mesélsz a fiaidról, mindig előkerül valami izgalmas, derűs életkép. Milyenek a mindennapjaitok?
Rendkívül mozgalmasak, hangosak, tele mindenféle bonyodalmakkal, amikért hálás vagyok, mert úgy fogom fel, hogy ezekkel a kisebb bakikkal „kiváltjuk” a nagyobb bajokat. Ez a három gyermek ráadásul három fiúgyermek: Dávid, Bence és Tamás, közülük kettő már kamasz-félkamasz, úgyhogy folyamatosan „menet van” nálunk. Nekik sem könnyű, mert meg kell vívniuk a harcukat önmagukkal, a testvéreikkel és velünk, szülőkkel. De ezek a dolgok az élet természetes velejárói, és egyáltalán nem aggasztanak, főleg hogy azt látom: kiegyensúlyozottak, ami sokat számít, ha majd bekerülnek különféle társaságokba. Abban is biztos vagyok, hogy a zene is hozzásegít a lelki egyensúly megteremtéséhez, és lévén hogy ők zeneiskolások, megkapják azt az alapot, ami véleményem szerint nagyon fontos a mindennapi élet történéseiben is. Igaz, megdolgoznak érte, de van sikerélményük is, és a legnagyobb fiam például már olyan átszellemülten és olyan passzióval gyakorol, hogy azt ő már nem munkának, hanem hobbinak fogja föl.
A kolozsvári bölcsészkaron, majd a Szegeden töltött egyetemi évek alatt volt olyan pillanat, tapasztalat, amiben konkrét rálátást kaptál erre az irányra, és elkezdett vonzani a műfordítás?
Szegedi éveim alatt elméleti szinten foglalkoztam a romániai német nyelvű irodalommal, és a tanulmányaimhoz szükségem volt, illusztrációképpen, a szövegek magyar fordítására is. Mivel nem léteztek ezek a fordítások, hát el kellett készíteni. El nem tudom mondani, mennyit nyavalyogtam én mindeközben: hogy miként jövök én ahhoz, hogy hozzányúljak a szöveghez, s ha mégis, akkor mennyire, hogyan, meddig kell, illetve lehet hozzájuk nyúlni, de közben rettenetesen élveztem is. Nem mondhatom, hogy különösebb szakmai tudás alapján vagy szakember irányításával tettem, sokkal inkább ösztönös munkáról van szó, aminek természetesen alapját képezheti az a gazdag olvasmányélmény, amire gyerekkorom óta szert tettem. Ami viszont erőt és irányt adott, az Király Zoli barátomnak a bátorítása, aki eltűrte az összes nyavalygásom, és addig mondta, hogy márpedig ezzel foglalkoznom kell, amíg nagy nehezen elhittem neki.
A fordítói munkához nem árt azért az egyedüllét meg a csend. Hol, mikor, hogyan dolgozol, milyen módszerek váltak be?
Műfordítást csak frissen, tiszta aggyal és „gyermekmentes” környezetben tudok végezni, erre pedig a legjobb napszak a kora hajnal, ami négy-fél öttől ideális. Csend van, nyugalom, a telefonom sem csörög ötpercenként, senki nem ír rám, le sem kell szaladnom, hogy a gyermekeket szétválasszam s kibékítsem, sőt, még házimunkát sem kell végeznem, nehogy a csörömpöléssel felköltsem a családot – és ez megnyugtató. Szüleim mindig sokat segítettek, főleg hogy egy házban lakunk, ráadásul egy udvarban a bátyámékkal is, amolyan modern nagycsaládos kompozícióban. A férjemre is mindig számíthatok, ő meg szokta érteni, hogyha kezd a körmömre égni a gyertya, akkor még napközben is el-el kell vonulnom egy-egy órácskára. Ilyenkor lefoglalja a fiúkat, hogy ne jöjjenek fel hozzám félpercenként egy-egy kérdéssel, és közben bátorítást is kapok tőle. Azt hiszem, ilyenfajta támasz nélkül nem tudnám ezt a munkát végezni.
Melyik nyelvből melyikre fordítasz a legkényelmesebben, illetve melyek a legkedvesebb munkáid?
A legkönnyebb, mivelhogy naponta használom, a román nyelvről való fordítás, bár itt is akadnak nehézségek a regionalizmusok, archaizmusok bevetése miatt. A szívemhez viszont mégis közelebb állnak a német nyelvből fordított munkák, aminek lelki, és nem praktikus okai vannak: a romániai német szerzők, mivel ők is kisebbségi létben éltek a kommunizmus idején, olyan dolgokat pendítenek meg a szövegeikben, melyekre szerintem érzékenyen reagálni vagy hitelesen fordítani csakis e közös alap segítségével lehet. 1989 előtt, de után írt, mai szövegekben is előjön a nyomorgós, kivándorlós periódus tematikájának minden ága-boga, és bár abszurdnak tűnik, de örülök, hogy én is élhettem (16 évet) abban a korszakban, mert maximálisan át tudom érezni a szövegek mélységét.
Korrektorként mit tapasztalsz a – rosszul vagy jól megfogalmazott – szavak erejéről?
Nagyon fontosnak tartom azt, hogy igényesek legyünk a nyelvhasználatot illetően. Ezt elsősorban saját magammal szemben támasztottam igényként, a mások szövegeinek javításában pedig feladatként, mert úgy érzem: az értékes tartalom elveszhet a pongyola fogalmazás mögött.
Az átlagember számára az olvasás egyenlő a kikapcsolódással, töltekezéssel. Ha arra gondolok, hogy ez nálad a munka java részét jelenti, nagyon kíváncsian kérdezem, mi segít feltöltődni?
A családommal töltött idő, a közös programok, legyen az színházi előadás, koncert, társasjáték, kirándulás, de – társasági ember lévén – a barátainkkal való találkozások is nagyon értékesek számomra, a jó beszélgetések, az együttlét maga.
Több éve vagy lapunk munkatársa. Más-e valamiben egy katolikus lapot javítani, szépíteni, magyarítani, mint egy közéleti lapot vagy szakmai folyóiratot?
Számomra minden javítandó szöveg kihívás, természetesen mindeniknek megvan a maga műfaji, stiláris sajátossága. Közéleti lapot sosem javítottam, szakfolyóiratokat annál többet, a Közgazdász Fórumtól, amit lassan 15 éve bütykölök, a magyarországi Szépirodalmi Figyelőn át az EME műszaki szakfolyóiratáig mindenfélét. A Vasárnap esetében is természetesen hozzá kellett szoknom a stílusához, református létemre tisztáznom kellett a katolikus „szakszavakat”, sokszor még most is át-átfutok felelős szerkesztőnkhöz, Fábián Robihoz egy-egy kérdéssel.
Számos kötet korrektora vagy. Mit gondolsz, ékes-e még ma Erdélyben édes anyanyelvünk?
Szerintem még nincs okunk kétségbeesni, azt látom, hogy a szerzők odafigyelnek a nyelvhasználatra, és természetesen ebben sokat tudnak segíteni a szerkesztők is, akiknek hatalmas szerepet tulajdonítok. Amit viszont nagyon sajnálok, hogy a tankönyvek esetében nem tartják fontosnak a szakemberekkel való korrektúráztatást, holott ez nagyon fontos lenne, tantárgytól függetlenül – hisz ezek a könyvek pont annak a generációnak a kezébe kerülnek nap mint nap, amely számára iránymutatók, példaértékűek kellene legyenek.
Van számodra olyan, hogy „álommű”? Mi az, amit nagyon szívesen fordítanál?
Továbbra is ugyanazt, mint eddig: a romániai német nyelvű irodalom a szívügyem, annyi jó szöveg van, hogy kár lenne kihagyni a magyar olvasókkal való megismertetés lehetőségét. A román irodalomban, úgy tűnik, ráálltam Doina Ruști regényeire, amit egyáltalán nem bánok, és egy régebbi regényével szeretném folytatni a sort. Amit már régóta le szeretnék fordítani, és jó ideje el is kezdtem, az Franz Hodjak Határköveinek a „folytatása”, a Kövekkel teli bőrönd. Továbbá a folyóiratokban is jó lehetőséget látok az irodalom ezen kis, de annál érdekesebb szeletének népszerűsítését, amit néhány éve kezdtem el, és folytatni szeretném. Hogy mindezek mikor fognak megvalósulni? Erre csak azt tudom válaszolni, amit a „mikor dolgozol?” kérdésre szoktam felelni: közben.
